Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
A KÖNYV MINDENKIÉ!________ Amíg élsz, sose csukódj be (Csehszlovákiai magyar írók vallomása a könyvről, az alkotásról, az olvasókról és az olvasómozgalomról. I.) Nemzetiségi közéletünkben egyre gyakrabban és mind több szó esik a könyv propagandájáról, az irodalom népszerűsítéséről. Megvalósított vagy megvalósulásra váró módszertani elgondolásokról is tudunk, a legeredményesebb közülük valószínűleg a Nő szerkesztőségének kezdeményezésével népszerűsített, a Szlovákiai Nőszövetség olvasómozgalma. A „Jó bornak nem kell cégér!" régi bölcsesség analógiájára feltehetnénk a kérdést: a jó könyvnek kell? Minden bizonnyal, hangzik válaszunk, mert a jó könyv „cégére" nemcsak felhívás a könyv megvételére, hanem információ is értékeiről. Természetesen az irodalom propagálásának a gazdasági céljai is jelentősek. Minden népközösség számára öntudat és létbiztonság kérdése, hogy erkölcsileg és gazdaságilag biztosítsa irodalmának, annak az irodalomnak a létét, amely vállalja, hogy a közösség sorsélményét kifejezi és történelmi létfolytonosságán munkálkodik. A nemzetiségi irodalom viszonylatában még fontosabb ennek tudata és gyakorlati bebiztosítása azért, hogy ez az irodalom természetes és szilárd népi bázisra támaszkodhasson. De most mégis inkább a könyvpropaganda másik érvényéről szólnék, mégpedig arról, hogy a „cégér" által tudomást szereznek a könyvről az emberek. A könyv — az irodalom — akkor él, ha a világ tudomást vesz róla, és iránta való érdeklődésével útjára indítja, hogy teljesítse hivatását, vagy érdektelenségével elejti azt. A szervezett irodalomnépszerűsítés és az olvasói mozgalmak puszta léte a közösségi életérzés formálásának és a kultúra szervezésének fokozott tudatosságát teszik lehetővé. A mozgalom célja nemcsak az, hogy az emberek olvasókedvét növelje, hanem hogy befolyásolja, mit olvassanak. Az olvasáskényszer fokozásának — tehát a mennyiségi mutatón túl — minőségi céljai vannak:olyan szellemi értékeket adni az emberek kezébe, amelyek megfelelnek a közösség létérdekeinek, az olvasókat felkészítik életfeltételeik felismerésére és sorsuk átélésére, fejlesztik önismeretüket, erősítik valóságérzéküket. Az olvasókkal való számos találkozásomból olyan tanulságot vontam le magamnak, hogy az emberek önmaguk sorsát, életük törvényszerűségeit és történelmük tanulságait keresik abban a tükörben, amelyet a könyv — az író — tart elébük. Van ebben az érdeklődésben a személyes kíváncsiságon és tudásvágyon kívül egy korunkra jellemző, sokkal általánosabb vonás is: most tudatosítja a nép igazán, hogy tárgya lehet — és az is! — az irodalomnak, a művészeteknek. Mondhatnánk: önmaga tudatára ébredt az irodalomban és most őszinte figyelemmel, feszülten érdeklődve vizsgálja a müvekből visszanéző arcvonásait, a történelem súlyának terhébe görnyedt alakját, lesi az idő szavát, üzenetét, az évekét, amelyeket maga mögött hagyott. Becsüli azt az írót, aki az arcot, az alakot valósnak, s az idő üzenetét igaznak alkotja meg. Ez a tanulság — kötelez. Kötelezi a mozgalomszervezőt, hogy munkájában, a könyvek válogatásánál és az irodalom szemrevételezésénél figyelembe vegye ezt a népi igényt. De az írót is kötelezi, hogy munkájában gondoljon olvasóira, a közegre, melyben könyve élni fog. A jó értelemben vett népiség eszménye nem stíluskérdés, hanem az írói valóságlátás és programvállalás irányzatosságának minőségi jellemzője. Az irodalmi fejlődés és az írói tudatosság általában is — nagy nemzeteknél is — bonyolult kérdés, nemzetiségi értelemben még összetettebb. A nemzetiség nyelvi viszonylatainak, történelemtudatának és társadalmi létfeltételeinek okán, mindezen tényezők szerves és egészséges egysége érdekében a nemzetiségi író felelőssége feltételezi a népiségnek — mint az írói életérzés mutatójának — bizonyos mélyebb és átgondoltabb érvényesítését. De ez ne okozzon gondot az írónak — irodalomnak —, mert éppen a legkorszerűbb szemiotikái elméletek — Saussure óta — hirdetik, hogy a népnyelvben — a parole-ban — lévő, élő és állandóan születő költői lehetőségek az irodalom helyi fejlődésének és a nyelv — a langue — szerkezetének tökéletesítésében első szinten kínálnak alapokat. De az író nemcsak él a köznyelvből, hanem egyéni nyelvezetével visszahat rá és élteti azt. Nemzetiségi író esetében ez kétszeresen és árnyaltabban igaz: a népnyelvből nemcsak merít, hanem visszahatva rá őrzi annak tisztaságát, ösztönzi fejlődését és bizonyítja életrevalóságát, hogy védje a romlástól és biztosítsa megma inék ír az író? Természetesen az olvasónak! Ám a kérdés nem ilyen egysíkú. Mert tulajdonképpen ki az „olvasó"? Minden műfaj felé más érdeklődő (olvasó) fordul. De újabban, éppen a gyakori felmérésekből, statisztikai adatokból úgy tűnik, hogy az olvasási kedv egyre apad, a könyv szerepét egyre inkább átveszi, helyét elfoglalja a televízió, a rádió, a képregény, a mozi, sportesemények. De vajon betöltik-e mindezek a könyv küldetését? Nyújtanak-e oly élvezetet, amilyet egy-egy könyv olvasása szerez? És ugyan kit neveljünk előbb olvasásra? A szülőt? Aki napi fáradalmait maga is a képernyő előtt piheni ki? És ki nevelje olvasásra? A pedagógus? Hivatásából eredően? Vagy az író? Nem egyszerű a felvetett kérdésre válaszolni. Én elsősorban saját személyes tapasztalataimra hivatkozhatom. Engem és kortársnőimet soha senki sem tanított a könyv „szeretetére". Bennünk magától fejlődött az ki. Olvasni az olvasásért! Szívesen és érdeklődéssel! Szüleim maguk is betűkedvelö emberek voltak, de ha én valaha dorgálásban részesültem, többnyire amiatt, mert a rámbizott ház körüli teendőimet elhanyagolva bújtam egyre bújtam a könyveket. Az utcán, lefekvés után az ágyban, illemhelyen olvastam. Nem volt a házunkban hatalmas könyvszekrény megrakva könyvekkel, olvasmányaimat részben az iskolai könyvtárból szereztem be, részben barátnőkkel csereberéltem. És velük tárgyaltam meg olvasmányaim reám kisugárzó hatását is. (Hol voltak akkoriban író-olvasó találkozók?) Később édesanyám vette át a szerepet, vele beszéltem meg egy-egy könyv tartalmát, „lélektani" felépítését... (Akkoriban még nem volt közhasználatú kifejezés a pszichiátria, pszichológia ... Freud még éppen csak divatba jött. Édesanyám mégis lélektannak nevezte a regényalak jellembeli fejlődését... A betűkre már ötéves koromban szomjasan vetettem rá magam, jóapám esti újságolvasása közben. „Ez milyen betű?" — kérdeztem. Olyan, mint egy nagy kapu, amit egy sorompó köt össze. A nagy „A" betű volt. Jaj de érdekes! Ez pedig, mint egy tojás ... De hiszen benne is van a tojásban, „o" betű az. Milyen nagy öröm volt azután, amikor a betűkből már szavak formálódtak, a szavakból mondatok ... a mondatokból — MESÉK. Sok mindenre emlékszem gyermekkorom idejéből, csak éppen arra nem, hogy valamelyik tanítóm, vagy tanárom a könyv „szeretetére" oktatott volna. Talán azért, mert a könyvet szeretni — részemről magától értetődő volt. Na persze, ma már mások az életkörülmények, gondjaink, örömeink, nézeteink, felfogásunk. Akkoriban még nem létezett televízió sem. Se a rádió, se a sportkultusz nem volt kifejlődve. Ha jól elgondolom, moziba sem jártam sokat, vagy ha mégis hát a jól végzett munka, példás magaviselet jutalmául. Képregény már akkor is volt, de én már akkor sem kedveltem, mert én a betűt szerettem, de azért a képregény mai funkcióját elismerem. Felhívja a figyelmet az irodalomra. A klasszikus irodalomra is... Ami viszont a mai pedagógusokat, szülőket illeti? Nos, nem hiszem, hogy valakit — ha nincs benne magától való hajlandóság — az olvasásra rá lehet nevelni. Szerintem nem igazi irodalombarát az, aki a bűnügyi regényeket „falja". Vagy akit elsősorban a könyv tartalmi kivonata érdekel. Aki jóelöre megnézi olvasmánya befejezését, mert nem bírja türelemmel,.amíg az író maga elérkezik oda. Az ilyen olvasót nem érdekli a cselekmény logikája, törvényszerűsége, melyet követve az író, regényhőse karjaiba vezeti (vagy nem vezeti) hősnőjét, ahol a jótett elnyeri (vagy nem nyeri el) jutalmát, a vétkes megkapja büntetését. Nem igazi könyvbarát az sem, aki olvasás közben nem érzékeli, nem élvezi a szavak muzsikáját, a gondolatok mélységét, a cselekmény következetességét, és amennyiben hiányérzet vagy éppen jóérzés támad benne egy-egy könyv befejezésekor, ezt — ha módja van rá — nem közli a mű alkotójával. No dehát mindezekre valakit meg lehet tanítani? Mégis.. . meg kell kísérelni!
