Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-07 / 15. szám
öltöztette szavait, mint amilyenekben a király s a bakó járt; az uralkodó -bíbor palástja, amely rosszkedvű perceiben női pongyolára hasonlított, egyszerre fellángolt a szavak messziről jött kölcsönfényétől. — Tessék besétálni, hölgyeim és uraim — kiáltotta a dobos cilinderkalapja alól —, itt láthatók a szép portugál királylány véres kalandjai, szorul szóra, ahogy a tizenhatodik században megestek, történelmi adatok nyomán, az eredeti szereposztásban. Az előadás máris megkezdődik. Ez az egyetlen színpad, amely igazi művészetet nyújt, mert eredeti okiratok alapján játsszuk a történelmi eseményt, s a hölgy, aki a portugál királylányt alakítja, még az eredetinél is szebb, amit az egykorú fényképek alapján bárki megállapíthat. A királyt Don Basilio, a világ leghíresebb színésze ingyen játssza, a művészet iránti önzetlen lelkesedésből. Ezzel szemben a hóhér, akit a londoni királyi udvartól szerződtettünk ötszázadik kivégzése után. Amint látják, előadásunk történelmi hűségben a valóságon is túltesz, ami által igaz művészet jön létre. Tessék besétálni, hölgyeim és uraim, kivételesen készpénzt is elfogadunk, ami manapság ugyancsak egyetlen alkalom a maga nemében. A szép portugál királylány számára egy-egy tojás is adományozható készpénz helyett. A dobos pokoli sebességgel ismét dobolni kezdett, majd még egyszer szétlebbent a függöny, s egy — Nem — mondta az asszony. A kislány lábujjhegyre állt. — Ha a király ingyen játszik — mondta —, akkor miért nem engedhet be bennünket ingyen! — Nem — mondta a festett hajú asszony harmadszor. A gyerekek mögött egy fekete fejkendős, piros képű parasztasszony állt, karjában egy megmosdatott arcú szeplős gyerekkel. — Tessen legalább egyet beengedni — ajánlotta ez —, s az majd elmondja a másik kettőnek, hogy mit látott. A pénztárosnő némán megrázta fejét. A dobos újra elindította a pergés futószalagját, Péter megmarkolta a pénztárablak tolókáját, s teljes erejéből megrázta. — Be akarok menni, néni — kiáltotta könnybe lábadt szemmel —, engedjen be! Minthogy a hátul állók már türelmetlenkedni kezdtek, a kislány kebléből egy nagy, kopott férfitárcát ráncigáit elő, s egy köteg gondosan összehajtogatott bankjegyet csipegetett ki belőle az asztalra. — Mennyi van már? — kérdezte. — Tetszik látni, hogy nem lesz elég. — Mi van ott a kezedben? — kérdezte a pénztárosnő. — Mutasd csak! — Dollár — mondta a kislány. — Egy ötdolláros. A kislány megrázta fejét. — Még nem — súgta vissza. — Majd később! A közönség teljesen betelt az ismeretlen tengerparti táj tündöklésével, annyi zaj sem hallatszott, amennyivel egy pókhálót félre lehetett volna lebbenteni. Hátul, a borzasán viliódzó tengeren apró vitorlások ringatóztak, a vitorlák csattogtak, mint egy zsebkendő csücske, a pöttöm fedélzeten, a gyufaszálnyi árbocok alatt, mákszemnyi tengerészek sütkéreztek a napon. A királykisasszony már a trónus mellett állt. Olyan szép volt, hogy a kislánynak elszorult a szíve. — Milyen nyelven beszélnek? — kérdezte Péter. — Németül? A kislány a vállát vonogatta, nem volt kedve szólni. Janika öklét szája elé szorítva, előrelendülve, egész testvével nézett. — Milyen nyelven beszélnek? — Hallgass! — súgta Janika magánkívül. — Portugálul. — Miért nem magyarul? — Akkor nem volna olyan szép — lihegte a kislány. A beszéd a király és a lovag között nyilvánvalóan a királylányról folyt, aki búzaszínű ruhájában reszketve állt a trónus mellett. A két úr egy nagy aranytálcáról falatozott. — Nicsak, kolbászt esznek! — mondta a gyerekek mögött egy csodálkozó hang. A király egy újabb cilinderes férfi lépett ki a nyíláson. Ez hatalmas rézkürtjét szájához emelve, nyomban egy olyat fújt rajta, hogy a villogó, a dörgő hang nyomán egy vénasszonynak megeredt az orra vére, s a tér porában fürdő verebek ijedten szétrebbentek. Többen elindultak a pénztár felé. — Befizetsz? — kérdezte Péter reszkető hangon, s megrázta hosszú fekete haját. Janika erősen megszorította a kislány kezét, aki maga is elsápadt izgalmában. — Mibe kerül egy jegy? — kérdezte. — ötmillióba — mondta Péter aki tudott olvasni. Mindhárman elhallgattak. — Nem drága — vélte Janika egy idő múlva. — Ereszd meg. Tyutyu, eleget dolgoztunk ma! A pénztárosbódé előtt lelkesülten topogott a nép. Egy legény bankjegyet számolt a pénztárablakba, arcán azzal az aggodalmas komolysággal, amellyel a kutyák szükségüket végzik. Mögötte három keményített szoknyás parasztlány állt, szégyenlősen mosolyogva; az egyik a földre sütötte szemét. Voltak, akik tojással vagy egy kevés dohánnyal fizettek, egy fejkendős öreg nénike egy fél kiló fehér kenyérrel váltotta meg a maga, s unokája számára a művészet dézsmáját. — Hol a királyleány? — rikoltotta hátul egy hang — Azt miért nem mutatják meg? A dobos egyik verőjével hátrafelé mutatott. — A hercegnő nem mutatkozik ingyen! — kiáltotta imponáló kiejtésével. Az emelvényen a király harsogva nevetet!t. Hátulról, a kavargó por mögül szétmálló cigányzene hallatszott. A három gyerek, szorosan egymásba kapaszkodva, a pénztár elé járult. — Tessék bennünket ingyen beengedni! — mondta a kislány. Az ablak mögött egy sárga hajú, kövér asszony ült. — Nem — mondta. — Tessék beengedni bennünket — ismételte a kislány éneklő hangon —, árva gyerekek vagyunk, bennünket mindenhova ingyen beengednek. A hölgy kinyújtotta a kezét. — Add ide! A kislány elgondolkodott egy darabig, majd átadta a bankjegyet. — De most mindhármunkat be tetszik engedni? — kérdezte. Odabent, a sátorban sötét volt, csak a ponyva hasadásain szúrt be egy-egy pengeszélességű sugárnyaláb, és kifordított a homályból itt egy széktámlát, ott egy halovány, bajuszos férfiarcot. A fűrészpor szagú, ünnepélyes homályból lassan, ellenkezve álltak ki a tárgyak körvonalai, mintha már unnák az emberi testek kizsákmányolását, s magukban akarnának maradni. A függöny is csak akadozva, többszöri nekifutással hasadt ketté. A portugál király a szín bal sarkában ült arany trónusán, vastag lábait egy zsámoly bíbor vánkosába merítve. A színpad túlsó végéből, kardját csörgetve, egy talpig feketébe öltözött lovag lépett elő, sisakján fekete forgóval. Hátul, a szélesen kitárt ajtón át a királyi kastély parkja látszott, közepén egy pálmafasorral, amely nyílegyenesen futott a kéken ragyogó tenger felé. Legalább száz pálma sorakozott fel egymás mögött, egyre kisebbedve, mindegyik, még a legkisebb is élesen elvált szomszédjától a csodálatos kagylókék fényben, s a fasor oly végtelenül hosszú volt, hogy lovon is legalább egy fél órába telhetett, amíg az ember a tengerpartra ért. — Az apád! — mondta egy vastag, ámuldozó hang. A pálmák között egy andalgó női alak látszott, amely lassan közeledett a kastély felé. Kezdetben csak akkora volt, mint egy hüvelykujj, s mégis világosan ki lehetett venni körömnyi arcát apró orrával, szájával, szemével, s vállára omló, barnaszín hajával. Fején egy gyűszűnyi zöld koronát viselt. Lassan közeledve, egyre növekedett, s nemsokára teljes életnagyságban, mosolyogva belépett az ajtón. — Ez a királykisasszony! — súgta a kislány. — De hisz ez nem véres! — mondta Janika. hosszú szál kolbászt lóbált vaskos ujjai között. A hazai étel láttára az egész terem egyszerre megkönnyebbülten felsóhajtott. — Nem igaz — súgta Janika —, nem kolbászt esznek! — Hát mit? — Banánt. A kislány hálásan pillantott a gyerekre. — Ogy van — erősítette meg —, banánt! Aranytányérról csak banánt meg madarakat szokás enni. — Milyen madarakat? — Sasmadarat, meg turult, meg ilyesfélét — mondta a kislány. A fekete lovag megkérte a királylány kezét, ez azonban nagyot toppantott aranypapucsával, s haragosan elfordult. A jó király tehát sajnálkozva elutasította a kérőt, aki kardjára ütött, öklével megfenyegette a király, majd szitkozódva távozott. A királylány egy rezedaszín zsebkendőbe fújta orrocskáját. A függöny összeszaladt. Üjra sötét lett a nézőtéren, az emberek nyugtalanul fészkelődtek a helyükön, de beszélgetni senkinek sem volt kedve. Itt-ott egy fiatalabb pár egyegy suttogást cserélt, csizmák nyikorogtak, az idősebb parasztlegények kifejezéstelen arccal bámulták a függönyt. A kislány összehúzott szemöldökkel, mozdulatlanul nézett maga elé, mint aki a téren túl, egy körvonalait bontogató álomra figyel és beszűri életébe; arcizmai megfeszültek, nagy, komoly, fekete szeme elragadtatva csillogott, lábujjait keményen behajlította. A színészek oly egyértelmű, világos taglejtésekkel játszottak, hogy nem is volt szükség a beszéd magyarázó szalagjaira: minden mozdulatuk egyenesen izgatottan verdeső szívéhez nyúlt. A háta libabőrös volt, hasacskáját és combjait ellepte az izzadtság. A két fiú jelenlétére is csak akkor ébredt rá, amikor a függöny újra szétszaladt, s Janika nagyot nyögött boldogságában. (folytatjuk)
