Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-16 / 7-8. szám

(elé, s belépve, rögtön feledékenységtől óvott, nehogy soká keressem, vagy ne adj' isten, meg se találjam, mert összehoz Nejman úrral, hogy nem lesz panaszom, mert az eliziumi mezőkön általában nem szokás a panasz, mpr meg is tette volna, ha nem holmi rokoni, hanem közvetlen kapcsolatban állnék a bakanccsal, bár, tűnődött, meg'epő, hogy két-három stamperli, melyet kis konyhámban ivott meg még a mesék idején, ma is nehezít az ügyön; kivettem hát a sublótból a bakancsot, törülközőbe csavarva tartottam a fehérnemű között, s ahogy a dolgok visszavisszatérnek, mint tavasszal a fecskék, velük a remény, s a kiújuló csúzom, úgyhogy tavaszonként a fecskék röptét szemlélve, botra támaszkodva kezdtem a reménykedést . . . mennyit vigasztalt Gábris, a remény, a tavasz, a fecskék röpte magában nem dialektikus, a dolgok mélyén törvény munkál, s ha-megszűnne a csúzom, a téveszmék ködébe jutnék, mit áldozott eszmei fejlődésemért, amikor hajnali kettőkor rázott föl, hogy legmélyebb álmomból ébredve mondjam meg, van-e rózsa tövis nélkül, mert ilyen elemi dolgokat bármikor tudnom kel1, egyirányúságom kétirányba fejlesztette, ha a csúz levon a reményből, a remény szépít a csúzon. így mostanában kevesebb derűvel, ám bot nélkül járkálgatok az életben, ez volt nekem Gábris, akinek bakancsa ismét előttünk vo't az asztalon, orrában a frankóista golyó, ettől rosszabb már csak az lehetett volna, ha nyár végén diót vegyenek helyett, ab'akba teszem, hogy csontkertbe Hitlerrel, úgyhogy nem sokat tétováztam, magamhoz vettem a pénzemet, a személyi irataim, köztük egy némiképp avítt, de érvényes szüzességi bizonyítványt, a plébános feltételeként állíttattam ki, de amikor megvolt, nem vett föl szakácsnénak, most ezt is magamhoz vettem, mit lehet tudni, hogy a sárga ház pincéjében, ahol éjszakánként színdarabpróbák folynak, minek alapján osztják

ki a szerepeket, megeshet, hogy fordítva üt ki a dolog, mint a plébánián, én már elmúltam ' negyven, egy-két órányira az eliziumi mezőktől talán őszinte lehet az ember, lám megintcsak akadt egy mankó, hogy ennek is roggyanós nélkül induljak neki, s az ajtóban állva, kezem a kilincsen, böktem oda Alexnak, hogy részemről mehetünk, nem, mondta és makrancoson dobbantott a puska tusával, sóvárgás gyúlt ki szemében, még nem, ide hallgasson, mondta, még egyszer utoljára meséljen, s a szuronyos puskát letámasztva. a bakancsot nézve fölcsigázott várakozással fészkelődött a hokedlin, nos, gondoltam, fogadjuk el. amit az isten ád, mert Alex szeme, készen a varázslat befogadására, tágra nyílva csillogott, mint egykor hétéves öcsémnek, ki az Árgirus királyfi hallatán kiosont a holdfényben, és kardélre hányta egyetlen tyúkomat a, borzadályos Mirigyet; mint akkor öcsémnek, most Alexnek szőttem mesét a rejtélyes távoli országról, ahol tavaszra nyár jön, majd őszre tél, nem úgy, mint nálunk, élt egy fiú, kicsi volt és vézna, viszont ritkán mosdott, s a lelke tiszta maradt, zúgó, sűrű erdőn fuvarozta a szódát, s egy napon, talán a május elvonta figyelmét, eltévedt, azt se bánta, hogy szekere elakadt, jött már a nyár, nem nagy kedve volt a szódát hordani, úgyhogy kettőt se gondolt, föltolta sipkáját, köpött és fütyülve indult a fény felé, hát amint mendegél az egyik fánál, srégvizaví, útjába akad egy jóságos anyó, bár még nem volt öreg, hol jársz ebben a távoli erdőben, ahol a hazódbe'i szódás csak délfelé jár, kérdezte, s kérte a fiút, cserélné ki palackjait, majd ha megvesztem anyó. felelt a fiú, s virágokon taposva, kevélyen ment tovább a fény felé, ment keresztes vitéznek, ki karján viseli majd a nyílvégű keresztet, mint akkoriban anynyian mások, noha nem azért, mint annyian mások, hogy míg a karjukon viselik, hátulról azt a másikat, a hatalmas megroppantót levethessék, ő nem erre gondolt, bár nehezek voltak a ládák, újabban mosdott, pocsolyákban, békás tavakban, mert szívébe költözött a hiúság, emésztő sóvárgás űzte, ha egyszer az életben nem parádézhat a pompás egyenruhában vasárnap, fiaskó az é'ete, de vesztébe rohant, az anyó kérése próba volt, s ő nem állta ki a próbát, emiatt anyó nem ajándékozta neki a bakancsot, amelyben mindig a tiszta eszmék útját járhatta volna, a golyók tisztelnék, s mindenek előtt elkerülnék, be is tévedt aranysújtásos generális barlangjába, aki civilben, azaz az erdei állatok sorában dögkeselyű, s az fölkínálta neki az egyenruhát, cserébe anyáért, ha vele együtt e'hozza a veszedelmes bakancsot is, és ment a fiú, hogy -ne ment volna, s midőn puskáját anyára fogva már vitte volna a fák között elemészteni, agyonvágta őt a bakancs szelleme; hogyan, firtatta A'ex, aknának öltözve, feleltem s ez lesújtóban hatott, és a fölkavart Alex a kijárat helyett a spajzajtónak futott, s amíg a helyes irányt sikerült megtalálnia, megrendült ábrázattal utasított, hogy két-három nap felé, azért nehogy ám, mert ha véletlenül igen, hót nyomban visszajön, pedig már ötletem is volt a számára, hogy mint azelőtt, a két utolsó palackkal most új munkakörében tehetne próbát. mondjuk a templom előtt, ámbár egykutya, hol kezdi reggel tarkón lövöldözni az embereket, Krisztus cége előtt vagy a sárgaház pincéjében, s mint ígérte, vissza is tért, bár addig jó pór év eltelt, csöpp házam felett épp ismét beérett a nemesített dió, soha nem látott bőséggel törte-lyuggatta a tetőt, úgyhogy nem mindennapi reménnyel nézhettem a palavásárlós elébe, s már komp'ett fejem fölött volt az az évi, új, 945-ös tető, s még mindig maradt pénzem, ha lisztben, cukorban, szappanban, zsírban számolok, nem is kevés, hát csütörtökön nyílik az utcakapu, s ki lép be kis udvaromba, Szonyja Petroff, a kémnő, a régi postási álcában, öblös táskával, farában porckopás, kész orvosság életszomj ellen a csillagvári életfogytigosoknak, ha kintről, az életből, női néven ilyen társakat kapnak: nem szégyenli magát, ripakodtam rá, hiszen a kíváncsiság komiszabb dolgokra is ráviszi az embert, így kell kinéznie, a förtelmektől végképp megcsúnyult, de. gyógyulj meg, Pannusom, felelte, s leírta, hogy odabent Dokkos fogói-tűi-pengéi nyomón milyen kilátás nyílott az eliziumi mezőkre, s ahogy megfontolt léptekkel kifelé ballagott, sikertelenül próbáltam újra elsorolni, hány bordája hiányzik, hogy fél szeme üveg, négy körme nincs, részleges süket, lába, karja, állkapcsa törve, viszont a gerincéből egyetlen csigolya sem tűnt el a vallatások alatt, s bárhogy is számolom, két-három embert ért minden csigolya, mi ez, gondoltam magamban, lévén, férfi gerincről szó, ha nem harminckétszer két-három ember újvilágra-nemzése, akik majd rakják a falat, fát ültetnek, gyalulnak, tolatnak, cúcálnak, mélyre mennek a fúróval, de lám, mire képes a vén kujon, még utóbb is tűzbe hozza az embert, idős arcomba kergeti a vért, és én cingár ülepéről, bár alig látszik a nadrágban, ahogy kifordul a kapun, mától más a véleményem, de kezemben a levéllel éreztem, hogy egyszerre megbolydul köröttem a természet, a feltámadt zsongásban madarak, férgek és atkák mámoros dalba kezdtek, nézek a noptárra, jézusom május van, Alex nyugtalanságainak ideje, gyanakodva bontom fel a levelet, s hajam ég felé mered, Alex lehetőséget ajánl, átmenetileg illegalitásba szorul, ha pontosabban nem is jelölheti meg a helyet, krumplis veremről van szó, szűk és sötét, úgyhogy edzési célokra kiválóan megfelel, arra gondolt, hozassam őt haza látszatra Spanyolországból, koporsóban, mint hősi halottat Gábris öcsém helyett, valahol a határnál kicserélkeznének, odáig bagolyvadásznak álcázva, éjszaka tenné meg az utat, s ahogy ő Gábris szívét $ az elesettekért örökké lobogó vörös sáljót ismeri, nem hiszi, hogy ellenvetése lenne, másrészt, Gábris, mint holdfényben andalgó veterán, a tisztelettől zavarba eső őrjárattól köszöntve, szabadon bejuthatna az első temetőbe, tetszése szerint, ha egyszer már hazai földön jár, úgyhogy kapom a levélpapírt, és írom a választ, resszkess a bakancs szellemétől, a próbát nem álltad ki, féreg, s cimzem a borítékot, Alex verem, mélyen az emberi romlottság legalsó szintje alatt, és közben reggelente dalolva, csákánnyal, lapáttal és taligával utcára vonultak a vén postás új világra nemzett fiai, lányai, lobogó vörös sállal a nyakukban, ha kacagtak, furcsán a jövő felé csengett a kacajuk, ritmusba dalolták az ásót, gereblyét, pengett a kapa, s tempót tartva, akár az üstdob döngött a kocsiba zuhogó téglák dobaja, s ahogy a szél föl-fölkapta róluk a porfüggönyt, látszott, hogy tűnik a rom és tágul a tiszta térség, a vakító napon sziluetté váló alakjuk is annyi erőtől feszült, hogy én már csak kimondom, ahogy kezem megérintett a fülem mögött egy hajfürtöt. arra gondoltam, új világra nemző apátok az ólmoskesztyű, körömtépő és tüzesfogók után. szüzességem ellen is próbára tehetné töretlen gerincét, szinte láttam a csöpp kis bumfordit, akárcsak ezek, olyanná cseperedne, és örökölné apja gerincét, erre gondoltam kedden, s azóta hiszek a besúgó kapufélfában, hisz senki sem volt a közelben, és szerdán nyílik az ajtóm, egy hatéves forma gyerek somfordái be a konyhába, rövidnadrágban, trikóban, orrát ölébe törölve felült a hokedlimre, válasz jött a levélre, mondta, majd lekváros kenyeret kért és szipogva tette ki az asztalra a pisztolyát, a hatlövetű fekete acélfegyvert, hogy árván maradt, s ha nem fogadom el, gyámfiamnak, ott helyben főbe lövi magát, és máris hajmeresztőén nyúlkálni kezdett a pisztoly után, mondjam-e, hogy személyesen Alex volt, mit volt mit tennem, egyelőre megtöröltem az orrát, s amíg kieszelhettem valamit, vigasztaltam, hogy Pannus néninél biztonságban van, hagyja abba a sírást, annak elmúlt az ideje, bár van, akinek most kezdődik, volt a nyelvemen, de nem vitt rá a lélek, hogy egy hatéves árvának szemére hányjam a múltját, oly elesett és kiszolgáltatptt volt így kettesben a pisztolyával, csak most derült ki, hogy anyját Hitlerorgona csapta agyon, apját Szálasigránát, öccsét fogóval szerelték szét, mert kommunista röplapokat terjesztett, kilencvenéves dédapját náci-villám csapta agyon, délben az eperfa alatt, mert titkon új világról álmodott, nézd Alex, mondtam, inkább a jövére gondoljunk és tervezzünk, hogy ezután ne forduljanak elő ilyen gyászos dolgok, bár ez már régen volt, s azóta legújabb tetőm alatt, Alex úr villájában szövöm a sok, szebbnél szebb mesét a bakancsról, ha eljön az ideje, és Alex úr titkon, a társaság feje fölött jelt ad a szemével ... no és hát öreg postásunk azért meg-mególl néhány percre kívül, a kapunk előtt, amíg a levélszekrénybe teszi az újságokat...

(Az irodalmi pályázatunkon második

helyezést elért mű.)

EH 3 5