Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-10 / 6. szám
arja keresztülát: a kombájnéig, a sertéstelep gépműhelyek munkásaiig. És mindenütt visszhangzik a neve: Rajecska, Raja, Raisza. Ügy látszik, mindig szükség van rá, mindenütt nélkülözhetetlenek a szavai, tanácsai, az ottléte. Raisza Andrejeva a Jaroszlavl megyei nyekraszovszkojei járásban fekvő Levasovo Szovhoz párttitkára. Szelíd, tartózkodó, okos asszony, de ha elkerülhetetlen, makacs és energikus is tud lenni, kedvelik őt zettséget szerzett. Ezekben az években megértette, hogy munkájában a legfontosabb alapelv: a pártmunkás szavainak és tetteinek egységben kell lenniük. Raisza Andrejeva az SZKP XXV. kongresszusa előtt megtartott megyei pártértekezleten szenvedélyes szavakkal beszélt a falvak legsürgetőbb szükségleteiről. Akkor még természetesen nem tudhatta, hogy a XXV. kongresszusra éppen őt választják meg küldöttnek. A határozatok, amelyekért akkor a Kongresszusi Palotában fölszóla-Raisza az emberek. Mindegyikükkel megtalálja a közös nyelvet, és a közös témát. Legyen szó egy új traktormárka előnyös tulajdonságairól, legyen egy társaságban a festészet kedvelőivel vagy egy szenvedélyes autóssal, az ő véleménye mindig mérvadó. Raisza bemutatásakor nyilván szólni kell élethivatásáról, arról a tehetségéről, ahogyan az emberekkel foglalkozik. Falusi tanító lánya, 19 éves kora óta az SZKP tagja, dolgozott a Komszomolban, a járási pártbizottságon, és újságírói kópiásával ő is síkraszállt, a Levasovo Szovhozban konkrétan, szemmel láthatóan megvalósultak. Sok az új gépi felszerelés, traktorokat, kombájnokat szereztek be, bölcsődék épültek, bentlakásos iskolát hoztak létre, új burgonyatárolót építettek. Nőtt a termés, nőtt az emberek jóléte is. És Raisza Andrejeva számára ez a legfontosabb: mindent megtenni azért, hogy a párt szava valósággá váljon. G. NYIKOLAJEV APN és archív felvétel ROBIN COOK FEBRUAR 25., SZERDA, 11 ÓRA 15 PERC Elviselhetetlenül nyomasztónak találta a kórház levegőjét, menekülni akart. Keresztültörte magát a földszinti embertömegen, és kirohant az esős, hideg februári délelőttbe. Nem emlékezett rá, érezte-e magát valaha is ennyire kitaszítottnak, ennyire magányosnak. Egyedül volt, és kényszerképzetekkel teli agyába újra meg újra visszatért a kudarctól való félelem gondolata. A legrosszabbra gondolt: szégyenszemre kirúgják az egyetemről. Ez nemcsak az ö személyes kudarcát jelentené, hanem valamennyi orvosnőét, illetve leendő orvosnőét. Bárcsak volna egy doktornő ismerőse, akivel töviről hegyire mindent megtárgyalhatna. De most kitették a Memóriáiból, s talán még az egyetemről is kirúgják. Most már nem tőle függ, hogy meg tudja-e oldani a kóma problémáját vagy sem. Ennek vége. Bosszankodva gondolt rá, hogyan kezdett hozzá. Még hogy „új betegség"! Nevetett saját hiúságán: azt képzelte, van elég esze hozzá, hogy a problémát megoldja. Nem tudta pontosan, mi keltette fel a figyelmét és miért nézett vissza balra, ahol egy sötét kabátos, sötét kalapos férfi jött, aki megállt, mikor meglátta, hogy Susan feléje néz, és a folyó felé fordult. Susan éppen csak ránézett, aztán tovább bámulta a folyót, és tovább tűnődött. Csak öt-tíz perc múlva vette észre, hogy a férffi még mindig ott áll, cigarettázik, a folyót nézi, és éppúgy nem vesz tudomást az esőről, mint ő. Átsétált a combridge-i oldalra, lement a folyópartra, és elindult a csónakházak felé. Elhatározta, hogy hazamegy és forró fürdőt vesz. Megfordult, hogy visszamenjen a hídon és fölszálljon a földalattira. Megtorpant. Előtte vagy száz méterre ott állt a sötét kabátos, sötét kalapos férfi. Most is a folyót nézte. Susant furcsa, kényelmetlen érzés kerítette hatalmába. Jobb, ha nem megy arra, gondolta, hanem a csónakházat megkerülve a Kendall megállónál száll föl a földalattira. A Memorial Drive-nél észrevette, hogy a férfi elindult utána. Nem tudta, miért tört ki rajta az üldözési mánia, de kénytelen volt bevallani, hogy sokkal rosszabb idegállapotban van, mint gondolta. Hogy megbizonyosodjék róla, nem csak képzelődik-e, befordult a következő sarkon, és megállt a Politikai Könyvtár előtt. Az ismeretlen férfi szinte abban a pillanatban kilépett a ház sarka mögül, de nem fordult be, hanem átment a másik oldalra és eltűnt. Susan bement a könyvtárba, ott be a toalettre, és megpróbálta összeszedni magát. A tükörbe nézve látta, hogy aggodalmas az arca. Kijött a toalettről. És akkor ismét megpillantotta az idegent! Fölsietett a félemeletre, szemmel tartva a férfit, aki látszólag nem nézett föl az újságból. Susan még kívülről észrevette, hogy a könyvtárból át lehet menni a szomszédos épületbe. Megkereste az átjárót, átment rajta. A földszinten már határozottan jól érezte magát. Kilépett az utcára, és gyorsan elindult a Kendall Square felé. A lépcső előtt határozatlanul körülnézett. Majdnem elájult: a sötét kabátos férfi ott jött alig néhány háznyira tőle. A gyomra görcsbe rándult, a szíve torkában dobogott. Nem tudta, mitévő legyen. A lejárati lépcső felől enyhe légáramlat csapta meg, melyet mély, fenyegető morgás kísért. Döntött. Jön a vonat. Tele emberrel. Az automatánál megállt, és egy negyeddolláros után kezdett kotorászni. Bedobta a negyeddollárost, és megpróbált átmenni. Túlságosan kóron indult, a pénz még nem esett le, a forgókor nem engedte ót, hanem a hasába fúródott. Hótralépett, a pénz leesett, s a forgókar másodszorra olyan könnyen engedett, hogy Susan szinte keresztülesett a nyíláson. A vonathoz rohant, de az ajtó az orra előtt becsukódott.- Kérem szépen! - kiáltotta, de a szerelvény elindult, gyorsan befutott az alagútba; Susan lihegve nézett utána. Az állomáson senki sem maradt. A szemközti peronon sem volt egy teremtett lélek sem. Susan amennyire csak tudott, kihajolt a vágányok fölé, és bekémlelt a Cambridge felőli alagútba, remélve, hogy jön egy másik szerelvény. Aztán sietős léptek zojo ütötte meg a fülét: valaki lefelé jött a lépcsőn. A rácsos pénztárfülkéhez rohant: üres volt! A lépések már egész közelről hallatszottak. Susan rémülten hátrált a bejárattól, a Cambridge felőli peron végéhez futott, és kétségbeesetten újra benézett a sötét alagútba. Visszanézett a bejáratra, és látta, hogy a sötét kabátos férfi keresztüljön az automatán, megáll, kezével elernyőzve meggyújt egy szál gyufát, a gyufával egy cigarettát, aztán az égő gyufát hanyag mozdulattal a sínekre hajítja. Susan sikítani akart, vagy elszaladni, de egyikre se volt képes. Lehet, hogy csak fantáziái. Lehet, hogy csak véletlenek egybeeséséről van szó. A férfi magatartása és arckifejezése azonban meggyőzte, hogy szó sincs képzelődésről. A túloldali peron? Egy pillontás a bejövő és a kimenő sínpárro. A két sínpár között villanyoszlopok vannak, közöttük átfér egy ember. A villanyoszlopok mellett azonban mindkét oldalon ott fut a harmadik sín, amelyből az áramot szedi a vonat, és akkora benne a feszültség és az áramerősség, hogy pillanatok alatt pecsenyét csinál az emberből. Az alagút szájától körülbelül hét-nyolc méterre befelé nem volt villanyoszlop, és az elektromos sínt visszakapcsolták a külső sínekre. Nem nagy ügy, gondolta, elfutni az oszlopsor végéig, és ott átmenni a túloldalra. (folytatjuk) cm A
