Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-13 / 2. szám
Családi kör ÖZVEGYSORSOK '’'■'NH,* — Amikor meghalt az uram mén a kutyáink is megsiratták. Én meg itt maradiam egyedül, tényleg csak a kutyáink maradtak velem. Mert nem voltunk jóban a rokonsággal, a/, uram testvérei fenték a fogukat a házra, mert nekünk nincs gyerekünk . .. Dehát lehet olyan testvérre házat hagyni, aki a bátyja temetésére is rózsás nyakkendőben jön?! Mintha ünnepelne, én meg majd belehaltam a fájdalomba, pedig hárman is támogattak, mégis majdnem összecsuklottam. Olyan egyedül maradtam, csak a kutyáink éreztek velem, azok is megsiratták az uramat. Napokig ki sem mozdultunk a szobából. .. Aztán dolgozni kezdtem, hogy a munka majd segít felejteni. Akkor meg szokatlan volt. hogy hideg a ház, amikor hazaérek, nincs vacsora ... Mert az uram rokkant volt, aztán meg nyugdíjas, míg én dolgoztam, ő megfőzött, elvégzett minden házimunkát. — Egyetlen rokon, ismerős, szomszéd sem akadt? — Egy ideig jóformán senki, mert ki érti meg a más bánatát? Aztán Zaláék segítettek, rábeszéltek, hogy csináltassak központi fűtést, fürdőszobát, vegyek televíziót. A kertet is felvállalták, felesben. Meg mondta az Irma is. hiszen még öreg sem vagyok, ne zárkózzak be a kutyáimmal, egy negyvennyolc éves asszonynak nem kell egyedül maradnia. Mondta, hogy gyakrabban nézzek be hozzájuk is, hívott vacsorára. Csak nem szívesen mentem, mert sok a gyerekük, én meg nem szoktam hozzá. Zavart, hogy tele van velük a ház. — Most sem jár Irma nénihez? — Tudom, miért kérdezed, mert már ő is özvegy... Nem járok hozzá, de azért találkozunk, a templomba is ugyanarra a misére járunk. Meg a temetőben is sokszor látjuk egymást, beszélgetünk, özvegysorsra jutottunk mind a ketten, de mégsem egyforma. Mondtam is neki, amikor meghalt az ura, nem tudod te, mi a bánat. Ott az öt gyerek, neked maradtak támaszaid, sosem érted meg milyen egyedül maradni. — Arra nem gondolt, hogy újra férjhez menjen? Nyugodt arcán indulatfelhő vonul' át, mintha szentségtörést követtem volna el. — Disznók az emberek — mondja. — Még egy hónap sem telt el, hogy eltemettem az uramat, amikor bezörgetett hozzám egy idegen ember, hogy özvegy vagyok, hogy ő is az, hogy mit szólnék hozzá ... Biztos az uram rokonai küldték ide, mert tőlük még az is kitelik. Rólam mindig csak rosszat feltételeztek, beszéltek ... Később meg... A Józsi is megkérdezett, de neki három gyereke volt, olyan lizennégy-tizenöt évesek, nem akartam velük kínlódni. Persze, ha elnézem a mai fiatalokat, hogy nekik milyen könnyű, hogy ki tudják használni a fiatalságukat, én is jobb szeretnék most fiatal lenni ... Mert most minden csinos lány megcsinálhatja a szerencséjét. Az én időmben nem válogatott az ember, örült, ha vitték, mint engem is az uram. Kicsit idősebb volt ugyan nálam, de azt nem tudtam, hogy beteg, hogy soha nem lesz gyerekünk . . . Másét befogadni, nevelgetni. attól idegenkedtünk. Sosem tudni, kiféle, milyen fajta. így vagyok én mindenkivel. — De Magdáékat az utóbbi időben gyakran látom itt. — Ö a testvérem lánya, árván nőtt, őt is meg a Simont, az uram testvérének a fiát, idegenek nevelték fel, mert a szüleik elkallódtak a háborúban. Simon egy darabig nálunk volt, aztán visszaszökött a nevelőanyjáékhoz, mással meg nem próbálkoztunk. Magdáról is csak akkor szereztünk tudomást, amikor már majdnem felnőtt. ő keresett meg bennünket, de nemsokára férjhez ment, lefoglalta a családja. így csak magunknak éltünk. Most már Magda gyerekei is nagyok, van idejük. A nyáron majdnem minden hétvégéi itt töltik. Mert itt van a termálfürdő, nálam meg elférnek. Már a kamrát is rendbehozták, ott is van bútor ... Azt hiszem, majd rájuk hagyom a házat... Most. hogy már nyugdíjba mentem, én is kijárok velük a fürdőbe, jót tesz a meleg víz a reumámnak ... És sok ott az idős ember, elbeszélgetünk, viccelődünk, néha még udvarolnak is nekem. De férjhez már nem mennék. y y x — Nem akartam egyedül maradni, gondoltam, a gyerekek maholnap kirepülnek. én meg itt maradok magam. De azt is tudtam, nem válogathatok túl sokat. Gábor nem volt csúnya ember, jól keresett, a gyerekek sem tiltakoztak ellene túlságosan. A lányom akkor már menyasszony volt, a fiam is nagyok . .. Amikor Károly meghalt, azt gondoltam, soha mással nem fogok tudni élni, első szerelem volt. Ha Gábor néha kimarad, részegen jön haza, most is Károlyt sírom vissza, azért ő más volt. És olyan fiatal volt, egyetlen rossz emlékem sincs róla, pedig vele is átéltünk nehéz napokat. Persze tudom, hogy Gábor sem rosszabb, mint a legtöbb férfi; vele öregedünk össze, és vele építettük ezt a szép nagy házat is, az unokáim is őt hívják nagyapának ... A gyerekeim papának. A falu is régen elfelejtette már, csak a szokás hatalma: még mindig Károlynénak szólítanak. — Bántja, hogy naponta emlékeztetik? — Csak az első hónapokban volt furcsa. Főleg, hogy anyám tiltakozott a második házasságom ellen, azt mondta, három árvára mostohát vinni, szívtelenség, egy anya ezt nem teheti. Mert ő még abban nőtt, hogy ez az asszonyi sors. De aztán megbékélt vele, a Gáborral is. Beszéltek a szomszédok is, fiatal vagyok, bírom a munkát, minek nekem férjhez menni. Az özvegy férfiakat persze másképp nézik, azoknak dolgozni kell, nincs idejük a gyerekekre... De ha egy asszony magára is gondol, rögtön rossz hírét költik. Ott van az Ágnes néni, azt is folyton lesik a szomszédok, a boltban is arról pletykálnak, ki jár hozzá, mikor jön, mikor megy. Pedig ő is férjhez mehetne, de hetvenkét évesen már nem akar, és egyedül maradni sem akar. Szomorkodásban meg emlékekben Nagy László illusztrációs felvétele nem élhet az ember. Gáborral jobban örültünk az unokáknak is, többet tudunk adni a gyerekeknek is. S ha az ember többet próbált, többet elbír. Igaz, hogy nem sokáig voltam egyedül, de nem bánom... A gyerekek sokat segítettek, de mindent pótolni úgysem tudtak volna. Negyven-egynéhány évesen még nem olyan öreg az ember, hogy ne gondolhatna ma^ gára is... Azt hiszem, erre nincs törvény; asszony vagy ember — azt csinálja, amit elbír. Nemsokára nyugdíjba megyünk, akkor majd több időnk lesz az unokákra, Gábor is többet játszhat, sétálhat velük. És azt gondolom, ha valamelyikünk majd megözvegyül, ugyanúgy fog fájni a másiknak, s ugyanúgy megszépül a jóban-rosszban eltöltött együttlét emléke... És a Károly gyerekei a Gábort is apjukként fogják elsiratni... Remélem. Mert nekik is, nekem is jó, hogy nem maradtunk magunkra. enní
