Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-17 / 47. szám
IRINA VLAGYIMIROVNA ARISZTOVA Al IDÓ/CM nővcit A szoba kicsi volt, egyablakos. Az ablak a kertre nézett, melyben almafák. szilvafák, két meggyfa, néhány ribizli- és egresbokor nőtt. Az orgonabokor ágai szeles időben meg-megkopogtatták az ablakot. Valamikor ebben a szobában a szülők és a kis Julka aludtak. Amikor anyjuk megbetegedett. Julka ágyát is átvitték Lara és Kátya szobájába, anyjuk halála után pedig Pavluska költözött ide. Most apjuk számára rendezgették. Sokat vitatkoztak, melyik falhoz tegyék az ágyat, kivigyék-e a könyvespolcot. Amikor megtalálták az ágy helyét, és egy régi faliszőnyegre fölakasztották anyjuk megnagyított arcképét. Pavel felkiáltott: — Katyerinka, te elfelejtetted?! Hiszen apa azt szereti, ha a napocska ébreszti. ha az ablakkal szemben aludhat. Áthelyezték az ágyat, áttették a faliszőnyeget anyjuk arcképével. Kátya nézte öccsét és csodálkozott. A szeme láttára nőtt fel az a kócos, csontos arcú. nem mindig szófogadó fiú. Naphosszat csavargóit az utcán, télen korcsolyázni vagy sízni járt. nyáron horgászni. A zoknija, a könyöke mindig lyukas volt. Éjjelenként stoppolgatott rá, morcosán dörzsölve le-lecsukódó álmos szemét. Hármasokat hozott haza a bizonyítványán. A hármasokért szidta, ha volt egy szabad perce, szaladt az osztályfőnökhöz, Olga Sztyepanovnához tanácsért. Hiába, mit lehet tenni, betyár! És most... ez volna az a Pavluska? Vállal nekidőlt a komódnak, s már a helyén is volt. Valahogy átfogta és megemelte. Alig tudott elugrani. Mindketten hasonlítanak anyjukra. Ugyanolyan szökés, kék szeműek, zömök termetűek. — Csúnyácskák vagyunk mi, Katyusa — mondogatta gyakran a mama. ha a tükör előtt állt. — Csúnyák vagyunk, csak apa szép. A kis Kátya ellenkezett: — Nem igaz, te szép vagy! Te vagy a legszebb. Mindenkinél szebb. — És csókolgatta anyja orrán a szeplőket. Most örül Kátya: Pavluskának sikerült hármasok nélkül befejezni a nyolcadik osztályt. Apja megérkeztéig érte el ezt, ügy. ahogy a mama meghagyta. Larának és Julkának sem volt hármasa. Nehéz volt? Nehéz. De van értelme ezt firtatni? Hiszen apa már jön, már jön!... ... Elmúlt augusztus huszonötödiké, aztán még két nap. Apa nem jött. Kátya izgatott volt, s nem is igyekezett leplezni. Pavluska leült olvasni, de tüstént abbahagyta, céltalanul, tétlenül járkált a szobában. Aztán fogta a vizesvödröket, kiment vízért: hátha ő üdvözölheti elsőként. Vasárnap déltájban fülledt lett a levegő. Kátya felnézett a felhőtlen kék égre, és néhányszor elismételte: — Vihar lesz. Reggel nagyon jó kedvvel ébredt: — Felkelni, hétalvók! — ébresztgette testvéreit. — Ma biztosan megjön apa. — Határozottan — bizonygatta Pavluska. — Bizonyára úgy gondolta, ma vasárnap van. mindnyájan itthon leszünk. Nem tudhatta, hogy Kátya szabadságot vett ki. Ám elment az utolsó vonat is. amellyel jöhetett. Tehát — ma sem jön. Julka szép Vasalt szalagja összegyűrődött, lekonyult. Pavluska járkált egyik ablaktól a másikig, nézte az óráját, aztán csak úgy odavetette a többieknek: — Megyek, megfürdöm. Kátya némán bólintott, felkötött egy öreg kötényt, és kiment a konyhába. De épp csak eltűnt az ablak alatt Pavluska kék trikója, csapódott a kiskapu. Dimkó vakkantott néhányat, majd vidáman felvonított. Kátya kihajolt az ablakon. Az úton. egy kis bőrönddel a kezében jött apa. Úgy. ahogy volt, kötényébe törölgetve kezét, rohant apja elé. Már a kertben körülvették. Pavluska is visszajött. — Mikor jöttél? Melyik vonattal? — Válj csak, mutasd magad, te már felnőtt vagy, Pavluska! És hogy megnőtt Julka! Ш141 Dimkó is megismert, apa! • Sokáig voltál úton? Gyerekek, engedjétek apát. Kifáradt. Menjünk be. Csevegve, nevetve, egymást túlkiabálva, a kisebbek hozzásimulva kísérték be apjukat a házba. Pavluska vitte a bőröndöt, Dimkó körülugrálta, alkalmat keresve. hogy megnyalja gazdája kezét. Egyenesen a kisszobába méntek. — Nézd. ezt neked rendeztük be. Kátya sugárzó arccal nézett apjára. Megváltozott, meghízott egy kicsit. És mennyi ránc van a homlokán, a szeme sarkában. És az a sok ősz hajszál... De akkor is szép. Kedves. Drága. Az apa némán nézte felesége arcképét. Julka megrángatta kabátujját. hozzádörgölődött. — Na, jól van? Ezt Kátya és Pavlik rendezte be. Tetszik? — Nagyon ... — Tréfásan megcibálota Julka göndör fürtjeit. — Ügyesek vágytok ... És ... köszönöm, Katyerinka! Mosolyogva magához ölelte Kátyút. Boldogan, felszabadultan simult apjához. fejét széles vállára hajtva. — Na. fiam. add ide a böröndöt. Segíts kinyitni. Tessék, ezt neked hoztam. Julka. Lara, te már befejezed az iskolát? Ezt a bankettedre felveheted. Eltaláltam? Pavel, ez a tiéd. Katyusa, tetszik? Julka visítozva lóbálta az új táskát, aztán sietett a szobájába felvenni az új kötött kosztümöt. Lara letette a parfúmösüveget az asztalra, s valami könnyű, ezüstös csillogású világoskék anyagot terítve magára sietett a tükör elé. Pavel, ahogyan az egy férfihoz illik, tartózkodó örömmel forgatta kezében az új fényképezőgépet, és lopva nézte a gyapjú ruhaanyagot. Kátya nem leplezte örömét a meggypiros anyag és ugyanolyan színű retikül láttán. Hogy is mondta? „Ügyesek vagytok, és . .. köszönöm, Katyerinka!” Kátya boldog. Mit kívánhat még? Megjött apa. velük van, most már minden jó lesz. — És a te dolgaid? — kérdi Pavel. Igazán, hol vannak? A csomagmegőrzőben? Elmenjünk értük? — A dolgaim?... — Kihúzza magát. A nyitott bőrönd az asztalon. Benne még egy-két csomagocska, borítékok ... — A dolgaim . . . látjátok, de .. . még valamit el. kell mondanom nektek ... Miért olyan zavart? Miért? Nem jól hallottam? Berohan Julka. — Apa, Katyusa, nézzétek csak, pontosan rám... — aztán elhallgat, hol egyikre, hol másikra néz. — Mi történt? Valóban, mi is történt? 5 I I 5! í
