Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-21 / 17. szám
könnyebbül a lelkem. Vettem a kürtömet, és a néptelen, sötét utcán belefújtam néhányszor, de többé senki sem méltatott figyelemre. Megkérdeztem másnap a leányt, vajon hallotta-e, hogy az éjszaka szerenádot adtam neki, és a lány azt felelte, hogy hallotta, amikor az utcán fiákerek hajtottak végig, és hangosan káréivá dudáltak. A Z IDŐKOR Ifjúkoromban beleszerettem egy lányba. Fölösleges méggyőznöm az olvasót arról, hogy a lány nagyon szép volt. Persze, és sem voltam rusnyább nála, sőt, jóképű legény voltam, szép göndör huncutkát viseltem, és úgy tudtam biciklizni, hogy a kormányt meg sem fogtam közben. Volt-e lány, aki ellen tudott állni egy olyan legénynek, aki úgy hajtotta a biciklit, hogy elengedte közben a kormányt, és még huncutkája is volt? De a lány is biciklizett, és huncutkája is volt! Ezenkívül még hegedülni is tudott, én pedig semmiféle hangszeren nem tudtam játszani. Töprengtem, törtem egyre a fejem, és a végén kigondoltam valamit — hogy beiratkozom az iskolai zenekarba, és megtanulok játszani valamiféle hangszeren. és akkor már semmi sem akadályozza meg a lányt abban, hogy belém szeressen. így is tettem. Elmentem a zenekar vezetőjéhez, nagyon muzikális ember volt, a keze meg a lába úgy járt, mint a gőzgép dugattyúja. Mondtam neki, hogy játszani szeretnék, ő meg azt kérdezte tőlem, hogy vajon fel tudok-e menni a hanglépcsőn, anélkül, hogy valahol megbotlanék, és én azonnal fel is mentem. Nem botlottam meg, sőt egyelen lépcsőt sem ugrottam át és a „fa"-nál sem dadogtam, mivel tudtam, hogy az úgy mered felém, és csak arra vár, víz alatti sziklaként, hogy utamat állja.- Nagyon jó! - szólt a tanár, és egyidejűleg meglendítette mind a négy végtagját, kiment a szobából a folyosóra, hogy kisvártatva visszatérjen, dugattyúival gyorsan kalimpálva. Akkor már egészen hasonlított egy mozdonyhoz, mivel egy hatalmas basszuskürttel tért vissza. A kürt a pályaudvar tolatómozdonyának kéményéhez ha.sonlitott, amelyet mi mindannyian teáskannának hívtunk. Az idő tájt a berkovicai pályaudvaron volt ilyen teáskanna. Stephenson mozdonyához hasonlított. egy tonna szén hajtotta, a vontatóerőnek azonban csak öt százalékát használta föl.- Fújd! - mondta a tanár, és a kezembe nyomta a kürtöt. Könnyű azt kimondani, hogy „Fújd!", de annál nehezebb megtenni! Természetesen megpróbáltam, és már az volt az érzésem, hogy ez a hatalmas rézkürt egészen elnyel, csupán a cipőm mered ki belőle, de semmiféle hangot nem adott. A tanár kihívott, megmutatta, mit hogyan kell csinálnom, újra rám parancsolt, hogy fújjam a kürtöt, és - akár hiszik, akár nem - a kürt megszólalt. Talán kevés is. ha azt mondom, hogy megszólalt: szörnyű bőgés hangzott fel. bizonyára ilyen volt a jerikói kürtök harsongása, és ez a kürt örökre rabul ejtett engem. Azután megkezdődtek a próbák, esténként fújtam a kürtöt, hogy kicsaljak belőle két hangot, éjfélkor pedig titokban megtömtem fával, és hazavittem, hogy befűtsek vele kicsiny kályhámba. A többi zenész nagyon irigyelt, mivel egyik sem tudott annyi fát eldugni hangszerébe, mint én. Be kell azonban vallanom, hogy a próbák nagyon kimerítettek, éjszaka úgy rémlett nekem, mintha egész este egy autóbuszt fújtam volna o kipufogó csövén keresztül, és az autóbusz minden üvege csörömpölt volna. Amikor megtanultam játszani ezen a hatalmas kürtön, egy éjjel elhatároztam, hogy szerenádot adok a lánynak, akit szeretek. Megálltam az ablaka alatt, de alig kezdtem el fújni a kürtöt, kinyílt csattanva egy ablak, megjelent egy bajusz, és dühös hang rivallt rám:- Takarodjon innen ezzel a kárálással, mert a nyakába öntök egy vödör forró vizet! Eltakarodtam. Leültem a járdára kürtömmel, és arra gondoltam, hogy ahelyett, hogy a zenészekre öntené a forró vizet, inkább a bajuszát forrázhatná le vele, mivel egy bajuszos svábbogárhoz hasonlított! Mihelyt svábbogárhoz hasonlítottam, megkönynyebbült a szívem. Megfigyeltem, mihelyt pontosan nevén tudok nevezni valakit, nyomban meg- Kárálva dudáltak! - kiáltottam fel megdöbbenve.-. Káréivá, bizony! - felelte a lány.- Kárálva, azt mondod? Káráltak, káráltak! Az apja még ki is nézett az ablakon, és rájuk kiabált, hogy takarodjanak onnan, mert ha nem, úgy a nyakukba zúdít egy vödör forró vizet. Úgy látszik, összetévesztettek a fiáker dudájával. Most mór azután végképp meggyűlöltem a leány apját, lelkem mélyéből gyűlöltem azt a bajuszos svábbogarat, és rögtön megnyugodtam, mivel tudtam, hogy aki szerelmes egy lányba, annak feltétlenül gyűlölnie kell a szüleit. Az idősebb legények felvilágosítottak, hogy a szülők a szerelem legkellemetlenebb tényezői, és mindig leselkednek valahol a görbe botjukkal. Ezután falura utaztam, és anyám majd elájult örömében, hogy megtanultam kürtön játszani. Minden rokonom eljött, hogy lássa, hogyan fúvóm azt a hatalmas kürtöt, és én egész nap fújtam, este pedig, amikor újból elővettem, a petróleumlámpa kialudt a légnyomástól. Mindnyájan azt mondták, hogy a sötétben is hallanak, és én csak játszottam a sötétben, és mindnyájan csodálkoztak :- Ó! Ó! Ó!... Bravó! Ne sajnáld a pénzt, amiért kitaníttattad! Anyám közölte, hogy nem sajnálja. ősszel újra visszamentem Berkovicába, az én kislánykám még szebb lett, csak úgy sugározott belőle a játékos, lángoló életkedv, de én sem maradtam le tőle. és már kezdtem borotválni huncutkáirrat. Hallottam esténként, hogyan játszik a hegedűn, és egyszer elhatároztam, hogy a gimnáziumból a tanítás után egyenesen hozzájuk megyek kürtömmel együtt, leülök az udvaron, és mindazt eljátszom neki, amit a zenekarban tanultam, hadd ámuldozzon rajta. Kölcsönvettem az unokatestvérem cipőjét, kicsiptem magam, vállamra vettem a kürtömet, és már be is kopogtam hozzá - ő nyitotta ki az ajtót. Ragyogott a szépségtől, és én is ragyogtam, de csak a lelkemben. Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a kürtöm külseje ragyog, én pedig, meghúzódva mögötte, belsőleg ragyogok.- Játszok neked valamit - szóltam a lányhoz. - Te bizonyára nem tudod, hogy mór egy éve tanulok.- Óóóó! — kiáltot fel a leány. - Tessék! Hellyel kínált a zöld udvaron, leült egy székre velem szemben, és ekkor így szóltam magamnak: „Most vagy soha!" Végignéztem a leányon, a zöld udvaron, és arra gondoltam magamban: teljes egészében eldughatnám őt a kürtömben, és hazavihetném, anélkül, hogy észrevennék, mint ahogyan a télen a fát hordtam haza benne, hogy a kályhámat fűtsem vele. „Romban!" - ordított jerikói kürtöm. A lány mosolygott. „Rambam!" A lány arcán elömlött a mosoly. „Romban!" A leány nevetésben tört ki. „Rambam 1" Kihívott valaki a házból, én meg csak fújtam tovább a kürtöt, és éreztem, hogy a tüdőm szinte a sarkamig tágul. „Egész lényem tüdővé alakul át - gondoltam —, de előadom mindazt, amit csak tudok!" A basszuskürtnek egyébként megvan az a rossz tulajdonsága, hogy bár tiszteletreméltó hangszer, csupán két hangot ad ki. Hozzátartozik a zenekarhoz, anélkül, hogy a dallamot vinné, de én semmiképpen sem akartam csupán a zenekar tagja lenni, hiszen úgy senki sem vett volna észre. „Rambam!" A házból egy ismeretlen ember jött ki, valószínűleg őt hívta a lány. Fiatal ember volt. a cipője úgy ragyogott, hogy ha egy légy rászállna, bizonyára elcsúszna rajta. Az ismeretlen fiatalember a lányhoz Jépett, vállára tette a kezét, és engem elöntött a verejték, de egy pillanatra sem hagytam abba a fújást: „Rambam!" Az ismeretlen megcsipkedte a lány arcát, és ketten együtt nevettek, és meg csak izzadtam, és fújtam a basszuskürtöt. Úgy rémlett nekem, a kürt annyira megtelt sós vízzel, hogy megrozsdásodik, ezért félbeszakítottam a játékot egy pillanatra, hogy kiöntsem belőle. Ebben a pillanatban a leány, akit szerettem, és a fiú, akit először láttam, megtapsoltak.- Hahaha! - nevetett a leány. - Még sohasem hallottam ilyen hangversenyt! — Hahaha! - nevetett az ismeretlen fiú. — Én sem! Kiöntöttem a vizet, és teljes erőmből fújtam a kürtöt. „Vagy én pukkadok meg - mondtam magamban —, vagy a kürt!" Egyébként egyikünk sem pukkadt meg! Magam sem tudtam, miért, felálltam székemről, gépiesen átvágtam a zöld udvaron, és kimentem az utcára, de egy pillanatra sem hagytam abba a kürtölést. „Rambam!" — zengett rézkürtöm az utcán, és azt gondoltam magamban, hogy sohasem teszem be többé a lábam abba a házba, hogy soha többé nem adok szerenádot, hogy senkit sem fogok meghódítani a basszuskürtömmel, csak a gyerekek szegődtek a nyomomba. A gyerekekkel' nagyon megbarátkoztunk, és én mindennap játszottam nekik a basszuskürtömön, a zenekar vezetője meg, aki a végtagjait úgy mozgatta, mint a gőzgép a dugattyúit, megdicsért, hogy milyen szorgalmas és állhatatos vagyok. Én most is állhatatos vagyok, és mindig olyan is maradok, mint ifjúkoromban voltam, mivel az ifjúkor évei a legszebbek. Karig Sára fordítása mrr JORDAN RADICSKOV
