Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-14 / 16. szám
Egy idő múlva be kellett hunynia: amikor a bakó a láncra vert fekete lovagot a vérpadhoz vonszolta, és széles pallosával a közönség szeme láttára lecsapta a fejét. A lovag kivégzése előtt felemelte mutatóujját, s láncait csörgetve, ördögien kacagott. — Hupp — mondta Janika —, levágta! Mint egy csirkének! Miért hunyod be a szemedet? A kislány félszemével a kastélyra sandított: a jó király a trónusról szemlélte a kivégzést, s egy ékköves serlegből fröccsöt ivott hozzá. A leszálló nap óriási vörös korongja szorosan a tenger színe fölött lebegett, s vérszínbe mártotta a karcsú fasort s a barátságos tróntermet. — Ni, hogy lóbálja a fejét a hóhér! — mondta Janika. — Hupp, most bedobta a kosárba. — Már nem él? — kérdezte a kislány csukott szemmel. — Nem — mondta Janika. — Az asztal mögé esett. Csak a lába látszik ki. A kislány nagyot sóhajtott, s elengedte a szék karfáját. Péter púpos háttal ült mellette, térdére könyökölve, s tompa szemmel, mozdulatlanul meredt maga elé. A kislány ridegen elfordította róla szemét. Janikát vette szemügyre: a fiú halvány arca kipirult, szeme könnyesen csillogott, s a bajsza helye is kissé lucskos lett az erős indulattól. A kislány megtörölte szoknyájával, megcsókolta, s szívébe nagy bátorság költözött. Odafönn a trónteremben az utolsó nagy jelenet pergett. A jó király megbocsátott a kalóznak számtalan bűnéért. Megfogta kezét, a királykisasszony elé vezette, egymáséba tette kezüket. A királykisasszony pironkodva mosolygott. A pálmafák távoli hona felé! A királykisasszony piciny, rezedaszín zsebkendője úgy lobogott utána, mint egy láncra vert pillangó. Egy perc múlva a távolodó alak eltűnt a nap aranyporában. A függöny összeszaladt. — No lám — mondta egy vastag hang —, ez megadta nekik! Az emberek csoszogva, lassan szedelőzködtek. Tenyerük nedves volt, a lábuk elnehezült, szívükben a kilobbant izgalom hamuja szitált. A sátor nyitott ajtaján vastag földi fény és por nyomult be. A nők hunyorogtak, a férfiak krákogtak. A három gyerek utolsónak maradt az átfűlt ponyva alatt, hátizsákjaikkal piszmogva bámulták az áthatolhatatlan zöld bársonyfüggönyt. A sátorból kilépve egy percre megálltak; az erős napsütésben a poros nagy tér áttekinthetetlennek, s ostobának hatott, a levegő színehagyott volt, az akácok rendetlenek, a magyar szó fakó. Lesütött szemmel, hallgatva baktattak egymás mellett. — Hová megyünk? — kérdezte Péter. — Ki a városból — felelte a kislány. — Helyes — vélte Janika. -r Tudod az utat? — Amerre a szél fúj — mondta a kislány. Az utca egyenesen a vasúti állomásnak futott, majd ezt a raktárházak felől megkerülve, egy sorompós átjárón az országúiba torkollt. Betonút volt, a begyűlt meleg megpörkölte az ember talpát. — Vedd fel a topogódat! — mondta a kislány Janikának. — Tyutyu, te már volták színházban? — kérdezte ez. A kislány a fejét ráta. — Most először. DÉRY TIBOR — Nem tudom — mondta a kislány. — Most határoztam el. — Hallgatva néztek egymással farkasszemet. A fiúnak az alsó ajka megreszkedett, s elkékült a dühtől, nyakában megcsörrent a dróthurok. — A. pénzünket ma délután elfújtuk — mondta a kislány csendesen —, más osztoznivaló meg nincs, igaz? Indulhatsz, kukac! — Eriggy a csudába! — morogta Péter fintorogva. — Ez nem komoly, ugye? — De — mondta a kislány. Péter káromkodni kezdett. Oly förtelmesen szitkozódott, hogy Janika elpirult szégyenében. A kislány szótlanul hallgatta. — Nem verlek meg — mondta neki, amikor a gyerek kifulladt —, mert már nem tartozol hozzánk. De most már menj! A kilőtt tank előtt várták meg Janikával, amíg Péter gyorsan kisebbedő alakja, vállán a púposán dagadó hátizsákkal, el nem tűnik a por mögött. Janika egykedvűen rágcsált egy darab száraz kenyeret, a kislány fésűt, kefét szedett ki a tarisznyából, s megfésülte a fiút. Aztán kézenfogták egymást, s tovább indultak. — A királykisasszony szebb volt nálam? — kérdezte a kislány. — Sokkal szebb — mondta Janika határozottan. A kislány elgondolkodott. — Szép, nagy mellei voltak — magyarázta Janika —, neked meg semmi sincs. A fülében akkora gyémánt lógott, mint egy tyúktojás, az orrán nem látszott egy szeplő sem, a ruhája meg tiszta selyem meg bársony volt. szelíden hajladoztak az esti szellőben, s apró datolyákat ejtegettek a sétány kavicsaira. A kalóz ... A kislány hirtelen feljajdult. — Mit csinál? — súgta maga elé, mindkét öklöcskéjét mellére szorítva. — Ma baja? A két fiú is tanácstalanul szemlélte az eseményeket. A kalóz hátralépett, mélyen meghajolt a királykisasszony előtt, majd kiegyenesedve, erélyesen megrázta fejét. — Miért rázza a fejét? — kérdezte Janika. — A mutatóujját is rázza! Péter megdermedt: — Nem kell neki a nő? — Beteg? — kérdezte a kislány lihegve. Mindhárman újra felugrottak helyükről. — Lehet, hogy beteg — vélte Janika —, mert nagyon nyomkodja a szívét. — De miért mutat a tengerre? — súgta a kislány. — A hajójára mutat. — Nem igaz — mondta Péter —, nem a hajójára, hanem az egész tengerre! Nézd, hogy lengeti a karját! — Most meg a napra mutat! — kiáltotta Janika. A kislánynak elernyedt a lába, térde fájdalmasan bizsergett. — Nem kell neki a királykisasszony — dadogta elcsukló hangon; a szeme könnybe lábadt. — Hát mi kell neki? — A tenger — mondta Janika. — Nem akar folyvást otthon ülni, ebben a nagy kőkastélyban! — Azért döngeti a mellét? — No — morogta Péter elégedetlenül —, most meg mit csinál? Széttárja a karját, s az égre néz! — El fog repülni — kiáltotta Janika izgatottan. — Hova? — Messzire!... A négerekhez! A kislány fáradtan visszaült a székre. Nem hitt abban, hogy a szép, hullámos hajú, szőke kalóz szárnyra kel és elrepül, de úgy látta, hogy neki ismét a maga lábára kell állnia. — No látod — súgta kárörvendően Péter, s dühében ökölbe szorította a kezét —, kár volt kivégezni a fekete lovagot! Mit értek vele?... Egy nagy karikát! A kalóz még egyszer szivére szorította kezét, majd kalapját lengetve, büszkén elléptetett a szabadság — Én már voltam — közölte Péter. — Hol? — Pesten — mondta a gyerek. — Ott mindennap színházba mentem. Janika a kislányra pillantott, ez visszahunyorgott. Értették egymást. A hosszú hajúnak egyik sem felelt: sorsa már meg volt pecsételve. — A lovag nem halt meg — mondta Péter. — Amikor a szőke tengerész a királylánnyal beszélt, kétszer is megmozgatta a lábát. Egy kis poros forgószél ugrott fel előttük, mint kutya a farkát, önmagát kergetve. A meredeken tűző nap alatt a nyárfák fekete árnyéka tócsaként gyűlt össze a fák töve körül; a kislány meg-megmártogatta bennük a lábát. — Nem hiszed? — kérdezte Péter. — Nem — közölte Janika határozottan. Péter csúnyán nevetett. — Apafej — mondta —, ha meghalt volna, akkor ki játszik a következő előadáson? Nincs igazam, Tyutyu? Egy félóra múlva keresztúthoz értek, melynek sarkát egy ferdén eldűlt feszület s mögötte egy rozsdásodó német tank díszítette. A kislány megállt a tank előtt. — Nem beszéltek velem? — kérdezte Péter. — Nem — mondta a kislány. — Miért nem? — kérdezte a hosszúhajú. A kislány szeme hirtelen beszűkült, a homloka megöregedett. — Itt elválunk — mondta kurtán. — Ki? — Mi... tőled! — Hogyhogy? — Nincs rád szükségünk — mondta a kislány. A fiú mereven maga elé nézett, hosszú, fekete haja eltakarta az egyik szemét. — Nincs rám szükséged? — ismételte hitetlenül. — Miért nincs rám szükséged? A kislány megsuhogtatta virgácsát. — Te éppoly gonosz vagy, min a lovag — mondta fakó hangon. — Te már három kutyát akasztottál fel, amióta együtt vagyunk. Nekem az ilyen ember nem kell. Péter elfehéredett a dühtől. — S ez épp ma jut eszedbe — rikácsolta —, ezen a szent napon! Miért épp ma jut eszedbe? — Akkor jó! — mondta a kislány megkönnyebbülten. — Akkor mégsem én voltam! Janika hangosan, szívből nevetett. — Az biztos, hogy nem te voltál! — kacagta. — Neked koszos a lábad, neki meg olyan szép fehér volt, mint a vatta. — Láttad azokat a pici tengerészeket a hajón? — kérdezte a kislány. — Azok mind neki szolgáltak volna. — Kínai is volt köztük* meg orosz, meg francia — dúdolta Janika. — Meg négerek! S futballcsapatuk is volt! — Hajón? — Igen — mondta Janika. — Az árbocok között volt egy pici futballpályájuk, azon játszottak egy pici, aranyszínű labdával. A kislány elnézett a sárgára perzselt földek fölött, melyeken mérföldnyire egyetlen ember sem látszott. Egy ideig szórakozottan kaparászott a szoknyája zsebében, aztán bádogdobozból cigarettát, s egy sárgaréz tűzszerszámot szedett elő, s rágyújtott. — Az egyik árboc tetején egy arany madár ült és énekelt — közölte, hosszú füstszalagot eregetve ki pisze orrán. Janika bólintott. — Hallottam — mondta. — A center meg magyar volt. Lassan kényelmesen baktattak, a szél apró porfelhőket ugrasztott fel előttük. — A hajó körül egy nagy tarajos, piros hal úszott a vízben — beszélte Janika —, s ha a labda beleesett, akkor visszadobta. — Perzsa csincsinhal volt — mondta a kislány, s egy hosszút húzott a cigarettából. Megnyúlt, szeplős arcocskája komoly és szenvedélyes volt, mint a táplálkozó gyerekeké. A hátizsák kissé megnyomta a vállát, de ezen túl nem érezte testét: maga sem tudta, hogy a világ átrendezésével van elfoglalva. A kétoldalt zizegő jegenyék között nyílegyenesen futott az országút egy bárányfelhő felé. — Hol alszunk az éjjel? — kérdezte Janika. — A hajón — mondta a kislány. — Helyes! — mormolta a gyerek — Beállunk tengerésznek. Adj egy darab kenyeret! (Vége)
