Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-16 / 7-8. szám

Ünnepi számunk riportja H. ZSEBIK SAROLTA I. Apám féltve őrzött kincsként tette elém a fényképet. Láttam rajta, nem szívesen válik meg tőle. Olyan emlék ez, amely élete keresztútjára emlékezteti. Kiinduló pont, amely megszabta a végigjárt utat. így lehetnek ezzel a többiek is. Mind a negyvenketten, akik 1953 januárjában Dél-Szlovákia magyarlakta területéről mentek Kolozsnémára (Klizská Nemá), hogy legalább az alapokat elsajátítsák ahhoz, ami akkor még alig volt elképzel­hető, nehezen megvalósítható . . . Nem túlzók, ha azt mondom: az eke szarvától, a kasza nyelétől ültették be ezeket a tizenhat és negyven év közötti nőket, férfiakat az iskolapadba. Akkor még fogalmuk sem volt, mi az a könyv­vitel, tartozik és követel oldal, A velük született tehetség, a józan paraszti ész és ösztön irányította logikájukat. Éppen e tulajdonságuk, gondolkodásuk miatt választották ki őket, bízták rájuk szövet­kezetük vagyonát. Dél-Szlovákiában többnyire 1952-ben alakultak a szövetkezetek. A vezetést senki sem vállalta szívesen; de még mindig könnyebben akadt olyan ember, aki értett az állatokhoz, a szántáshoz, vetéshez, mint a papírmunkához. A köny­velő dolga volt a legnehezebb. A pontos nyilvántartás rendszerességet, következe­tességet kívánt. Ezt valahol meg kellett tanulni. II. Apám már csak a nevekre emlékszik. Kit hová vetett sorsa, nem tudja. Azóta csaknem harminc év telt el. Harminc nehéz, küzdelmes év. Mennyi mindennel birkóztak meg ezalatt. . . Megvédték a szövetkezeteket a széteséstől; biztatták a többieket, bár maguk is nehezen hit­tek a javulásban. S aztán lépésről lépés­re, évről évre előbbre jutottak. Megvet­ték az első traktort, gyűjtötték a pénzt a kombájnra. Felépítették a közös istál­lót, likvidálták az utolsó gümőkóros tehe­net. Elérték a húszmázsás hektárhoza­mot, kiosztották az első nyereségrésze­sedést. Hány átvirasztott éjszaka, mennyi őszülő hajszál, mélyülő ránc, infarktus volt az ára?. . . Nem volt idő törődni azzal, hogyan él a másik, hiszen minde­gyikük csak ezt, csak így csinálhatta. Hol keressem őket? A fényképen lévők közül csak egyetlen emberről tudtam. Takács Lajos tanárról, aki azóta is, szüntelen - jelenleg a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) Mezőgazdasági Közép­iskolában — mezőgazdasági szakembe­reket készít fel. Harminc év alatt renge­teg diák megfordult iskolájában, mégis amikor kezébe vette a fényképet, rögtön sorolni kezdte a neveket, címeket: — Tóth Zoltán Alistálról (Hrobonovo), Lengyel Ferenc Keszegfaluról (Kamenic­­nó), Zsoldos Katalin Bogyóról (Bodza), Takács Ilona Csilizradványról (Cil. Rad­­van), Gogolka Béla Ógyalláról (Hurba­­novo), Tárnok Irma Izsóról (Iza), Bölcskei László Kulcsodról (Klúcovce), Lackó Jo­lán Bodrogszerdahelyről (Streda nad Bodrogom), Tamás Ilona Harkócsról (Hrkác), Juhász Irén Kecsőröl (Kecovo). Nem lehet őket elfelejteni, ügyes ész­járású, jó gondolkodó emberek voltak mind a negyvenketten. Rájuk lehetett bízni a szövetkezet vezetését. A férfiak legtöbbje még ma is helytáll. És a nők? Ezek az úttörő lányok, akik tizenhat-húsz éves korban vállalni mer­ték a férfiak számára is oly megterhelő foglalkozást; a szóbeszédet, mely nem kerülhette el őket? Akik bátran tették meg az első lépést az egyenjogúság út­ján, mindazért a célért, elképzelésért, amelyet akkor induló lapunk, a Dolgozó Nő tárt eléjük. A szakácsnő A telefon másik végén elérzékenyül a hang, amikor megmondom, miért hívom. Hogyne emlékezne, ma is őrzi mindnyá­juk címét, csak menjek, lesz miről be­szélni ... A balonyi (Balon) óvodában találom. Nem, nem könyvelő, szakácsnő. De ne Takács Ilonát, hanem Németh Józsefnét keressem. Alacsony, vékony asszony. Fürge moz­gása, nyílt tekintete elárulja, harminc évvel ezelőtt nem véletlenül választották a szövetkezet könyvelőjének.- Húszéves koromban a mezőgazda­­sági felvásárló üzemben dolgoztam Nagymegyeren (Calovo). Itt ismerkedtem meg a könyvelés alapjaival. 1952 végén, amikor Csilizradvány lakossága szövet­kezetét alapított, felkértek, jöjjek ide könyvelőnek. A kolozsnémai tanfolyamon nagyon jó kollektíva volt - a Csallóköz­től a Bodrogközig mindenhonnan jöttek a fiatalok, más tájszólással, szokással, képességgel, de egy céllal, megtanulni a közös gazdálkodás alapjait. Velősen, sűrítve kaptuk meg mindazt, amit az utánunk következő nemzedék mór éve­kig tanulhatott. De akkor még nem volt Némethné Takács Ilona idő iskolába járni, a szövetkezetekben sürgősen kellett a szakember. Elgondolkodik. Visszapergeti azokat az éveket. — Négy évig dolgoztam a szövetkezet­ben. Szerettem a munkámat nagyon, a tagság is elégedett volt velem. De közbeszólt a sors ... Az anyósom meg­betegedett. Az édesanyám is gyengél­kedett. Jöttek a gyerekek, s én feláldoz­tam hivatásomat, hogy gondozni tudjam őket. Közben az én egészségem is meg­gyengült. Le kellett mondanom erről a munkáról. 1976-tól a balonyi óvodában dolgozom mint kisegítő szakácsnő. A lá­nyom, Marika valósította meg az álmai­mat. Közgazdasági középiskolában érett­ségizett. A nyugdíjas Gajdos Rozáliát keressük. Asszony­nevét nem tudjuk, véletlenül mégis jó helyen kopogunk. — Ö az én nevelt lányom — mondja Kulacs Józsi bácsi, készségesen ajánl­kozik, elkísér hozzá. Amikor megtudja, mi járatban vagyunk, örömmel újságol­ja: — Én küldtem el arra a tanfolyamra. Kopogunk o rendezett családi ház ajtaján, ablakán. Nagy sokára nyílik az ajtó. — Dél körül mindig lefekszem. Nem Simonné Gajdos Rozália bírom ki egész nap lábon - mentegető­zik a háziasszony, s magyarázatként még hozzáteszi: - Rokkantsági nyugdíjban vagyok. A szívem nem akar „szótfogad­­ni"... Tíz évig dolgozott a szövetkezetben, ez hagyott nyomot az egészségén. A hó­­romszáztizenöt hektáros gazdaság nem volt nagy. de arra mégis elég, hogy mindenre neki kelljen gondolnia. — A papírmunkától mindegyik vezető húzódozott. Hónap végén be kellett jár­nom az istállót, megszámolni az állato­kat, hogy megírhassam a kimutatást. Magánéletre szinte nem jutott idő; ki­nek mikor jutott eszébe valami, akkor jött utánam, ilyen papír kell, olyan iga­zolásra van szükség. Legrosszabb volt a fizetések napján; mivel magyarázzuk, hogy megint nincs miből fizetni? Mert néha eltelt két hónap is, hogy nem ju­tottunk pénzhez. A vezetők fizetése is nagyon kevés volt, én 130 koronát kap­tam havonta. De ehhez még kiosztották a kapálnivalót is . . . Nehezen bírta ezt egy nő, aki emellett feleség, anya is. Később átvette a könyvelést Zsilinszky István, én maradtam pénztárosnak és elvállaltam a tyúkok gondozását. Har­minc darab tyúkja volt akkor a szövet­kezetnek, később kétszázötven. A takar­mány biztosítása volt a legnagyobb gond, előfordult, hogy kihoztak egy sze­kérderék napraforgóhéjat, hogy keresse­nek benne magot maguknak a tyúkok...

Next

/
Thumbnails
Contents