Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-16 / 7-8. szám

— A tizennegyediket sem töltöttem be, s már a cukorgyár kosúti gazdaságában kocsis voltam. 1917-ben kevés volt a munkás, akkor nem idénymunkásként alkalmaztak. Meg a fizetség is a koromhoz mért lehetett. Ezt már akkor megértettem, vagy megértették velem, nem tudom; azt se, ki mondta el, mit is akar a szociáldemokrata párt, miután megalakult Csehszlovákia és e szervezet is, de tagja lettem. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a baloldal különválása után nem lettem rögtön a kommunista párt tagja, mert fiatalnak éreztem magam, éretlennek az azonosuláshoz a letisztult eszmékkel. A megmaradt jobboldalhoz meg semmi közöm sem volt. A katonaéveket Léván (Levice) töltöttem, ott, ahol a burzsoázia kizsákmányolási szándékait már akkor lépten-nyomon keresztezték a kommunisták. 25-ben amikor leszereltem, rögtön jelentkeztem a pártba.

És Szagan Mihály már szervezőként vett részt az 1927-es kosúti (Kosúty) mezőgazdasági sztrájkban. Akkor csak idénymunkás volt, arató, vagy ami kellett, pedig 28-ban nősült, s egy évvel később feleségével, Mádéi Máriával első fiuknak örültek.

„Kell a név, kell a megtestesített eszme. Kellett Lenin, Liebknecht és Luxemburg, kellett Sacco, Vanzetti. és kellett — Major. A szlovenszkóí osztályharcos mozgalomnak eddig nem volt központi neve, szimbóluma. Ahogy a kosúti sortűz fellobbanásánál egyértelmű lett a szlovenszkóí osztályharcos mozgalom és a kisebbségi küzdelem, úgy futnak össze szálak ennél a pernél: és a per eredője, a kommunizmus világító, példaadó

ereje egyetlenegy név, egyetlen fogalom: Major elvtárs!“ (Fábry Zoltán: A Major-per)

— Népgyűlést hívtunk össze, bérköveteléseink voltak. Hogy igazak, később derült ki, amikor megtudtuk, hogy már márciusban kiadta az Országos Hivatal a földmunkások béreire vonatkozó rendeletet. Csak éppen senki nem realizálta. A népgyűlést viszont betiltották, én vittem a levelet Hegyre, Kuglerékhoz, ahol Major elvtárs volt. De csak aznap, amikor már a csendőrök is itt voltak Kosúton, meg az emberek is gyülekeztek. Ügy döntöttünk, megtartjuk

a népgyűlést. Aztán leütötték Majort, lövöldözni kezdtek. Engem még az este elvittek, először Galántára, aztán Bratislavába. 25 napig vizsgálták az ügyemet, faggattak, semmit sem tudtak rámbizonyítani.

(Akarta, hogy lépjek be a pártba. Nem — mondtam. — Soha nem volt vita közöttünk, miért mit csinál, egyetértettem én azzal. De minek lépjek be, ha nem tudom ugyanazt végezni, amit ti csináltok. A létszám miatt nincs értelme. Az érzelmeimet meg ismerheted — győzködtem Mihályt. Megértette ő, hiszen 31-ben már két fiúgyermekről gondoskodtunk, 34-ben

meg jött Márta. Valakinek a családdal is törődni kellett, nem nőhettek a gyerekek, mint az árokparti gyom. És szűkösen éltünk, én is vállaltam minden munkát, ami pénzt, élelmet, ruházatot jelentett. Mert azt nem akartuk, hogy gyerekeink nélkülözzenek.)

„És mert kenyeret nem kaptak, a kosúti utcán fölporzott a csendőrgolyó. Három halott és három sebesült tanúsítja, hogy Kosúton nincs más bűnös, mint a csendőrgolyó. És hogy nincs más váid, mint a kenyérvádja a csendőrgolyó ellen.“

(Fábry Z.: u. o.) - - ~ ------EH *'

Te — mondd csak —

Milyen nyomot hagysz?

Olyat,

Hogy padlót mossanak S utánad fölsóhajtanak,

Avagy olyat,

Mit mások lelke hallgatag Évekig féltve tartogat?

(Leonyid Martinov: Nyom)

— Sokan úgy sebesültek meg, hogy semmi közük sem volt a párthoz, a népgyűléshez. A csendőrök összevissza lövöldöztek, így sebesült meg olyan is, aki templomból hazamenet volt még az utcán, meg olyan is, aki csak nézelődött. Dehát ez jellemzője volt az akkori társadalomnak: elrettentő példákkal, jogtalanságokkal — ha utána beismerték is és szabadlábra helyezték az áldozati bárányt — megfélemlíteni az igazság szószólóit. Az életet persze nem tudták visszaadni. Dehát számított is akkor a munkásélet?!

(44-ben született Erzsikénk, aztán