Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-04-07 / 15. szám

SZÓLÓ SZÍVED

SZVORÁK KATALIN NÉPDALÉNEKESNEK

A Varga Marik, Szabó Istvánok, Molnár Jánosok, Szabó Katák lányainak egyike vagy. Dalok, balladák népének lánya, akit az Idő formált dalossá. Egyénített, de egyénitetted te is; fiatal sorsodban kapott páratlan formát. Mert sorsunkban egyénitjük, veszszük birtokba a tőlünk függetlenül létezőt. Birtokosaivá leszünk az ősök hagyományainak, népdalainak, népballadáinak. S már veled bízunk abban, hogy gyermekeink is kapnak általunk a nehézkedésböl, a könyi sorsból, „a föl-földobott kö" példáját tudjuk majd beléjük nevelni; madárként szájukba adni anyanyelvűnk.

A mi időnk, a mi sorsunk. Háborúság nem sebezte, baj nem érte, átok nem fogta - békességes Idő. Fiatalságunk erősítené a tétovákat, szóra bírná az előnyöket némán elfogadókat, szólítaná a munkátlan közönyösöket. Mert megadatott nekünk a béke, mert belénk költözött a békességóhajtás, mert jog termett a szólásra. Csak szólani kellene már, csak mondani sorsunk dolgát, vállalva a mát. Szólani énekelt balladáit magasságában, tömörségében, őszinteségében őrzött tisztasággal.

Hét nap és hét éjszaka után szakadt ránk az öröm: országok, világok ismertek meg - általad bennünket is, szőkébb hazád, Nógrád, de Gömör, Bodrogköz, Zoboralja, Csallóköz népét is. Nem tudom, velünk örvendezhetett-e nagyapád, nagyanyád, akiknek - hosszú beszélgetéseink egyikében mondtad - az első megtanult népdalokat köszönheted? Azt sem tudhatom, Motyovszky Teréz néni kincset érő dalos kisfüzetének mi lett a sorsa? Csak dalaik biztonságos sorsát tudom. Dalaikét, amelyek dalaiddá lettek. Éneklésed nyomán fodrozódott érdeklődés irántunk, megismerésünk iránt. Hiszen nemzetiségünk megtartója az örök hagyomány, amelynek legerősebb tartóoszlopa a népdal. Ma már tudjuk, hogy erre az oszlopra gondjaink súlyát támaszthatjuk. Megtartó erejében benne van nagyszüleink, a Motyovszky Terézek, szüléink, az Ág Tiborok, testvéreink, a Szvorák Katalinok élete.

Balladák és szivárványok magasában éreztük magunkat azon az estén. Nem kerested az idegenül ható gesztusokat, nem zúdítottál operett-mosolyt a nézőkre, nem hamis mázzal bevont népdalainkat hoztad a pódiumra. „Sem szivem fáj, sem szivem fáj, sem fejem fáj/ Csak vagyok én,/ csak vagyok én szerelembe/ Édesanyám vétesse ki szálló szívem/ Szálló szivem víg örömem." Magunkat hallottuk, a magunkét daloltuk. S mindezért a legnagyobb jutalmat kaptad. Nem a hamis eredményeket is hozó versenyben, hanem a lehetőségben. Énekelheted népdalainkat, dalolhatod balladáinkat - már nemcsak egy nemzetiség, hanem egy nemzet énekesévé is lehetsz, ha megőrződ az útrabocsájtó tájakat, lakóinak romlatlanságát. Csak rajtad áll, hogyan gazdálkodsz a Bartók, Kodály, Vargyas, Kallós, Ág összegyűjtötte népdalkinccsel. Elődeid is vannak, példának méltók: Török Erzsi, Faragó Laura, Budai Ilona. Erőd is van, s ha netán fogytán, gyere haza, merítsd meg korsód a források tiszta vizéből.

DUSZA ISTVÁN

ROBIN COOK

— Az még tizenegykor volt. - Bellows bement a lakásba, az ajtót nyitva hagyta.

Susan fölért, belépett a lakásba, de Bellowst nem látta. Becsukta az ajtót, bezárta, rótolta mindkét reteszt. Bellows visszafeküdt az ágyba, állig betakarózott, és behunyta a szemét. Bellows meg se moccant. Végül kinyitotta a jobb szemét, aztán a balt. Fölült. — A fene egy meg, nem tudok aludni, ha tudom, hogy itt ülsz.

— Mi lesz azzal a itallal? Szükségem van rá! — Susan megpróbált nyugodt és józan maradni. Nagyon nehezen ment. A szíve még mindig százötvenet vert percenként.

Bellows ránézett. - Ez már tényleg túlzás. Susan. - Fölkelt, magára kapta a fürdököpenyt. — Oké, mit adhatok?

— Whiskyt, ha van. Egy kis szódával. Nem tudtam máshová menni, Mark. Megint megtámadtak. — Alig tudta palástolni hangja remegését. Figyelte Bellows reakcióját. Bellows benyúlt a hűtőbe a jégkockákért, de keze félúton megállt.

— Ne hülyéskedj.

— Nem hülyéskedem. Ugyanaz az

ember.

Susan érezte, hogy Bellowst meglepte a hir, de azt is, hogy nem túlságosan, és hogy tulajdonképpen nem érdekli a dolog. Kényelmetlenül érezte magát.

Megpróbált máshonnan elindulni.

— Találtam valami érdekeset a műtőben. - És várta Bellows reakcióját. - Követtem a 8-as műtő oxigéncsövét a szerelőtérben. Közvetlenül a szerelőaknába kanyarodás előtt van rajta egy szelep.

— Egy szelep még nem a világ. Lehet, hogy mindegyiken van, csak máshol. Ebből nem kell mindjárt következtetéseket levonni, legalábbis addig nem, amíg nem tudjuk, hogy nincs-e a többin is.

— Túlságosan sok a véletlen egybeesés, Mark. Valamennyi kómás eset a 8-as műtőben történt, és a 8-as műtő oxigéncsövén, szokatlan helyen, jól elrejtve, van egy szelep.

— Ide figyelj, Susan, csak arról az apró tényről felejtkezel el, hogy az állítólagos áldozatok huszonöt százaléka nemhogy a 8-asnak, de egyáltalán műtőnek még csak a közelében sem járt. És még ha minden egybevágna is, szerintem ez az egész ámokfutás egyszerűen nevetséges, sőt félelmetes.

— Mark, az, aki délután megtámadott, megfenyegetett. De mikor éjjel visszajött, már nem beszélni akart velem. Meg akart ölni. Hát nem érted? Rám lőtt!

Bellows megdörzsölte a szemét, aztán a halántékát. — Susan, fogalmam sincs róla, mit gondoljak az egészről, és semmi értelmeset nem tudok mondani.

Susan nem hallotta Bellows mondatát, agya lázasan dolgozott. Hangosan gondolkodott. — Biztos, hogy oxigénhiány okozza. Ha túladagolják a Succinylcholint vagy a kurárét anynyival, hogy hypoxia lépjen föl . . .

— Mondtam már, Susan, hogy a műtőben a sebész és az altatóorvos jelenlétében nem lehet a Succinylcholinnal idáig eljutni. A beteget mindaddig lélegeztetik, amíg a szervezet teljesen le nem bontja a Succinylcholint, tehát hypoxia nem léphet föl.

Susan kortyolt egyet a whiskyből.

— Vagyis azt akarod mondani, hogy a műtőben a hypoxiának a vér színének a megváltozása nélkül kell bekövetkeznie, különben a sebész azonnal jelezné. De hogy lehet ezt elérni? Valahogy meg kell akadályozni az agy oxigénfelvételét. . . talán sejtszinten . . . vagy esetleg azt kell megakadályozni. hogy az oxigén eljusson az agysejtekhez. Megvan, Mark! — Susan kihúzta a derekát, szeme elkerekedett, szája mosolyra húzódott. — A szénmonoxid! Az óvatosan adagolt szénmonoxid, melyet a szelepen keresztül vezetnek be az oxigéncsőbe, megfelelő mértékű hypoxiát eredményez, ugyanakkor a vér színe nem változik meg tőle. A minimális mennyiségű szénmonoxid már kiszorítja az oxigént a hemoglobinból. Az agyban nagyfokú oxigénhiány lép fel, és beáll a kóma. A műtőben látszólag minden rendben van. Közben a beteg agysejtjei elhalnak, és nem tudják, mert nem ismerik az okot.

Susan elhallgatott, és csöndben nézték egymást; Susan várakozóan, Bellows fáradt beletörődéssel.

Bellows fölállt, és felhajtotta a whiskyjét.

Susan feszülten figyelte. Újra gyanakodni kezdett. Bellows nem áll mellette. Miért nem? Hogy a dolognak igenis van bűnügyi vonatkozása, az nyilvánvaló.

— Miért vagy olyan biztos — folytatta Bellows —, hogy mindennek bármi köze van akár Nancy Greenlyhez, vagy akár Bermanhoz? Azt hiszem, túlságosan elhamarkodva vonsz le következtetéseket. Szerintem sokkal egyszerűbb magyarázata is lehet, miért akar az a pasas elkapni téged.

— Kíváncsian várom az egyszerűbb magyarázatot.

— Nyilván keresi az alkalmat, hogy...

Susan elkékült a dühtől.

— Most meg begurul. A fenébe is, Susan, te úgy fogod fel ezt az egész ügyet, mint valami bonyolult játékot. Semmi kedvem vitatkozni.

(folytatjuk)

EHE