Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
Nagy László (2) és Gyökeres György (1) felvételei „A tudás világfájának ágain rakhat csak biztos fészket az ember fia: oda települ minden megmaradni és fényleni vágyó nemzet — s ottan földrengés sem pusztíthatja el." — írta lapunknak jegyzetében Kulcsár Ferenc költő. Játszhatunk a szavakkal: a könyv legyen mindenkié, bár mindenkié lenne, a végkövetkeztetés egy marad — a könyv azé. aki olvassa. S azé a tudás. A tudás, az olvasás semmivel sem pótolható. Ereje nemzet- és nemzedékmegtartó. Idestova tíz éve indult a Szlovákiai Nőszövetség olvasómozgalma. A magyar olvasókörök akkor kétezer tagot számláltak. Az idén újra magasabbra lobban a mozgalom lángja — hiszen nemcsak arról van szó, hogy egy-egy szép, értékes irodalmi alkotás eljusson a legapróbb falvakba, hanem arról is, hogy mindenki megmutassa, mit adott neki a mű. Kell, hogy mindannyiunkban éljen az igény a szépre, a jóra. S ha minden otthonba eljut a jó könyv — anyanyelvűnk, érzelmi életünk gazdagodik, személyiségünk, erkölcsi érzékenységünk pallérozódik. Legyen hát a könyv, amelyről íróink vallanak — valóban mindenkié. „Egy könyv lehet maga az egész világ. Lehet a nem létező valóság, amelynek a neve: teremtés. Lehetek én. aki itt úszkálok most is a szavak felszíne alatti áramokban, s lehetsz te is, aki épp becsuksz egy könyvet, hogy amíg élsz, sose csukódj be." GRENDEL ÁGOTA És ha már az irók-olvasok találkozója szóba került... Nos, nagyon sok ilyen összejövetelen vettem részt. Volt köztük ilyen is, olyan is. Voltam pedagógiai intézet növendékei között, ahol a jövendőbeli tanítónők, hosszas faggatás után is, csupán két olvasmányukra tudtak hivatkozni. Két író nevét jegyezték meg. Mikszáthét és Jókaiét. Később kiderült, hogy velük is csupán a képernyőn találkoztak. Előfordult, hogy az olvasók, diákok, diáklányok a beszélgetés nyitányául színvonalas irodalmi színpadot varázsoltak elém. Alapiskolások elmondták, hogy „amennyiben" valaha írók lennének — miről imának. Asszonyok saját maguk költötte verseket szavaltak viszonzásul a velem töltött „szép estéért". Idős falusi néni köszönetét fejezte ki afölött való örömében hogy bár válogatni lehetett, mégis inkább az „írónővel való találkozásra jött el, holott mehetett volna tollfosztásra is". Részt vettem találkozókon, ahol a diákok „rázós" kérdéseket tettek fel (szexirányban természetesen). Előfordult, hogy vizsgáztatni próbáltak irodalmi ismereteimből. Felvetődik ilyenkor az obiigát kérdés: Hogyan lesz valaki író? Miként születik a téma? Mintha az ilyesmit meg lehetne magyarázni. Szóval — volt ilyen és olyan találkozásom az olvasóval, bizonyos azonban és vitathatatlan az, hogy örömömre főleg azok szolgáltak, ahol éreztem a pedagógus (rendező) jelenlétét, szívét, irodalmi jóízlését, hivatástudatát, intelligenciáját. Nem szabad feledni, noha már más világban élünk, más problémákkal foglalkozunk, mindnyájan nem lehetünk íróvá, költővé... de olvasóvá mindenki lehet. Akkoriban, régen, mintha csupán készülődtünk volna az életre, manapság éljük már azt. Valósággal teljes a mai létezésünk, sűrítve tanulságokkal, gazdagítva tapasztalatokkal, bővítve ismeretekkel. Az olvasás — bár annak tűnik, én nem szóvirágnak szánom — az élet sója, ize, zamata. Nézzünk azért televíziót, mozit, hallgassunk rádiót, sportoljunk eleget... de mindezt nem olvasás helyett... Előttem van az írása, a (...), s már egy hete nem tudok „felszabadulni" a hatása alól. Az ilyen hatások annyira bevésődnek (nagyon mélyre), hogy bármikor feltörnek, s megnyugvást, melegséget adnak. Valami biztonságot nyújt a tudat, hogy nekünk is vannak embereink, akikhez gondolatban menekülhetünk egy-egy elkeseredett pillanatban. (...) Soha nem felejtem el azt az ankétot nálunk, azokat a gondolatokat, melyek ott Öntől s két írótársától elhangzottak. Bárcsak megörökítettük volna egy magnószalagra, hogy újra és újra elővehetnénk. Az a találkozó megcáfolta (s az írásai is) a felületesen szemlélő emberek véleményét, akik szerint Ön és társai nem tudnak „leszállni" az emberek közé. Nagyon kellemesen meglepődtem azon a találkozón." (Részlet egy nőolvasó 1979. III. 31-i leveléből egy szlovákiai magyar íróhoz.) „Nem, talán nem is tudom megfogalmazni, mit adott nekem a könyv. Világlátást, valóságszemléletet, öntudatot, olvasóvá nevel, vagyis az olvasás igényességére „tanít": Azt szeretném, ha nagyon sokan elolvasnák, s hasonló hatást keltene. Én eddig öt-hat emberrel vetettem meg (bárkinek nem ajánlhatom), de ha ők ugyanúgy továbbadják, már az is jó lesz. Kellene, hogy kezükbe vegyék az emberek, kellene, hogy „megrágják" minden mondatát ugyanúgy, mint én, hogy ne csak olvasók legyenek (persze a legfőbb először mégiscsak ez), hanem igényük jó irányba fokozódjék." (Részlet egy nöolvasó 1979. VII. 29-i leveléből egy szlovákiai magyar íróhoz.) Ne legyünk (a gondolkodó olvasók s még inkább az írók nevében mondom ezt), ne legyünk naivak. Ne higgyük, hogy az író munkaeszköze, az egy szál toll, az igazság kardjává lényegülhet; azt sem, hogy az írógép kattogása elnémíthatja a gépfegyverek zaját. Hány történelmi fordulópont, hány társadalmi katasztrófa bizonyította már, hogy a valóság — a maga nyers törvényeit követve — erősebb mindenféle írott szónál?! És mégis: a művészet mást sem tesz, túllépve kudarcain, vereségein, mint hogy igyekszik helyreállítani az erők egyensúlyát, a megbomlott harmóniát, s a való világ kegyetlenségeit is azért ábrázolja, hogy szembeállítson velük egy virtuális világot, egy óhajtott világrendet, melynek igenlésében — mint azt idézett levéltöredékeink bizonyítják — az író talán mégsem olyannyira reménytelenül magára hagyatott, mint azt a szkeptikus elme hajlamos vélni. Vannak pillanatok, amikor együtt dobban író és olvasó szive, értelmet adva az alkotásnak. Célt mutatva, mely — legyen bármily csábító is — nem az esendő írói hiúság, nem a dolgozószoba kulisszái mögé való elérzékenyülés irányába mutat. Hanem közösségi dolgaink felé. Olvasom (az Élet és Irodalom egyik számában) Lengyel Balázs írását: Szíven üt a statisztikai adat: „az általános iskolát végzett fiataloknak csaknem a fele, 45 százaléka kerül szakmunkásképzőbe; ezeknek egyharmada az elvégzett nyolc év alatt nem sajátította el megfelelően az olvasás alapismeretét. Megszépítő tudományos kifejezéssel, eufémizáló műszóval így mondják: dislexiás, ami magyarán azt jelenti, hogy nem tud természetesen, nehézségek nélkül olvasni" Az okot a cikk szerzője abban látja, hogy a feszített előrehaladás nagy sietségében a kisiskolás képtelen rögzíteni az alapismereteket; a kiválónál gyengébb képességűek lemaradnak, kedvüket vesztik, s a könyvre nem úgy tekintenek, mint barátra, hanem mint ellenségre, amelynek információözönével naponta keservesen meg kell küzdeniük. Az élet, írja Lengyel Balázs, az olvasás területén (is) az iskola ellen dolgozik ... A televízió, a rádió, a lemez- és magnóhallgatás kiütötte a könyvet mint jó idötöltési módot a gyermek kezéből. A különórák, szakköri tevékenység, különféle iskolai fellépések, versenyek mellett, a körzetesített iskolákba való napi fárasztó, sok esetben kultúrálatlan utazgatás mellett egyáltalán van-e, lehet-e ereje az iskolásnak a magnózásnál mélyebb, bizonyos biológiai (szemfárasztó) és szellemi erőfeszítést mégiscsak megkívánó olvasásra, a könyvvel való rendszeres kapcsolatra? Sorolhatnánk még a kérdéseket; köztük, szerencsére, azokat is, amelyek mégiscsak csillantanak némi reményt. Mert hogy (e téren is) mit jelent a szülői példaadás, a családi pedagógia, a rejtett irányítás, azt az édesanyák nálamnál jobban tudják. Az olvasási kultúrát — itt és most — másfajta betegség is fenyegetheti. Olyan kór, amely a közösségi azonosság tudatát kezdi ki, a nyelvtudatot sorvasztja. S a gyógyulásra szoruló mellé ki más ülhetne nagyobb eséllyel, mint ült egykor betegágyunk szélére: édesanyánk?! Tudták ezt elődeink, a nemzeti, a nyelvi-kulturális együvétartozás kialakításán munkálkodva, már a reformkorban is. Az irodalmi folyóiratok hálózatát a nőkre, az olvasó anyákra „vetették ki"; a kor kedvelt lapjai egyszerre taglalták az irodalom, a közélet és a divat kérdéseit. Eklekticizmus? Az, de van benne ráció. A Családi krónika című elbeszélésgyüjteményt olyan szándékkal állítottam össze, hogy tükrözze nagy családunk, a szlovákiai magyar nemzetiség életét: háborús és háború utáni megpróbáltatásait, sebzettségét és — önösszeszedését. Remélem, hogy az olvasómozgalom tagjai, miközben e könyvet lapozgatják, önmagukat is „olvassák" majd, s feltör bennük a család — szűkebb és tágabb emberi közösségünk — fészekmelegének természetes nöi-anyai féltése, a szembeszegülés a történelem mindenfajta érték- és közösségellenes erőjével. Ha a gyűjtemény betölti ezt a szerepet, akkor népben-nyelvben gondolkodó, mánknak és holnapunknak elkötelezett szerzőgárdája elmondhatja magáról, hogy gondjaink közül egynéhányat tisztességgel éppen az olvasó nők okos gyülekezetében próbált meghányni-vetni. Mindannyiunk javára.
