Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-24 / 9. szám

KÚSZŰNTJÜK A SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK

Gondolatban ott vagyok most náluk. Jakutföldön, a nagy tajgai építkezéseken, a szibériai kutatóintézetben, Leningrádban, a munkáslányok között, a Csillagvárosban, Üzbegisztán gyapotföldjein, az APN, a Szovjetszkaja Zsenscsina szerkesztőségében, kollégáink között. . . ahol eddig jártam. Szinte látom, milyen szívósan dolgoznak, milyen következetesen, keményen küzdenek, hogy még több szenet fejtsenek, hogy még több földet öntözhessenek, hogy több gépet kezelhessen egy-egy ember, hogy új, nagyobb hozamú gabonafajtát, takarmányt kísérletezzenek ki. És mennyire tudnak örülni minden sikernek, minden eredménynek, hogy tudják buzdítani egymást. Tudom, mennyire szerények, milyen önzetlenek. És mennyi bennük az életöröm. Évek, évtizedek múlva is emlékeznek a baráti kapcsolatokban olyan fontos dolgokra: családtagok nevére, kedvtelésére, számontartják a névnapokat, születésnapokat, megbecsülik a barátságot, az elvtársi kapcsolatokat. Egyszerűbbek, póztalanabbak mint mi, kevésbé a formaságok, a külsőségek rabjai. Soha annyi olvasó embert nem láttam, mint ottjártamkor metrón, autóbuszon, padokon ülve. Sehol annyi rokkant idős és középkorú férfi nincs, mint ott. Élő mementó ma is a háború, és izzó a háború gyűlölete, szenvedélyes a béke vágya. Nem értheti ezt, aki nem fogja fel, hogy itt nincs család, amelyik ne siratná ma is a honvédő háborúban, a fasizmus elleni harcban elpusztult hozzátartozóját. Nem mérheti fel a szovjet emberek humanizmusát az, aki nem olvasta Tolsztojt, Gorkij, Fagyejevet, aki nem csodálja az emberöltőnyi szocialista társadalom nemzedékeket átformáló, újjáteremtő erejét. A jövő szellemiségét érzi meg, aki a szovjet embereket személyesen megismeri. A jövő családjának jellegét, aki teázni leülhet egy család asztalához.- h -jovo

családja

Misakinék jellegzetes szovjet munkáscsalád. A házastársak Szakmunkások, két gyereket nevelnek. A statisztikusok azt állítják, hogy éppen az ilyen családra vonatkoznak az általánosítások — a jövedelem nagysága, az életkörülmények, az érdeklődés. A családfő azt mondja erre:

— Valóban átlagos család vagyunk.

Mihail Misakin 53 éves, szakképzett marós, harminc éve a moszkvai állami golyóscsapágygyárban dolgozik. Mária négy évvel fiatalabb, s éppoly régóta dolgozik az üzemben, akár a férje. Mária raktáros a szerszámkészítő részlegen. Idősebbik lányuk, Natasa, 23 éves, elvégezte az ipariskolát, és a tervezésben dolgozik. A 19 éves Lena szintén tervezőnő, s esti tagozaton közgazdaságtant tanul.

Mihail Mísakin inkább figyelmesen hallgat, mintsem beszél. Mária az ellentéte — mozgékony, beszédes, mosolygós. Natasa mindenben az anyjára ütött. Léna az apjától örökölte a hallgatagságot, a kiegyensúlyozottságot.

Mihail szíves-örömest gyalogol húsz percet a kora reggeli friss levegőn a munkahelyére vezető úton. Találkozik a barátaival, munkatársaival, váltanak is pár szót a gyárkapuig. Az üzem az első szovjet ötéves terv szülötte, 1932-ben építették. Több mint 300 fajta golyóscsapágyat gyártanak itt, túlnyomó részüket automata gépeken. Akadnak köztük speciális fajták, sokuk ezerfokos hőmérsékleten készül, mások légüres térben. Némelyek csak mikroszkóppal láthatók, megint mások átmérője néhány méter, tonnákat nyomnak. A Szovjetunió huszonötezer vállalata és a világ ötven országa szerez csapágyakat ebből a moszkvai üzemből.