Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-21 / 17. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTOíMSSZOfíY — De mi, mindenben Becs mögött kullogunk — mondta kis kézlegyin­téssel —, az osztrák kormány elég erőfeszítést tesz abban az irányban, hogy ne legyen saját iparunk, ne kelhessünk versenyre az osztrák iparral. Tele vagyunk külföldi vegyé­szekkel; mennyit kellett harcolnunk, míg Polytechnikumot kaptunk, s újabb harcba került, míg kémiai technológiai tanszéket állítottak fel. De most már, remélem, magyar ve­gyészeket tudok nevelni, akiknek fontos lesz, hogy saját iparunk legyen. „Mintha Kálmánt hallanám!" — gondolta Vilma fokozódó rokon­­szenvvel. És Wartha tovább beszélt külön­böző kísérleteiről, utazásairól, sok­felé megfordult a világban, minden­hová kielégíthetetlen tudásvágya, tudásszomja vitte, iával elmúlt éjfél, amikor a vendég hirtelen észbe kapott. — Bocsássanak meg -állt fel za­vartan nagyon megsértettem az etikettet! Első látogatásnál nem illett volna ilyen soká maradnom. — Nem sértett meg semmiféle etikettet, ebből a házból az etiket­tet amúgy is száműztük. És külön­ben is . . . olyan szívesen hallgattuk. — Ezt éreztem, s ez szolgáljon mentségül, hogy megfeledkeztem az időről. Fruzsina, akit egy cseppet sem érdekelt mindaz, amit Wartha be­szélt. s nehezen tudta leplezni unal­mát, most hirtelen felélénkült. — Arra kérjük, hogy jöjjön el más­kor is! — mondta kis kacérsággal a hangjában. — Ígérem, hogy egy­szerűbb ételeket főzók. Mert beval­lom, én ötlöttem ki ezt a sok furfan­gos ennivalót. Azt hittem, kedveli őket. De ha újra jön, hamisítatlan erdélyi vacsorát kap. Rendben van? — Ha szívesen látnak, örömmel jövök — felelte a férfi, és Vilmát kereste a tekintete. — És újra mesélni fog? — Fruzsina kérő mozdulattal kulcsolta össze a kezét. — Tudja, mi nők, szeretjük a meséket, olyanok vagyunk, mint a gyerekek. — Ha szeretik a mesét, boldogan mesélek. De csakugyan szeretik-e?­­Wartha újra csak Vilmát nézte, tőle várt megerősítést Fruzsina szavaira. Vilma komolyan, nyugodtan nézett vissza a férfira. — Nagyon fogunk örülni, ha újra eljön. És igaza van Fruzsinának: mi, nők, Szeretjük a mesét. Különösen az ilyen meséket, amelyek az utolsó szóig igazak! Amikor Wartha elment, Fruzsina elhatározta, hogy egyetlen szóval sem érdeklődik Vilmánál, hogy tet­szett a vendég. De csak két percig bírta a hallgatást. Aztán, mint meg­áradt patakból, ellenálhatatlan erő­vel folyt belőle Wartha dicsérete. Vilma mosolyogva hallgatta, majd megszólalt: — Hagyd már abba, Fruska, nincs szükség erre a sok áradozásra. Wartha kitűnő ember, s régen jérez­­tem magam olyan jól, mint ma este. Vagy talán még soha. Fruzsina a nyakába ugrott Vilmá­nak,, s forgatni kezdte. Az nevetve vontakozott ki karjaiból. — Hagyjál, drágám, még ma este össze kell állítanom a holnapi teen­dőket. Délelőtt az ügyvédhez me­gyek. Azt mondja: a legegyszerűb­ben akkor megy a válás, ha áttérek a református hitre. Egyébként talán el sem választanak. így is beletelik egy-két évbe, míg kimodják a válást. Fruzsina elgondolkozva hallgatta Vilmát. Egy-két év . . . Hiszen ő már arról ábrándozott, hogy Wartha és barátnője hamarosan összeházasod­nak. „Bolond vagy te, Fruzsina" — mon­dogatta magának, mikor lefekvéshez készülődött. Nagy üggyel^bajjal le­vetkőzött, most már lassan beleta­nult ebbe a mesterségbe. Először arcát mosta le valami különleges folyadékkal, amit a Török-patikában vásárolt, azután krémet kent rá gyengéden, majd lebontotta hosszú haját, és fésülni kezdte. Minden este százszor húzta végig a fésűt és kefét fényes fekete haján, azt hitte, hogy ezzel megakadályozza az őszülést. Amikor már ágyban volt, bosszan­kodva forgolódott, sehogyan sem jött álom a szemére. „Milyen ostoba vagyok, tulajdon­képpen Vilmának kellene álmatlanul hánykolódni vagy Warthának, ehe­lyett én mozgok, mint egy sajt­kukac. Vilma bizonyára nyugodtan alszik, és nem is sejti, hogy meny­nyit aggódom miatta!“ Fruzsina most az egyszer tévedett. Vilma, noha fáradt volt, nem tudott elaludni. Warthóra gondolt, és azon töprengett, kire emlékezteti a férfi. Ki volt az, akinek ugyanez a derű csillogott a szemében? És hirtelen a múlt féltve őrzött képeiből fel­villant az egyik, élesen, tisztán: Rosét látta maga előtt, amint a műtőasztal fölé hajol, hosszú ujjú sebészkezében megvillant az operá­lókés. Igen, nemcsak a derűs tekin­tete, nemcsak a nyugalma emlékez­teti eszményképére, hanem a keze is. Wartha, amikor meglátta a száz­­esztendős porcelán kályhát, ugyan­olyan óvatos gyengédséggel érintet­te meg, mint Rose a klinika kis betegeit. És amikor Wartha az agyagról beszélt, amelyeti gyúrhat­nak, formálhatnak, kezének mozdu­latai ismerősek voltak. Most mór tudja, miért. . . Sokáig nem jött álom Vilma sze­mére sem. Nyitott szemmel feküdt, valami furcsa, kedves, könnyű bó­dulatban. Ismeretlen volt számára ez az érzés, nem fogadta el termé­szetesnek, gondolkozóba esett felet­te. Meggyújtotta a lámpát, tükröt vett elő, s fürkészve vizsgálta az arcát, úgy, mint annak idején, ami­kor első reggel Zürichben felébredt. Most is ismeretlen volt az arca, várokozás volt a tekintetében. „Valamit várok, nem tudom, vagy nem akarom tudni, hogy mit — mondta végül. - De most már alud­nom kell, nem ábrándozhatok, mint azok a gondtalan fiatal lányok, akiknek az ábrándozáson kívül nin­csen más dolguk. Amit húsz év előtt elmulasztottam, most mór nem pó­tolhatom." A vacsorát követő napon két virágkosár érkezett a Stáció utcai lakásba. A mellékelt levélben War­tha mentegetőzött, hogy csak most küld virágot, noha - tudja - előtte való nap illet volna ezt megcsele­kednie. De a virág küldését most nem az illem diktálta, hanem őszin­te hála az eltöltött kedves estéért, És egyben engedelmet kért, hogy most ó hívhassa meg a hölgyeket vacsorára a Hungáriába.- Menj te el, Vilma, nem engem hív, hanem téged! - ingerkedett Fruzsina, aki nem is remélt ilyen gyors sikert.- Csacsi beszéd — intette le Vil­ma —, még ha akarnék, sem mehet­nék; annyira nem teszem magam túl az illemen, hogy v álófélben levő asszony létemre kettesben vacsoráz­zak valakivel. Gyere csak velünk!- Elefántnak? — Fruzsina ragyo­gott, csillogott örömében; azonnal táviratozott férjének, hogy „fontos családi ok" miatt még két hétig marad. A két hétből egy hónap lett. Meszlényi Pál végre megunta a hosszú távolmaradást, és tele bal­sejtelemmel utazott fel Pestre. Attól félt, hogy Vilma válóperében tanú­nak használják fel a feleségét, és Fruzsina meggondolatlanságában mindenféle badarságot csacsog össze a bíróság előtt. Nagy meg­könnyebbülésére a válóperi tárgya­lásnak még híre-hamva sem volt, ahelyett Fruzsina kitörő örömmel fogadta, és gyerekes büszkeséggel mesélte, hogy Wartha Vince udvarol Vilmának. Meszlényi Pál egy pillanatra meg­lepődött o híren. Mióta Vilma Zü­richbe ment, kis idegenkedéssel gondolt az asszonyra, s idegenke­dése még csak fokozódott, amikor megtudta, hogy bábaoklevél védel­me alatt komoly orvosi munkát vé­gez. Azt gondolta, hogy az ilyen asszony valójában nem is nő, nőies­ségét elvesztette, viszont férfivá nem válhatott, tehát valami semleges lény, olyasmi, mint a németben a semleges névelő. És Wartha Vince régi jó barátja, akit mindenkinél többre tart, érdeklődik Vilma iránt. Meszlényi ismerte a feleségét, szer­telenségeit, túlzásait, így oz udvar­lást sem fogadta el teljes értékűnek, csupán érdeklődésnek minősítette. De a tényt, hogy barátja gyakran felkeresi Vilmát, nem lehetett sem­mibe venni. „Nyilván értékes teremtés - gon­dolta Meszlényi —, a tanulás nem volt nála hóbort, feltűnési vágy: komoly ember lehet, ha Vince drága idejéből ennyit rászán." Nemcsak Wartha áldozta drága idejét Vilmára, Vilmának is éppen olyan ogyonzsúfolt volt a napja, mint a férfinak. De mindketten, akik eddig szinte garaskodtak az idővel, gondosan beosztották, most pazar­lókká váltok. Wartha elhanyagolta kerámiáit és sok másfajta kísérletét. Vilma nem bújta a folyóiratokat, néha azon vette észre magát, hogy nem tud olyan odaadással figyelni a betegek panaszára. Riadtan, de azért kis örömmel észlelte magában ezt az új Vilmát, aki most született meg. (folytatjuk) WALTER NEUMANN Szerelmes vers Lehetséges, hogy közel vagy. A levegő megváltozott, harsányakat füttyent a mozdony, esőcsepp-díszben ragyognak a fák, az égaljra tisztán vésődnek a hegyek. De az is lehet, hogy nem változott semmi, csupán rece- és dobhártyám vérellátottságának foka. Öreg kéziratokban tallózva im a te időd, kifejező jelek nyelvén. Remények foszlottak szét, amit szerettél, elfordult tőled. »ígérd meg, hogy .. Vetít az emlék: estét, esőt, selymes hajat. Öreg kéziratokban tallózva egy vasárnap délután — csöndben, míg felhőktől tompul a fény — szeretném kiengesztelni a levegőm elgombolyító árnyakat.

Next

/
Thumbnails
Contents