Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-10 / 6. szám

arja keresztül­­át: a kombájn­éig, a sertéstelep gépműhelyek munká­saiig. És mindenütt visszhangzik a neve: Rajecska, Raja, Raisza. Ügy látszik, mindig szükség van rá, mindenütt nélkülözhetetlenek a sza­vai, tanácsai, az ottléte. Raisza Andrejeva a Jaroszlavl megyei nyekraszovszkojei járásban fekvő Levasovo Szovhoz párttitkára. Szelíd, tartózkodó, okos asszony, de ha elkerülhetetlen, makacs és energikus is tud lenni, kedvelik őt zettséget szerzett. Ezekben az évek­ben megértette, hogy munkájában a legfontosabb alapelv: a pártmunkás szavainak és tetteinek egységben kell lenniük. Raisza Andrejeva az SZKP XXV. kongresszusa előtt megtartott me­gyei pártértekezleten szenvedélyes szavakkal beszélt a falvak legsür­getőbb szükségleteiről. Akkor még természetesen nem tudhatta, hogy a XXV. kongresszusra éppen őt vá­lasztják meg küldöttnek. A határozatok, amelyekért akkor a Kongresszusi Palotában fölszóla-Raisza az emberek. Mindegyikükkel meg­találja a közös nyelvet, és a közös témát. Legyen szó egy új traktor­márka előnyös tulajdonságairól, le­gyen egy társaságban a festészet kedvelőivel vagy egy szenvedélyes autóssal, az ő véleménye mindig mérvadó. Raisza bemutatásakor nyilván szólni kell élethivatásáról, arról a tehetségéről, ahogyan az emberek­kel foglalkozik. Falusi tanító lánya, 19 éves kora óta az SZKP tagja, dolgozott a Komszomolban, a járá­si pártbizottságon, és újságírói kóp­iásával ő is síkraszállt, a Levasovo Szovhozban konkrétan, szemmel lát­hatóan megvalósultak. Sok az új gépi felszerelés, traktorokat, kom­bájnokat szereztek be, bölcsődék épültek, bentlakásos iskolát hoztak létre, új burgonyatárolót építettek. Nőtt a termés, nőtt az emberek jó­léte is. És Raisza Andrejeva szá­mára ez a legfontosabb: mindent megtenni azért, hogy a párt szava valósággá váljon. G. NYIKOLAJEV APN és archív felvétel ROBIN COOK FEBRUAR 25., SZERDA, 11 ÓRA 15 PERC Elviselhetetlenül nyomasztónak találta a kórház levegőjét, menekülni akart. Keresz­tültörte magát a földszinti embertöme­gen, és kirohant az esős, hideg februári délelőttbe. Nem emlékezett rá, érezte-e magát valaha is ennyire kitaszítottnak, ennyire magányosnak. Egyedül volt, és kényszerképzetekkel teli agyába újra meg újra visszatért a kudarctól való félelem gondolata. A legrosszabbra gondolt: szé­gyenszemre kirúgják az egyetemről. Ez nemcsak az ö személyes kudarcát jelen­tené, hanem valamennyi orvosnőét, illet­ve leendő orvosnőét. Bárcsak volna egy doktornő ismerőse, akivel töviről hegyire mindent megtárgyalhatna. De most kitették a Memóriáiból, s ta­lán még az egyetemről is kirúgják. Most már nem tőle függ, hogy meg tudja-e oldani a kóma problémáját vagy sem. Ennek vége. Bosszankodva gondolt rá, hogyan kezdett hozzá. Még hogy „új betegség"! Nevetett saját hiúságán: azt képzelte, van elég esze hozzá, hogy a problémát megoldja. Nem tudta pontosan, mi keltette fel a figyelmét és miért nézett vissza balra, ahol egy sötét kabátos, sötét kalapos férfi jött, aki megállt, mikor meglátta, hogy Susan feléje néz, és a folyó felé fordult. Susan éppen csak ránézett, aztán tovább bámulta a folyót, és tovább tűnő­dött. Csak öt-tíz perc múlva vette észre, hogy a férffi még mindig ott áll, ciga­rettázik, a folyót nézi, és éppúgy nem vesz tudomást az esőről, mint ő. Átsétált a combridge-i oldalra, lement a folyópartra, és elindult a csónakházak felé. Elhatározta, hogy hazamegy és forró fürdőt vesz. Megfordult, hogy visszamenjen a hídon és fölszálljon a földalattira. Megtorpant. Előtte vagy száz méterre ott állt a sötét kabátos, sötét kalapos férfi. Most is a folyót nézte. Susant furcsa, kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Jobb, ha nem megy arra, gondolta, hanem a csónak­házat megkerülve a Kendall megállónál száll föl a földalattira. A Memorial Drive-nél észrevette, hogy a férfi elindult utána. Nem tudta, miért tört ki rajta az üldözési mánia, de kény­telen volt bevallani, hogy sokkal rosszabb idegállapotban van, mint gondolta. Hogy megbizonyosodjék róla, nem csak kép­zelődik-e, befordult a következő sarkon, és megállt a Politikai Könyvtár előtt. Az ismeretlen férfi szinte abban a pil­lanatban kilépett a ház sarka mögül, de nem fordult be, hanem átment a másik oldalra és eltűnt. Susan bement a könyv­tárba, ott be a toalettre, és megpróbálta összeszedni magát. A tükörbe nézve lát­ta, hogy aggodalmas az arca. Kijött a toalettről. És akkor ismét meg­pillantotta az idegent! Fölsietett a fél­emeletre, szemmel tartva a férfit, aki látszólag nem nézett föl az újságból. Susan még kívülről észrevette, hogy a könyvtárból át lehet menni a szomszédos épületbe. Megkereste az átjárót, átment rajta. A földszinten már határozottan jól érezte magát. Kilépett az utcára, és gyor­san elindult a Kendall Square felé. A lépcső előtt határozatlanul körül­nézett. Majdnem elájult: a sötét kabátos férfi ott jött alig néhány háznyira tőle. A gyomra görcsbe rándult, a szíve torkában dobogott. Nem tudta, mitévő legyen. A lejárati lépcső felől enyhe légáram­lat csapta meg, melyet mély, fenyegető morgás kísért. Döntött. Jön a vonat. Tele emberrel. Az automatánál megállt, és egy ne­gyeddolláros után kezdett kotorászni. Bedobta a negyeddollárost, és megpró­bált átmenni. Túlságosan kóron indult, a pénz még nem esett le, a forgókor nem engedte ót, hanem a hasába fúró­dott. Hótralépett, a pénz leesett, s a forgókar másodszorra olyan könnyen en­gedett, hogy Susan szinte keresztülesett a nyíláson. A vonathoz rohant, de az ajtó az orra előtt becsukódott.- Kérem szépen! - kiáltotta, de a sze­relvény elindult, gyorsan befutott az ala­gútba; Susan lihegve nézett utána. Az állomáson senki sem maradt. A szemközti peronon sem volt egy terem­tett lélek sem. Susan amennyire csak tudott, kihajolt a vágányok fölé, és be­kémlelt a Cambridge felőli alagútba, remélve, hogy jön egy másik szerelvény. Aztán sietős léptek zojo ütötte meg a fülét: valaki lefelé jött a lépcsőn. A rá­csos pénztárfülkéhez rohant: üres volt! A lépések már egész közelről hallatszot­tak. Susan rémülten hátrált a bejárattól, a Cambridge felőli peron végéhez futott, és kétségbeesetten újra benézett a sötét alagútba. Visszanézett a bejáratra, és látta, hogy a sötét kabátos férfi keresztüljön az automatán, megáll, kezével elernyőzve meggyújt egy szál gyufát, a gyufával egy cigarettát, aztán az égő gyufát ha­nyag mozdulattal a sínekre hajítja. Susan sikítani akart, vagy elszaladni, de egyikre se volt képes. Lehet, hogy csak fantáziái. Lehet, hogy csak véletle­nek egybeeséséről van szó. A férfi maga­tartása és arckifejezése azonban meg­győzte, hogy szó sincs képzelődésről. A túloldali peron? Egy pillontás a be­jövő és a kimenő sínpárro. A két sínpár között villanyoszlopok vannak, közöttük átfér egy ember. A villanyoszlopok mel­lett azonban mindkét oldalon ott fut a harmadik sín, amelyből az áramot szedi a vonat, és akkora benne a feszültség és az áramerősség, hogy pillanatok alatt pecsenyét csinál az emberből. Az alagút szájától körülbelül hét-nyolc méterre befelé nem volt villanyoszlop, és az elektromos sínt visszakapcsolták a külső sínekre. Nem nagy ügy, gondolta, elfutni az oszlopsor végéig, és ott át­menni a túloldalra. (folytatjuk) cm A

Next

/
Thumbnails
Contents