Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-24 / 48. szám
Családi kör AMATŐRNEK LENNI „Legrosszabb, hogy lépten-nyomon, amit szeretek, abba botiok... hogy a seb attól ér, amit szeretek." (Aragon) Néha gyermekkori képek bukkannak elő emlékezetemben, sok-sok magányos óra, találkozások a verssel, ahogy egymagámban szavalgatok, aztán egyre gyakrabban közösségben, közösségnek. Hogy szép, hogy gyönyörű, éreztem, felfedeztem, de milyen az út a tudatos megismerésig? S az amatőrség tudatos vállalásáig? Anyám a fellépéseimre volt büszke, a nyilvános szerepléseimre — belsőleg. Futotta belőle néhány év összhangra, nyugodt, kiegyensúlyozott ismerkedésre a verssel, a könyvekkel. A kamaszkori képek már a komolyabb felfedezéseket idézik, barátnők, iskolai élmények mozaikkockái, kísérlet egy-egy mélyebb megértésre. És utólag is fájó hiányosságok: közélet, kultúra, irodalom? Az önkifejezés — akár a késleltetett önkifejezés — próbálgatása sok embert már az érett felnőttkorban kísért meg. Keresve kutatja az utat, mely belső rendet, pillanatnyi nyugalmat és élményt ad, s az érdekes keresés közben mintha önmagát lelné meg az ember. Ahogy belső rendje alakul, úgy válik határozottabbá az egyénisége, az énje is. De valami más is társul hozzá, az egyetemesebb emberség-tudat, és szükségét érzi, hogy tisztázza hovatartozását, pontosabban meghatározza „mivégre van a világon", s a léthez való görcsös ragaszkodása megmaradássá váljék. Olyan „vágyókká", amelyben önmagával vagyok azonos, önmagam maradok, maradhatok, mert megkerestem honnan jöttem, hová kötnek gyökereim, milyen ősök találkoznak bennem, mivégre, milyen forrásokból és hagyományokból meríthetek, mit hordozok magamban, mit akarok megváltoztatni, mit továbbadni. Hogy ez kifejlődjön, létrejöjjön bennem, közösségre van szükségem, közösségre, melyben az ember mérhető, (jó-rosszul) értékelheti önmagát, meghatározhatja egyéniségét, leszűrheti tulajdon jellemzőit, megálla-PMÍol Fotó: Móser Zoltán píthatja: miben egyezik másokkal és miben különbözik. Segíthetnek ebben egyszerű társas összejövetelek, tömegszervezeti rendezvények, találkozások neves és kevésbé neves emberekkel, találkozás egy-egy ősi népdallal, népmesével, hiedelemmel, mondatöredékkel, vagy történelemmel, művészeti alkotással, irodalommal, egyáltalán a széles értelemben vett kultúrával, a mélyen gyökerező anyanyelvvel. Az ember belső rendre törekszik. Ki segít neki? Sokszor nagyon nehéz friss eseményeket helyesen értékelni, számtalan tévedésen át vezet az út a helyes felismerésig. Engem a legmegbízhatóbban a könyv segít. Az irodalom. Lehet, hogy ez is rám, fajtámra jellemző sajátosság? Hogy az irodalomban mi, magyarok sok mindent előbb mondtunk ki, mint a valós életben, hogy az irodalom is politikai és egyáltalán társadalmi tett, mely serkent változtatni, jobbítani, felismerésekhez vezet, s általa önmagunkhoz, emberségünkhöz, kötelességünkhöz?! „Engedjétek hozzám jönni a szavakat" mondja Sütő András, kortársunk és sorstársunk, Benedek Elek-i örökséget morzsolgatvaismételve, a gyerekek az anyanyelv befogadására várnak, s meg kell tanítani őket anyanyelvűkre. De a nyelv csupán, nem elegendő. Valami titkos belső erő feszíti az embert azokat a szavakat is megismerni. amelyek halhatatlanná tették ezt a nyelvet. Elemi emberi jog és kötelesség. Valami gyermekkorunkból magunkkal hozott parázs, mely képes lángra gyúlni és gyújtani... De ehhez is közösség kell. — Amíg az irodalommal foglalatoskodsz, be ne tedd hozzánk a lábad — mondta két évvel ezelőtt anyám. Pedig valaha büszke volt a fellépéseimre, s neki szavaltam el először a legszebb verseket. Hogy mondja Aragon?......a seb attól ér, amit szeretek." Fájdalmas felháborodás készül elcsitulni bennem ... Könyvek kísérnek, „Anyám könnyű álmot ígér", „Oltár anyámnak" (Ferdinando Camon)... Miért pont tőle kérjem számon, hogy nem veszi komolyan, nem fogadja megértéssel irodalommal bíbelődésemet, kisszínpadi játékainkat, melyeket már nem tart felnőtthöz illőnek, eléggé komolynak? Pedig valaha ö indította felém a szavakat, vagy engem a szavak felé ... — Eddig nem olvastam, most könyvet veszek a kezembe — mondta egy ismerősöm, aki kíváncsiságból megnézte, milyen egy író-olvasó találkozó. — Jó lehet csak úgy összejárni, beszélgetni, vitázni könyvekről, versekről... Persze, ellenvéleményt is hallottam már: „Ennek az asszonynak nincs más gondja? Aztán megéri neked ilyennel tölteni az idődet?" Sőt: „Aztán mennyi pénzt kapsz érte?" Latolgatom, hogy milyen útravalót kaptam, s mozaikként épül bennem a múlt és a jelen. Egyszer biztosan mérlegre kerül minden. A végső számadáskor, amikor majd „le kell tennem a lantot". Addig azonban ... megyünk, azaz hogy megyek tovább. Akár egy vers erejéig is a közösségbe, hogy elmondjam — ha egyáltalán elmondható —, nekem mit jelent, s hogy meghallgassam, mit ért, érez ki belőle más. Mert bármennyire hihetetlen is, nekünk — akik legtöbbször többes számban beszélünk, mert életünk szerves részévé vált már, hogy közösségben, egy-egy csoport munkájában fejezzük ki létezésünket, azonosságunkat önmagunkkal és elveinkkel — családi örömeink forrása a közösségi élményekből fakad. Persze, olykor a veszekedéseké is. De könnyebb ilyenkor is közös nevezőt találni. Talán a véletlen hozta úgy, hogy családomban a házunk s a közösséghez kötődésünk alapjait egyszerre raktuk le. A házépítés napi fáradalmait sokszor feledtette egy-egy esti fellépés izgalma. A felépült házon hatalmasak az ablakok, hogy minél több legyen lakásunkban a fény. Szerencsések vagyunk, hogy önmagunkon is sikerült világra, közösségre nyíló ablakot tárni. Erre elsősorban nekünk magunknak van szükségünk. Már belénk rögzült igény, kell ahhoz, hogy életben maradjunk. Szükségünk van egymásra, hogy a léthez való görcsös ragaszkodás tartalommal telített, igazi megmaradás legyen. Hogy évtizedek múlva is legyen folytatás. DÁNIEL ERZSÉBET
