Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-17 / 47. szám
Apa megnősült. Nagyon szomorú, magányos volt a mama halála után. hát — megnősült. Van egy kisfia is — Zsenya. Ez minden, ez történt. Csak eljött, elmondta: „Köszönöm, Katyerinka”, és hozott sok szép ajándékot. De van még egy fia. Egy fia aki ezután mindig vele lehet. És ők? Mi lesz velük? Julka. Pavlik. Lara és ő? Kátya nézi kistestvére csodálkozó, tágra nyílt szemét és az ágy fölött a mama arcképét. Letette a ruhaanyagot és a retikült az ágyra, és átment az ebédlőbe. Mind utána mentek. Leült az asztalhoz, összekulcsolt kezére támasztotta állát. Pavel kitárta az ablakot. Nézi az eget, a közeledő fekete felhőt. A Volga mögül húzódik ide, lassan, nehézkesen. Lehet, hogy a szobában is azért lett olyan feszült, borús csend, mint vihar előtt. A kis Julka. mint riadt kis béka ül a díványon. A mély csendben apa nehéz léptei alatt megreccsen a padlódeszka. Meg-megdördül az ég. A szoba sötétebb, a csend egyre súlyosabb lesz. A léptek nehéz zaja elcsitul az asztalnál. Kátya ül. a szeme sem rebben. — Na, mi van. Katyerinka? Gyerekek? — kérdi az apa. s kezével lesimítja haját. — Mi van? Értsetek meg... Kátya lassan feltekint rá. Ő kivesz egy cigarettát, rágyújtana. Nem, nem remeg a keze, csak valahogy nem akar meggyulladni a gyufa. — Értsetek meg — ismétli mélyet szippantva. — Mindnyájan nem jöhettek velem. Csak két kis szobácskánk van. Itt is szorosan lennénk annyian, neked is nehezebb lenne. Kátya. Nehéz lenne megszokni. És . .. mi úgy határoztunk, hogy elvisszük a kisebbeket. Úgy kényelmesebb. És titeket Larával foglak segíteni, látogatni. Ti is minket... Mit szóltok. Pavlik. Julka? Kátya elfordul. „Elvisszük a kisebbeket!” ... Neki úgy kényelmesebb. És nekik? Hiszen ők egy család. Soha nem voltak távol egymástól... és ő el akarja vinni tőle a kisebbeket.'. . Pavluskát reggelenként művészet felébreszteni. Julkának gyakran fáj a torka, minden nap kell gargarizálnia. Elfelejti... És milyen csend lesz ezekben a szobákban, ha elcsitul Julka nevetése, trillázása. És kivel fog veszekedni az*otthagyott forgácsokért, levágott kartonszélekért? És ki hoz majd vizet? Ki vág fát? Ki takarítja le a tetőről a havat? De ez mind semmi. Sem a hó. sem a víz, sem a fa. . . A család — az nem lesz már. Ketten maradnak Larával. Pavlik és Julka elmennek a mostohához. Mos-to-há-hoz! A mama. halálos ágyán, Kátyára bízta a kisebbeket, és Kátya gondoskodott róluk. És most mostohájuk lesz? Mama ... Egy forró gombóc szorítja a torkát. Összeszorítja ujjait. Aztán lenyeli a forró gombócot, és halkan megszólal: — Hát... ahogy akaiják. Pavluska. Julka. mit szóltok? Pavel némán nemet int. zsebredugja kezét. Kátyának úgy tűnik — ökölbe szorítva. Egy pillanatra eltakarja szemét. Nem néz oda, megkérdi: — Julka, te? Julka hozzábújik, fejét a vállába fúrja. — Ahogy te akarod. Kátya. Én veled maradok, jó? — zavartan mosolyog. — Maradhatok? — Persze, ahogy akarsz. Magához öleli: „Senkinek se adlak, te kis békám!” Aztán hangosan megismétli: — Ahogy akarsz. — De nem veszi le tekintetét vékony kis tarkójáról. Apa csodálkozik. — Hogyan? És te, Lara? Lara oldalt.ül a tükör előtt. Rákönyököl a szék támlájára, állát tenyerére támasztja, és ábrándozva nézi tükörképét. A félhomályban úgy tűnik, két Lara van a szobában — az, aki a tükörben van, és az. aki dermedten ül a tükör előtt. Az apa kérdő tekintetére mindkét Lara némán nemet int. — I-igen... — Görnyedten, kezére támaszkodva ül. gépiesen rágja a cigarettavéget, amely már rég kialudt. — Hát, akkor legyen úgy. Én megyek. Ja... ott az ajándékok, és még... — Kiveszi szájából a cigarettavéget, körülnéz, hamutartót nem lát. beszúrja a széles levelű fikusz tövébe. — Ez itt. ni. — Bajlódva kihúz zsebéből egy újságpapírba tekert csomagocskát és leteszi az asztalra. —■ Ezt, addig is... — mondja halkan. ■ Na, elmegyek, majd eljövök... Kátyának úgy tűnik, mintha megkönnyebbülve felsóhajtana. A riasztó csendben nagyot zörren a kiskapu. Julka felzokog. — Na, mi az? Te kis butus... — Simogatja fejét, halkan nyugtatgatja Kátya. — Miért sírsz? Eljött, itt fog lakni a városban. Amikor akarsz, elmégy hozzá. Te meg sírsz... Nem szabad ... Valamit még halkan mond. aztán az ablak felé fordítja fejét. Villám vakítja el őket. s szinte a fejük fölött reccsen az ég. Faleveleket, szemetet sodor a szél, a fák mélyen meghajolnak erejétől. De az eső nem esik. A szobában még sötétebb lesz. nehéz a levegő. Julka még szorosabban Kátyához simul. Pavel még mindig az ablaknál áll. Valami ismét széthasad ott fönn az égben, újabb, erősebb lökésekkel üvölt a szél. A szomszédban becsapódik egy ablak. Dimkó felfut a tornácra, nyüszítve bújik a pad alá. lelök egy üres. vödröt, mely nagyokat zörrenve ugrál le a lépcsőkön. Valahol a távolban vésztjóslón csenget egy villamos. — Becsukhatnád az ablakot — mondja Lara Pavlíknak. De ő hallgat, nem veszi figyelembe. — Fülledt a levegő. Eshetne már! Lara felemelkedik, válláról halkan suhanva lehull az asztal lábához a világoskék álom-anyag. Eshetne már. De egy csepp sem esik. Nyomasztó bizonytalanság lóg a levegőben. . . . Kátya halkan eltolja Julkát. két ujjúval kiveszi a cigarettavéget a fikusz tövéből, és kidobja az ablakon. I Fordította BELLUS IMRE JUVAN SESZTALOV Alom a tűzről meg az aranyszörü lóról То/ иг almom, lobogó, meg иду szellő ropta tó az a futó /ószerencse megragadni volna jó Élesztőm a parazsat, le/szem tuskot hasog.it Ropog/ füzem, etetlek en. lángot szitok, magasat Hol virágon lepkedek. hol havat hg förgeteg De tűz nyílik itt is. ott is. átjárja a lelkűmet Madarakkal szállók én. halakkal úszkálok én csak a fürge jószerencset nem erem el, en szegény Cobolyt uzok fegyverrel, míg az alom te nem ver Az a to. a sebes roptu mert nem torpan meg egyszer Már a venség jott eitern Ahogy tudtam, úgy éltem Koporsómba kovakövet helyeznek majd. remélem Ott virágon nem megyek, havat nem fii/ förgeteg, lehet mégis, a sötétben világot deríthetek Fagy dermeszt, csikorgató. Vág az eső meg a hó Elek meg’ A kiserdőben hívón fein yent a tó. He/, ha megkerithetneml Messzi útra űzhetnem1 Vágom a lat. hasogatom hunyó tuzem eltolóéin VINOKUROV Sei-fi Monoton elet. szürke, álmos, mint szövőszéken a fonal Gyú/tsatok fid a tudományos fantasztikum csodáival' Nem a tényecske kell a tény kell' Legyen hökkentőén erde kési JEVGENYU JEVTUSENKO Valami olyan csend óz itt Valami olyan csend ez itt s mely értelmét иду őrzi titkon, hogy minden, miről szó esik. őhozzá kell hogy igazodjon Valami olyan messzeség van itt örömben, szenvedésben, hogy az életben, ami szél), ővele kell hogy összeférjen Valahogy olyan vagy magad, messzeségből, csendből szövötten, hogy a tegnapi ruhánál már értelmetlen énelöttem S versem is immár halkutó. es olyan messziről világot, mint ott az ormokon a hó e hűvös vagon ablakából A surges forgás csábított Csend s messzeség hi/aval éltem Úgy tűnt illőben ott vagyok mindenütt, pedig egyre késtem Vágytam száguldó életet, s csak kapkodtam, nem cseleked tem De igaz sikert hol lelek. sikert, mit nem olcsón szereztem Csend, messzeség es te magad, bocsáss meg mindent u/rakezdek Felégetem a hidakat, пик zojba-bnjbu visszavisznek Ftoluin.is léire nem vezej Mindegy, hogy hóm vagy oroméin lesz erős leszek es nagy leszek Más nem méltó az (delemhez Teller Gyula fordítása Hinni akarom az a messzi fényjel ,i galaktikakhol minket keres' A mindenségijén csóva lobban forognak titokzatos holidak Szivemben csöndeseit titokban hadd sajogjon a köznapi világ
