Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-07 / 15. szám
Családi kör A KÉPZETTSÉG ÉS NYELVTUDÁS Jó ideje napirendi témája nemzetiségi életünknek: a szlovák nyelv tanítása és tanulása. E kérdéssel kapcsolatban már sok mindenről szó esett a sajtó hasábjain, s még több elhangzott szóban a különféle szemináriumokon, értekezleteken. Ezek lényegével egyetérthetünk, annál is inkább, mert legjobb tudomásunk-tapasztalatunk szerint, már komoly eredményei vannak. Igen: eredményei, melyek lépten-nyomon bizonyíthatók, s amelyek ugyanakkor arra köteleznek bennünket, hogy a megkezdett úton továbblépjünk. Vannak azonban tartalékaink is ezen a téren, melyek jobb, okosabb kihasználásával eredményeink a jövőben tovább növelhetők ... A szerteágazó kérdés minden egyes tételéhez most nem kívánnunk hozzászólni — már csak a terjedelmi korlátok miatt sem -, csupán néhány gondolatot szeretnénk fölvetni, főképp azokra irányítva a figyelmet, melyekről eddig kevesebb szó esett. Nem hisszük, hogy manapság a csehszlovákiai magyarok közül valaki is kétségbe vonná vagy vitatná a szlovák nyelv tanulásának, elsajátításának szükségességét. Hiszen az élet, a helytállás parancsa kényszerít rá mindenkit, éspedig olyan szinten, amilyet kinek-kinek a munkaköre megkövetel. Kétségtelen ugyanis, hogy az a diplomás mezőgazdász, akinek beosztásából, feladatköréből adódóan naponta írásos munkát kell végeznie, választékosabban beszél szlovákul - esetleg más idegen nyelven is -, mint ugyanannak a termelőszövetkezetnek a gépjavítója, vagy bármelyik állatgondozója. S nemcsak azért, mert az utóbbiak kevesebb esztendőt töltöttek az iskola padjaiban, hanem azért is, mert mindennapi munkájukhoz alacsonyabb szintű szlovák nyelvtudás is elégséges. Pontosan így állunk az anyanyelvvel is. Nyilvánvaló, hogy egy gyakorló irodalom-, történelem- vagy matematikatanár szabatosabban és választékosabban beszéli anyanyelvét, mint egy építészmérnök vagy számítástechnikai alkalmazott (kivételek persze akadnak), pedig ugyanannyi tanulmányi évet fordítottak diplomájuk megszerzésére ezek is, mint amazok. A meghatározó körülmény tehát a két szakma — a tanári és a mérnöki - egymástól alapvetően különböző mindennapi gyakorlatában, a más-más eszközök és módszerek igénybevételével történő munkavégzésben rejlik. Vagyis: abban, hogy a tervezőmérnök nap mint nap szótlanul végzi munkáját, legfeljebb olykor a közelben levő kollégájával válthat egy-egy szót, viszont a tanári munka legfőbb eszköze a szó, az élő beszéd. Mind az anyanyelv, mind a szlovák vagy más idegen nyelv tudásszintje, alkalmazási készsége tehát nemcsak az emberek szándékától, jóakaratától függ, hanem jóval inkább az objektív szükségszerűségtől. Éppen ezért úgy véljük, hogy egészében véve az itteni eredményeink is összhangban vannak - ha a társadalmi szükséglettel nem is - az adott lehetőségeinkkel feltétlenül. Gondolunk itt elsősorban az egy-két osztályos, osztatlan iskolák hiányos ellátottságára, mostohább munkakörülményeire. Azt azonban, hogy a szlovák nyelv elsajátítása terén eddig elért eredményeink valóban jelentősek és egyre növekvő tendenciát mutatnak, nemcsak mi, nemzetiség- és szakmabeliek mondogatjuk, hanem a Bratislavai Kultúra- és Közvéleménykutató Intézet 1974-ben tudományos apparátussal végzett felmérése is hűen igazolja. Idézzük: „A felmérés bebizonyította, hogy a 45 évesnél fiatalabb magyar anyanyelvű polgáraink szlovák nyelvtudása kielégítő; a közép- és felsőfokú végzettséggel rendelkezőké meg szinte kifogástalan. S ami a legfontosabb: a megkérdezettek közül (1062 személy) senki sem nyilatkozott tagadólag a szlovák nyelv elsajátításának szükségességéről." (65., 69. I.) Mi a helyzet az iskolában? A szlovák nyelvet az alapiskola első osztályától kezdve tanítjuk, osztályról osztályra egyre több órában, s különösen a felsőbb osztályokban — a plusz két óra konverzációval — az anyanyelvet jóval meghaladó óraszámban, ami talán világviszonylatban is példa nélkül áll. Ha a pedagógus felkészültsége, odaadó munkája párosul a tanulók törekvésével és szorgalmával (párosulnia kell, hiszen ez mindkettőjüktől megkövetelendő!), akkor a nyolc év alatt még egy magyarlakta vagy alig vegyes lakosú faluban is elvárható, hogy a közepes és gyengébb képességű tanulók is - az eminensekről nem is szólva — megtanuljanak annyira szlovákul, hogy képesek legyenek a továbbtanulásra. Ma már ez nemcsak társadalmi elvárás, hanem valóság, amit a gyakorlat bizonyít. Például Nyitra (Nitra) környékén — de másutt is — a közepes képességű tanulók is igen jól megállják helyüket a szlovák tanítási nyelvű gimnáziumokban és szakközépiskolákban. Persze, ma is, holnap is akad majd osztályonként néhány motorikus típusú gyerek, aki az elméleti tantárgyakban gyengébb, de annál fogékonyabb a gyakorlati tudnivalók iránt, s ügyes, szakmáját szerető géplakatos, villany- és autószerelő válik belőle. Ezek szlovák nyelvtudása rendszerint nem kielégítő; mégpedig azért nem, mert anyanyelvi képzettségük is legfeljebb csak elégséges osztályzatú és az a tanuló, akinek anyanyelvi tudása fogyatékos, nem képes az anyanyelvinél magasabb szinten megtanulni szlovákul, még csak aszimmetrikus bilingvizmus szintjén sem... - Sót, azonos szintű kétnyelvűséget — melyet olykor követelményként emlegetnek - kívánni 14—15 éves serdülő korú gyerekektől, akik idegen nyelvként tanulják a szlovákot, s legtöbb helyen az iskolán kívül alig áll módjukban gyakorolni: merő képtelenség. Ha ily mértéktelenül magasra állítjuk a mércét, éppen az ellenkezőjét érjük el vele. mint amit szerettünk volna: nem serkent, hanem bénít. Hogy egy idegen nyelv magasabb szintű elsajátítása mennyire az anyanyelvi képzettségtől és a korhoz mért képességtől függ, meggyőzően bizonyítja a Nyitrai Pedagógiai Kar magyarszlovák szakos abszolvenseinek 1978. évi államvizsga-eredménye (valamennyiük magyar anyanyelvű s anyanyelvén végezte alap- és középiskolai tanulmányait; és tudni kell azt is, hogy ezek a hallgatók a pedagógiai kar szlovák tanszékének ugyanazon tanárainál vizsgáztak és államvizsgáztak, akik a szlovák anyanyelvű diákokat és szlovák alapiskolák részére képzett pedagógus-jelöltek tudását kérik számon, ugyanazon alapján) a 14 államvizsgázó hallgató közül csupán egyetlenegy kapott egy fokozattal gyengébb osztályzatot szlovákból, mint magyarból; a többinél a két érdemjegy pontosan megegyezett. Tudomásul kell vennünk azt a lélektani tényt is, hogy közömbösséget, esetleg ellenszenvet válthat ki a tanulókból, ha csak a túlzottan hangsúlyozott .szükséges”, .elengedhetetlen" alapállásból közelitjük meg a problémát, s nem ismerjük fel, hogy a tanulót elsődlegesen az elsajátítandó nyelvből fakadó pozitív érzelmi kapcsolat ösztönzi. Ha a pedagógus ennek tudatában jár el, akkor a kitűzött cél — a minél teljesebb nyelvtudás - felé haladva a tanulás állandóan gyorsul, egyre optimálisabb motivációs szinten, egyre eredményesebben fejlődik a tanuló. Ha ezeket a motívumcsoportokat nem ismeri fel, akkor éppen ellenkezőleg: kudarc, elkedvetlenedés következik be. Azt hiányoljuk tehát, hogy nem mindig úgy tekintünk a tanulókra, mint akiket egy nyelvhez (adott esetben a szlovák nyelvhez) fűződő szeretet, pozitív érzelmi kötődés motivál, magának a nyelvnek a szépsége ragad meg, vagy a nyelven keresztül szeretnének közelebb kerülni a szlovák nép kultúrájához. Tehát nemcsak a nyelvet — mint kommunikációs eszközt —, hanem a nép érzelemvilágát, gondolkodását is meg akarják ismerni. Sok esetben elfelejtjük őket a felismerés, az otthonosság örömében részesíteni, éreztetni velük, hogy közös hazánk távolabbi tájai, eseményei, a szlovák ember mentalitása, jelleme, szokásai, céljai. . . megegyeznek a tanulmányaik során kialakult elképzeléseikkel. Ismételten hangsúlyozzuk: a többség Fotó: Nagy László nyelvének elsajátítása számunkra kisebb vagy nagyobb mértékben, alacsonyabb vagy magasabb szinten — elkerülhetetlen; az értelmiség és a tanulóifjúság számára meg egyenesen egzisztenciális követelmény. Ezért kívánatos, hogy a kérdésnek továbbra is megkülönböztetett figyelmet szenteljünk, de mindenekelőtt azok törődjenek vele, akiket közvetlenül érint, akik szakavatottjai a kérdésnek, és ne akárhogyan, „a ló egyik oldaláról a másikra esve", hanem józan megfontoltsággal és tudományos felkészültséggel. Gyakori jelenség ugyanis, hogy a kérdés .tálalásából” éppúgy, mint a gyakorlatban való alkalmazásából, ezek az aspektusok teljesen hiányoznak. Végül tudatosítani kellene: egy nyelv - vagy bármelyik tantárgy — megtanítása-elsajáittatása tantárgy-pedagógiai, didaktikai szempontból valóban cél, egy hosszabbrövidebb oktatási időszak célja (úgyszintén kitűzött célját érte el a diák, amikor tanulmányi idejének egyik periódusában elsajátította valamelyik maga választotta nyelvet). Végeredményben azonban minden tantárgy, tehát a nyelvek is, csupán eszköz: a szakmára, a hivatásra, az életre való felkészülés eszköze. Közismert, hogy az egyetemen az idegen nyelvek tanulása a választott pólyára való minél alaposabb felkészülés eszköze - és semmiképpen sem célja. S mint ilyen, természetesen, nem lebecsülendő, de túl becsülnünk sem szabad, s főképp: ne tekintsük egyedül üdvözítőnek. Dr. RÉVÉSZ BERTALAN
