Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-16 / 7-8. szám
Bemutatjuk AZ ELSŐ FŐSZERKESZTŐT Vajon mikor lesz időnk szavaik, emlékezéseik nyomán elindulni valahová, messzire, a távolinak tűnő múltba, hogy megrezdüljön bennünk reményeink húrja, felsajogjon küzdelmeik fáradsága, vívódásaik keserűsége és meggyőződésük izzásán új tüzeket gyújthassunk? Túri Máriát húsz évvel ezelőtt ismertem meg, amikor kezdő szerkesztőként az akkori Dolgozó Nő szerkesztőségébe fölvett. Ügy tartották akkor, én vagyok „a mama kedvence“, szívesen figyeltem is munkámat vigyázó szavára, azt mégsem mertem megkérdezni, hogyan, honnan vezetett lapunk első főszerkesztőjének útja a Dolgozó Nő-be? Mert arra sohasem volt idő, hogy elmondjam nektek, s hogy végighallgassátok. Férjemmel, kisfiámmal a Szovjetunióba emigráltunk a fasizmus elől. Ott ért utol a háború. Férjem a Vörös Hadseregben harcolt, én meg négy és fél évig evakuáltan éltem Közép-Ázsiában. Amíg csak Buzulukban nem készülődhettünk a hazatérésre. Fiammal együtt érkeztem Prágába, onnan rokonaimhoz a szétbombázott Budapestre, majd ismét haza, Lévára (Levice), bármennyire mondták is, maradjak Budapesten. A várva várt felszabadulás, a béke első boldog pillanatai után küzdelmes munka következett. A romok eltakarítása, a nemzetiségek helyzetének rendezése, a kommunista párt győzelemre juttatása, még minden-minden, az egyszerű emberek számára nehezen kivárt, összefüggéseiben nem is könnyen érthető távlat volt. A járási pártbizottságra hívattak, hogy Prágába kell mennem a központi pártbizottságra. Ott kérdezték meg, mit tudok, mit tanultam. És a feladat: Jelentkezzem Major Istvánnál, a Pravdában. Bratislavába jöttem. Ugyanazokat a kérdéseket Major elvtárs is föltette, s még megkérdezte, tudok-e szlovákul. Nem tudtam. Kár, mondta, akkor a titkárnőm lehetett volna. De így is jó, gépírónő lesz az Üj Szó-ban. Közben baráti-elvtársi közelségbe kerültem Steiner Gábor lányával, Jolánnal, aki sokat biztatott, segített. És segít azóta is mindig. Lörincz Gyula fogadott, lázasan gyűltek az anyagok, írtam, telefonáltam. Már minden rendben volt, csak a papír! Okvetlenül szükség van a papírra, az Üj Szó-nak 1948. december 15-én meg kell jelennie! Azt az izgalmat, azt a lelkesedést! Annyi év után a Munkás szellemében a szabad ország kommunista pártjának magyar nyelvű napilapja! Azt az örömet. Lőrincz elvtárs gyűlésről gyűlésre ment, járt faluban, üzemhen, s hozta a híreket. Közben Pestre kellett mennem, családi ügyben. Mi van ott, mi újság most, mit láttál? Kérdezte. Elmondtam. Hát miért nem írsz! Írd meg! És megírtam. Aztán egyre küldött, menj az asszonyok közé. Tudod, hogy várják az útmutatást, az igaz szót, hogy az anyanyelvükön szólj hozzájuk. És mentem. Aztán egyszer azzal jött, nagy izgalommal: Tudod-e, mi újság? Lapot adunk az asszonyoknak is. Így került kiadásra 1952. január 15-én a Dolgozó Nő, a CSKP februári győzelme eredményeképpen, a Nőmunkás hagyatékának folytatójaként, mint a Csehszlovákiai Nőszövetség képes havi folyóirata, hogy a lenini nemzetiségi politika elvei értelmében megvalósítsa a csehszlovákiai magyar nemzetiségű nők szocialista nevelését. Programadó, küldetés-meghatározó vezércikkét Lőrincz elvtárs írta. Példányszáma az első évben kétezer, terjedelme tizenhat oldal, felelős szerkesztője Hanka Nová volt. A szerkesztőség harcos elődje — a Nőmunkás — példáját követve elsődleges feladatának a munkáslevelező és lapterjesztő hálózat létrehozását tartotta. Ezt a munkát Link Zlata kezdte, 1953-tól az én vezetésem mellett. Egész oldalt kapott az Asszonyaink írják, illetve a Pionír-levelesláda rovat. Az olvasók a legöntudatosabb munkás- és földművesasszonyokból toborzódtak. Már az első esztendőkben megjegyeztük Fehér Zdenka, Líska Veronika, Száraz Mária. Proksz Eta nevét. Bizony a belső „gárda“ még nem volt nagy létszámú és tapasztalt, örültünk, ha az Üj Szó munkásból lett újságírói, Méry Ferenc, Balia József, Gál László segítettek egy-egy riporttal. De fáradhatatlanul segítettünk a nőszövetség politikai-agitátori munkájában is. Előadásokat tartottam a politikai helyzetről, a nők egyenjogúságának elveiről, a faluszépítésről, a tojásbegyűjtésről, arról, hogy tanulni kell. Még ma is emlegetik az asszonyok — akkori lelkes nöszervezeti tagok, tanfolyamok részvevői, szövetkezetalapítók — Túri Máriát, milyen szemléletesen és meghatóan beszélt a háború okozta gyötrelmek megszüntetéséről, az új társadalom építésének feladatairól. Egyszerűen beszéltem, s gondolom, érthetően. Ma már az én akkori módszerem nem lenne elég. de remélem, számon tartjátok ti is, ma is, a lappal fejlődő régieket, akikért s akiknek írtuk s írjátok a lapot. Mert enélkül nem tudom elképzelni. Nem voltak azok rossz módszerek. Egyre nőtt a lap iránti bizalom. A Dolgozó Nő példányszáma fokozatosan növekedett, 1955-től kétszer havonta jelent meg, 20 oldalon, szem előtt tartva mindig a legfontosabb tennivalókat. Életem legszebb időszaka volt az, amit a Dolgozó Nő főszerkesztőjeként töltöttem. Ma is kapok üdvözleteket, leveleket az akkori lapterjesztőktől, azoktól, akiknek egy-egy szép ünnepség, akció, verseny sikerét köszönhettük, akik nélkül ti sem tudtátok volna továbbfejleszteni lapunkat. És hogyan éltek most, fiam, jó a kollektíva? Ma már a huszonnégy oldalhoz biztosan többen vagytok. Nem vagyunk többen mint tavaly, a Barátnő számára hozott létre az idén kiadónk egyetlen szerkesztői státuszt. Tizenkét szerkesztő, főszerkesztőstül, helyettesekkel, titkárral, két fotóssal, grafikussal együtt meg három és fél adminisztrációs hely, és a sofőr, mert kocsink az van, nem úgy, mint a „hőskorban“. De hogyan él Mária néni? Most is a lappal élek, elolvasom minden sorát, hiszen tudod, szólok, ha valami tetszik, ha új név tűnik fel. örülök, hogy nem az íróasztalnál készül a lap, hogy sok a levelező, hogy már nem csak tudósításokat küldenek, bármihez hozzászólnak, okosan, ügyszeretettel tesznek szóvá mindent, amit kell, s hogy annyi a tehetséges, képzett fiatal. Irigylem őket, s higgyétek el, amikor a riportot olvasom, vagy régi látogatásaim színhelyére mentek, ott vagyok veletek. Sajnálom, amit nem írhattam meg, mert úgy érzem, lett volna még mondanivalóm. Talán nem ártana a mi véleményünket, élettapasztalatainkat sem átadni az utánunk jövőknek. Bízom benne, hogy nem fog hozzá hiányozni sem a lehetőség, sem az íráskedv. Hiszen Túri Mária elvtársnőnek most, lapunk megjelenésének 30. évfordulóján nemcsak az egész szerkesztőség ha- <■ nem olvasótáborunk jókívánságát adom át, ennyi > jókívánság pedig bizonyára ad annyi erőt és ősz- C tönzést, amennyi az újságírói toll kézbevételéhez * kell. * H. MÉSZÁROS ERZSÉBET é Á07T
