Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-01-13 / 2. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET f VILPl/I DOKTORA SSZOPTY Annyi aggodalom csendült ki Vilma hangjából, hogy György elcsodálkozott rajta. — Hót ennyire szerette azokat az idegen lányokat? — kérdezte. Magában még hozzátette: ki tudja, miféle szedett vedett nép­séggel került össze, és lám, hogy szívébe zárta őket! — Nagyon szerettem őket. de különösen Pulherijót és Annát - felelte Vilma, és hirtelen meg­elevenedett előtte zürichi első napja, amikor nyolc lány kopog­tatott a szobája ajtaján. Első­nek Pulherija lépett be. Kedves, derűs mosolya mintegy bera­gyogta akkori magányosságát. Es mennyi szeretettel segítette át a kezdet nehézségein .. . György vállat vont, és tovább bújta az újságot. Végigolvasta, hogy kik adakoztak a szegedi árvízkárosultak javára, megnéz­te a színházi műsort, aztán fel­villanyozva fordult feleségéhez: — Nem volna kedve egyszer színházba jönni? A Kérőket ad­ják. Valami új színésznő fép fel Lidi szerepében: Márkus Emília! — Ha akarja, elmehetünk - bólintott Vilma. örült, hogy Györgynek kedve van valamihez. — Menjen el, váltsa meg a je­gyeket! György elkomorodott. — Nem küldhetnénk el Annát? — kérdezte neheztelő hangon. — Még életemben nem álltam oda a színház pénztárához. Nem úriembernek való dolog ez! Vilma keze ökölbe szorult, összeszoritotto a száját, de nem szólt egy szót sem. Csak egy pillanatig haragudott a férjére, aztán máris mentegette magá­ban. És a mentegetéstöl tolón jobban megsértődött volna Szi­­lassy, mintho keményen kikel a megjegyzés ellen. Mert Vilma azt suttogta hangtalanul: „Nem tehet róla, hogy ilyeneket be­szél! Hiába, ostoba szegény!" György nem váltott jegyet a színházba, felesége pedig nem küldte a lányt o pénztárhoz. Éppen elég dolga volt Annának, de az semmi munkát nem so­kallt. csak egyetlen kívánsága volt, hogy asszonya elégedett legyen vele. A rajongásig sze­rette, s az egész házat telehor­­sogta Vilma kiváló tulajdonsá­gaival. Ha a piacon bevásárlás közben valakiről hallott, aki be­teg, ajkbiggyesztve jegyezte meg: — Ha eljönne hozzánk, mi meggyógyítanánk! A kofák és a cselédlányok vihogásba törtek ki. Anna elszé­­gyellte magát, és kijavította a mondatot: — Hát úgy gondoltam, hogy az asszonyom, aki orvosnő! Szebelkó Anna úgy beszélt Vilmáról, mint csodadoktorról, és elégedetten bólintott, amikor az Ősz utcai lakás előszobája tele volt várakozó betegekkel. Vilma elbúsulton gondolta, hogy csak azért gyógyíthat, mert a kapu alatt kinn van a szülész­női táblája. De nem akorta ennyiben hagyni a dolgot- Tre­­lortnál tett látogatása nem sok eredményt hozott, de tolón ha leérettségizik, felveszik az egye­temre rendes hallgatónak. Nem ő lesz az első, aki nő létére érettségit , tesz, egy pozsonyi lány, Roth Georgina mór le­érettségizett. Ha a pozsonyi lánynak megadták az engedélyt az érettségire, neki is meg kell adniuk. Háromszor is átírta a kérvé­nyét, inig végre megfelelőnek találta. És december 12-én sze­mélyesen vitte el a miniszté­riumba. Amikor megkérdezte, hogy mikor kaphat a kérvényre választ, az átvevő tisztviselő csak a vállát vonogatta.- Nem mondhatok rá termi­nust. asszonyom. Lehet, hogy két hét alatt elintézik, de való­színűbb, hogy hónapokba is beletelik. A minisztériumi tisztviselőnek igaza volt. Mert beletelt egy fél év, míg megérkezett a válasz. Vilma sápadtan vette ót a leve­let, úgy reszketett a keze, hogy alig tudto feltépni a borítékot. Es szinte ujjongott, amikor ol­vasta, hogy engedélyt kapott az érettségi letételére. Szaladt be a szobába, hogy férjével közölje az örömhírt. György ezen a forró júliusi na­tion is megszokott helyén ült: a kályha melletti karosszékben, szájában elmaradhatatlan pipá­jával, és újságot olvasott. — Figyeljen csak, kedves! — fordult Vilmához, amikor az be­lépett. - A királyné Írországba utozott, és negyvennyolc verseny­lovat vitt magával. Milyen szen­vedélyes lovas! De megértem ezt a szenvedélyét. Nekem is a leg­jobban a lovaglás hiányzik . . . Szilassy mélyet sóhajtott, aztán tovább böngészte az újságot. Vilma nézte, amint messze tart­va maga előtt a lapot, olvasott. És ahelyett, hogy saját öröméről beszélt volna, fejcsóválva je­gyezte meg:- Hányszor mondtam, hogy szemüveget kell hordania! így teljesen tönkreteszi a szemét. — Már megint zsörtölődik! Mindig kifogásol valamit rajtam! Furcsa egy istenteremtménye maga! Nehéz így békességben élni - csattant fel élesen György. Az első hónapok szelídsége után mind ingerültebbé vált, mind­jobban terhére volt az asszony munkája, mindjobban zavarta a sok idegen a házban, s fog­csikorgatva gondolt arra, hogy nem tud ellene semmit sem len­ni. Hiszen ho Vilma nem keres­ne. miből élnének? Hamar el­fogyna az a pár forint, amit görcsösen őriz, hogy legalább dohányt ne kelljen a felesége keresetéből vásárolni. Vilma magához szorította a kapott levelet, mintegy védőpaj­zsul, s aztán szó nélkül kifordult a szobából. Benne rekedt az öröm. Györgynek igazán nem mondhatja el, hogy milyen érte­sítést kapott, nyilván arra is sértő megjegyzést tenne. Ha Gyurka itthon lenne, ő bizonyá­ra vele örülne. De Gyurkát ez évben is meghívta Iréné, akit ősszel férje mégis elengedett a Tátrába, s ezért külön hálás volt húgának. Iréné védelmezte Vil­mát Irmával, sőt öccseivel szem­ben is. Viktor és Béla még min­dig nem nősültek meg, az uzso­rások pedig eléggé szorongatták őket, de akárhány lánnyal ösz­­szeakadtak, nem találták elég nagynak a hozományt. Amióta Vilma bóbatóblájo a kapura ke­rült, azt állították, hogy helyze­tük teljesen reménytelenné vált, nem mernek társaságban mutat­kozni. mert ha valoki meghallja a Hugonnai nevet, gúnyosan megkérdi: „Talán rokona a bá­bának?" Vilma igyekezett, hogy ne érezze a sok szúrást, fullánkot, de öccsei magatartása felett nem tudott elsiklani. Vissza­emlékezett gyerekkori játékaira, amikor a két fiú mindig beavat­ta a titkaiba, s ha részt vett valamelyik kalandjukban, és ki­tudódott — lovagiasan nem árul­ták el nővérüket. És most milyen rútul elárulják. Tőlük sokkol job­ban fáj az ütés, mint az idege­nektől. Azt tervezte, hogy délután, ha vége a rendelésnek, tankönyvek utón néz. De két napon át nem tudott időben elszabadulni ha­zulról. Az előszoba ezeken a forró nyári napokon is tele volt, a fal mellé helyezett hosszú padra már nem fértek rá a vá­rakozó betegek. Anna a szobák­ból, sőt a konyhából hozott ki székeket. Vilma örült, hogy mind többen és többen keresik fel; legtöbbnyire nők jöttek hozzá, s majdnem mind szegény volt. Megilletődötten néztek ró, kis kíváncsiság is volt a szemükben; egyik ki is mondta azt, amit a többi gondelt, de nem merte szovakba önteni: — Éppen olyan nő. mint én. és mégis - orvos . .. Vilma elmosolyodott ezekre a keresetlen szavakra, megértette, mi megy végbe a páciens lelké­ben: o csodálkozásba egy kis kétkedés is belevegyült. A nők nem bíztak önmagukban, olyan sokat ócsárolták őket évezrede­ken ót, hogy el is hitték mindazt a lekicsinylést, lebecsülést, ami a férfiak részéről érte őket. Amikor Vilma hallgatott, a pá­ciens, egy csarnoki kofa, meg­kérdezte:- Csak nem bántottam meg a doktor.. . urat, hogy is mond­jam: a nagyságos asszonyt? (lolytotiuk) Fotó: Nagy László KALÁSZ MÁRTON Jelenés vagy Jelenés vagy — mint a téli reggel! Havában húzódik meg szemed; érzem, hogy nyomon tudnék követni minden cirmot. kék tündér-eret. Itt a karjaid zuhatag-íve; válltól a csuklóig hirtelen megnyilvánul, mint íratlan törvény, elemi mértan, a szerelem. Lelkemben ma is e láng kísért meg, hogy lény lehess újra, megható, aki nemcsak hóba-zárt csípőből, idegben őrzött ölből való; Nemcsak tűnő kristályba szorított, itt-ott feltörő rajzként vigyáz — de eleven test, föl tudna állni, kép mögött érezhető sírás; mozdulat-lánc, amin a termékeny világ, mint reflektorfény, csap át; jövőt mosolyba sűrítő arc . .. vagy lehetőség volna legalább, újra a megrendítő, akit hol megmutat, hol eltűntet a köd — lehajtott fejjel előttem járó, különös látvány ég s föld között.

Next

/
Thumbnails
Contents