Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-21 / 17. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTOíMSSZOfíY — De mi, mindenben Becs mögött kullogunk — mondta kis kézlegyintéssel —, az osztrák kormány elég erőfeszítést tesz abban az irányban, hogy ne legyen saját iparunk, ne kelhessünk versenyre az osztrák iparral. Tele vagyunk külföldi vegyészekkel; mennyit kellett harcolnunk, míg Polytechnikumot kaptunk, s újabb harcba került, míg kémiai technológiai tanszéket állítottak fel. De most már, remélem, magyar vegyészeket tudok nevelni, akiknek fontos lesz, hogy saját iparunk legyen. „Mintha Kálmánt hallanám!" — gondolta Vilma fokozódó rokonszenvvel. És Wartha tovább beszélt különböző kísérleteiről, utazásairól, sokfelé megfordult a világban, mindenhová kielégíthetetlen tudásvágya, tudásszomja vitte, iával elmúlt éjfél, amikor a vendég hirtelen észbe kapott. — Bocsássanak meg -állt fel zavartan nagyon megsértettem az etikettet! Első látogatásnál nem illett volna ilyen soká maradnom. — Nem sértett meg semmiféle etikettet, ebből a házból az etikettet amúgy is száműztük. És különben is . . . olyan szívesen hallgattuk. — Ezt éreztem, s ez szolgáljon mentségül, hogy megfeledkeztem az időről. Fruzsina, akit egy cseppet sem érdekelt mindaz, amit Wartha beszélt. s nehezen tudta leplezni unalmát, most hirtelen felélénkült. — Arra kérjük, hogy jöjjön el máskor is! — mondta kis kacérsággal a hangjában. — Ígérem, hogy egyszerűbb ételeket főzók. Mert bevallom, én ötlöttem ki ezt a sok furfangos ennivalót. Azt hittem, kedveli őket. De ha újra jön, hamisítatlan erdélyi vacsorát kap. Rendben van? — Ha szívesen látnak, örömmel jövök — felelte a férfi, és Vilmát kereste a tekintete. — És újra mesélni fog? — Fruzsina kérő mozdulattal kulcsolta össze a kezét. — Tudja, mi nők, szeretjük a meséket, olyanok vagyunk, mint a gyerekek. — Ha szeretik a mesét, boldogan mesélek. De csakugyan szeretik-e?Wartha újra csak Vilmát nézte, tőle várt megerősítést Fruzsina szavaira. Vilma komolyan, nyugodtan nézett vissza a férfira. — Nagyon fogunk örülni, ha újra eljön. És igaza van Fruzsinának: mi, nők, Szeretjük a mesét. Különösen az ilyen meséket, amelyek az utolsó szóig igazak! Amikor Wartha elment, Fruzsina elhatározta, hogy egyetlen szóval sem érdeklődik Vilmánál, hogy tetszett a vendég. De csak két percig bírta a hallgatást. Aztán, mint megáradt patakból, ellenálhatatlan erővel folyt belőle Wartha dicsérete. Vilma mosolyogva hallgatta, majd megszólalt: — Hagyd már abba, Fruska, nincs szükség erre a sok áradozásra. Wartha kitűnő ember, s régen jéreztem magam olyan jól, mint ma este. Vagy talán még soha. Fruzsina a nyakába ugrott Vilmának,, s forgatni kezdte. Az nevetve vontakozott ki karjaiból. — Hagyjál, drágám, még ma este össze kell állítanom a holnapi teendőket. Délelőtt az ügyvédhez megyek. Azt mondja: a legegyszerűbben akkor megy a válás, ha áttérek a református hitre. Egyébként talán el sem választanak. így is beletelik egy-két évbe, míg kimodják a válást. Fruzsina elgondolkozva hallgatta Vilmát. Egy-két év . . . Hiszen ő már arról ábrándozott, hogy Wartha és barátnője hamarosan összeházasodnak. „Bolond vagy te, Fruzsina" — mondogatta magának, mikor lefekvéshez készülődött. Nagy üggyel^bajjal levetkőzött, most már lassan beletanult ebbe a mesterségbe. Először arcát mosta le valami különleges folyadékkal, amit a Török-patikában vásárolt, azután krémet kent rá gyengéden, majd lebontotta hosszú haját, és fésülni kezdte. Minden este százszor húzta végig a fésűt és kefét fényes fekete haján, azt hitte, hogy ezzel megakadályozza az őszülést. Amikor már ágyban volt, bosszankodva forgolódott, sehogyan sem jött álom a szemére. „Milyen ostoba vagyok, tulajdonképpen Vilmának kellene álmatlanul hánykolódni vagy Warthának, ehelyett én mozgok, mint egy sajtkukac. Vilma bizonyára nyugodtan alszik, és nem is sejti, hogy menynyit aggódom miatta!“ Fruzsina most az egyszer tévedett. Vilma, noha fáradt volt, nem tudott elaludni. Warthóra gondolt, és azon töprengett, kire emlékezteti a férfi. Ki volt az, akinek ugyanez a derű csillogott a szemében? És hirtelen a múlt féltve őrzött képeiből felvillant az egyik, élesen, tisztán: Rosét látta maga előtt, amint a műtőasztal fölé hajol, hosszú ujjú sebészkezében megvillant az operálókés. Igen, nemcsak a derűs tekintete, nemcsak a nyugalma emlékezteti eszményképére, hanem a keze is. Wartha, amikor meglátta a százesztendős porcelán kályhát, ugyanolyan óvatos gyengédséggel érintette meg, mint Rose a klinika kis betegeit. És amikor Wartha az agyagról beszélt, amelyeti gyúrhatnak, formálhatnak, kezének mozdulatai ismerősek voltak. Most mór tudja, miért. . . Sokáig nem jött álom Vilma szemére sem. Nyitott szemmel feküdt, valami furcsa, kedves, könnyű bódulatban. Ismeretlen volt számára ez az érzés, nem fogadta el természetesnek, gondolkozóba esett felette. Meggyújtotta a lámpát, tükröt vett elő, s fürkészve vizsgálta az arcát, úgy, mint annak idején, amikor első reggel Zürichben felébredt. Most is ismeretlen volt az arca, várokozás volt a tekintetében. „Valamit várok, nem tudom, vagy nem akarom tudni, hogy mit — mondta végül. - De most már aludnom kell, nem ábrándozhatok, mint azok a gondtalan fiatal lányok, akiknek az ábrándozáson kívül nincsen más dolguk. Amit húsz év előtt elmulasztottam, most mór nem pótolhatom." A vacsorát követő napon két virágkosár érkezett a Stáció utcai lakásba. A mellékelt levélben Wartha mentegetőzött, hogy csak most küld virágot, noha - tudja - előtte való nap illet volna ezt megcselekednie. De a virág küldését most nem az illem diktálta, hanem őszinte hála az eltöltött kedves estéért, És egyben engedelmet kért, hogy most ó hívhassa meg a hölgyeket vacsorára a Hungáriába.- Menj te el, Vilma, nem engem hív, hanem téged! - ingerkedett Fruzsina, aki nem is remélt ilyen gyors sikert.- Csacsi beszéd — intette le Vilma —, még ha akarnék, sem mehetnék; annyira nem teszem magam túl az illemen, hogy v álófélben levő asszony létemre kettesben vacsorázzak valakivel. Gyere csak velünk!- Elefántnak? — Fruzsina ragyogott, csillogott örömében; azonnal táviratozott férjének, hogy „fontos családi ok" miatt még két hétig marad. A két hétből egy hónap lett. Meszlényi Pál végre megunta a hosszú távolmaradást, és tele balsejtelemmel utazott fel Pestre. Attól félt, hogy Vilma válóperében tanúnak használják fel a feleségét, és Fruzsina meggondolatlanságában mindenféle badarságot csacsog össze a bíróság előtt. Nagy megkönnyebbülésére a válóperi tárgyalásnak még híre-hamva sem volt, ahelyett Fruzsina kitörő örömmel fogadta, és gyerekes büszkeséggel mesélte, hogy Wartha Vince udvarol Vilmának. Meszlényi Pál egy pillanatra meglepődött o híren. Mióta Vilma Zürichbe ment, kis idegenkedéssel gondolt az asszonyra, s idegenkedése még csak fokozódott, amikor megtudta, hogy bábaoklevél védelme alatt komoly orvosi munkát végez. Azt gondolta, hogy az ilyen asszony valójában nem is nő, nőiességét elvesztette, viszont férfivá nem válhatott, tehát valami semleges lény, olyasmi, mint a németben a semleges névelő. És Wartha Vince régi jó barátja, akit mindenkinél többre tart, érdeklődik Vilma iránt. Meszlényi ismerte a feleségét, szertelenségeit, túlzásait, így oz udvarlást sem fogadta el teljes értékűnek, csupán érdeklődésnek minősítette. De a tényt, hogy barátja gyakran felkeresi Vilmát, nem lehetett semmibe venni. „Nyilván értékes teremtés - gondolta Meszlényi —, a tanulás nem volt nála hóbort, feltűnési vágy: komoly ember lehet, ha Vince drága idejéből ennyit rászán." Nemcsak Wartha áldozta drága idejét Vilmára, Vilmának is éppen olyan ogyonzsúfolt volt a napja, mint a férfinak. De mindketten, akik eddig szinte garaskodtak az idővel, gondosan beosztották, most pazarlókká váltok. Wartha elhanyagolta kerámiáit és sok másfajta kísérletét. Vilma nem bújta a folyóiratokat, néha azon vette észre magát, hogy nem tud olyan odaadással figyelni a betegek panaszára. Riadtan, de azért kis örömmel észlelte magában ezt az új Vilmát, aki most született meg. (folytatjuk) WALTER NEUMANN Szerelmes vers Lehetséges, hogy közel vagy. A levegő megváltozott, harsányakat füttyent a mozdony, esőcsepp-díszben ragyognak a fák, az égaljra tisztán vésődnek a hegyek. De az is lehet, hogy nem változott semmi, csupán rece- és dobhártyám vérellátottságának foka. Öreg kéziratokban tallózva im a te időd, kifejező jelek nyelvén. Remények foszlottak szét, amit szerettél, elfordult tőled. »ígérd meg, hogy .. Vetít az emlék: estét, esőt, selymes hajat. Öreg kéziratokban tallózva egy vasárnap délután — csöndben, míg felhőktől tompul a fény — szeretném kiengesztelni a levegőm elgombolyító árnyakat.
