Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-16 / 7-8. szám
rok, a pártot betiltották, illegalitásban dolgoztunk tovább. Többször kihallgattak. Kérdezték, milyen nemzetiségű vagyok. Mondtam, szlovák. Hogy mondhattam volna mást, amikor anyám szlovák volt, apámat meg nem ismertem. Pedig magyarul jobban tudtam, de önmagát nem tagadhatja meg az ember. A háború után erős pártszervezetünkből hárman maradtunk, mert akkor meg a magyarok nem kapták meg az igazolványt. Más kérdés, hogy komiszár voltam és dolgoztunk együtt, mint azelőtt. Mi eszmékhez kötődtünk, nem téves megvalósítási formákhoz. Februárban én is a Vencel téren voltam járási küldöttként.. . „Igen, élhetnénk mi is kényelmes, nyugodt életet, hisz nekünk is van feleségünk, gyermekeink, akiket szeretünk, de van még egy nagyobb családunk is: a szegény dolgozók oszegy év múlva gyászoltunk. Első fiunk, Lajos halt meg. A kertünkben robbant a bomba, ő meg nem ért még a búvóhelyre. 16 éves sem volt. El akarták vinni a háborúba, mert már a gyerekek is kellettek nekik gazságaik megmentésére: én nem engedtem. Mégis elvesztettem. A 48-ban született fiút az ő emlékére neveztük el Lajosnak. Azután sem a könnyebbik oldala jutott nekünk. Mihály mondogatta: amiért harcoltunk, itt van, de olyanná kell építeni, amilyennek elképzeltük. Ebben is egyetértettünk! — 1938-ban bevonultak a magyatá'lya, akikért otthagyunk minden családi boldogságot, akikért büszkén tűrjük el a csendőrök puskaütéseit, és akiket mi nem hagyhatunk el, még ha uszítanak is ellenünk, még ha piszkolnak és besároznak is. ..“ (Fábry Z.: u. o.) (Nem tudom, hány éves lehettem, de élt még Lajos bátyám is. Dániellel, az ifjabb bátyámmal nevettek rajtam, amikor azt mondtam, én tanítónő leszek. Ök akkor már tudták, hogy tanoncnak sem kellettek. Nekem az álmom valósult meg, örökségként. Lajos bátyám meghalt, de Dániel sem mondhat máfct hiszen Szabina orvos, Andrea lánya nővér. Mindketten a párkányi (Stúrovo) magyar tanítási nyelvű iskolából indultak olyan útra, amilyenről én álmondtam, az apjuk meg nevetett rajta. 1956-tól tanítok Kosúton. Hazudnék, ha csalódottnak mondanám magam. Kezem alól nem került ki olyan diák, akinek a szorgalmára panaszkodtak volna, vagy az alapok hiányát fedezték volna fel későbbi pedagógusai. De a pedagógus népnevelő, s e téren sok mindent kiöltek belőlem. Amikor színdarabot próbáltunk és húszán mentünk haza, hogy háVom beat-zenész próbálhasson, ha sosem léptek is fel. A kiragadott példához mozaikként rakhatnék másokat, de felesleges. Nem egy diákom végzett főiskolát, Attila fiam most Brnóba jár építészetire, ő is nálam kezdett. Néha volt diákjaim is hátat fordítanak, az emberi gyöngeségről azonban nem 1. A tér, ahol a történelemben is helyet követelő kosúti sortűz eldördült. 2. Vinczéné S2agan Márta 1956 óta tanít a magyar tanítási nyelvű alapiskolában. Tanítványai között még ketten Szagan-leszármazottak: Vajda Erika és Szagan Norbert. 3. Erzsébet 44-ben született. 4. ... én is vállaltam minden munkát. .. 5. Mit kaptak gyerekeim? A sorsukat. NAGY LÁSZLÓ FELVÉTELEI én tehetek. Azt nem mondhatnám, hogy nem bánt, hogy nyugodt szívvel és lélekkel nézem önmaguk megtagadását fitogtató tanítványaimat is. De miért csüggednék?! Ez is egy folyamat, mely véget ér a rádöbbenéssel, hogy az Önvállalás nem önmutogatás, hanem követelmény: apám, sors- és bajtársai elképzeléseinek megvalósításához vezető törvényszerű út.) — Ha megkérdezi, mit kaptak gyerekeim. Máriához kell fordulnom. Persze, tudom, ő meg azt mondja, közös örökségük a sorsuk. Azt kapták tőlünk, hogy lehetőségük van megvalósítani elképzeléseiket, csak vállalni kell önmagukat. (44-ben születtem, kevésre emlékszem a legrosszabból. És keveset is tudok róla, mert ritkán volt szó köztünk nehézségekről. Ha mégis, apánk mindig közbeszólt: nem emlékeztek ti rosszra. Pedig igenis emlékszem azokra az időkre, amikor apám a szövetkezetét alapította. Hívták máshová, ahol az utolsó munkás többet keresett, mint ő a szövetkezet elnökeként. Mégis az volt, aztán meg a nemzeti bizottság elnöke. Meg arra is emlékszem, hogy bárkinek olyan kemény véleményt mondott, hogy csak haragra gondolhattunk utána. Ö még nem haragudott senkire! Munkám mellett — a járási oktatásügyi osztály személyzeti szakelőadója vagyok — a faluban a könyvtárat vezetem már hat éve. Akkor örülök leginkább, amikor fiatalok jönnek könyvért. Gyerekeimet is — tán otthonról hoztam, anyámtól lopva — a könyv szeleteiére és önállóságra nevelem. Persze ez az alaptermészettől is függ. meg a körülményektől. Legidősebb fiam gimnáziumba készül. Diószegre (Sládkovicovo), a magyar tanítási nyelvű alapiskolába jár a húga is. Erika, a legkisebb lányom, a nővérem diákja. Naponta ellenőrzőm tudásukat, mert nem a jegy számít. Ezt így fogadtuk el, részeként az önállóságnak, és az igényességnek. Nem tudom, mi lesz gyermekeimből, de ha becsületes, önmagukkal szemben igényes emberek lesznek, akkor boldog leszek. Szagan Mihály és családja. Hiányosan. Dániellel és Lajossal sem beszélhettünk. Hiányosan? A négy testvér közül kettő egyet mondott, az apa meg — feleségét simogatva tekintetével — azt: örökségük a sorsuk! NESZMÉRI SÄNDOR E3 9
