Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-03 / 45. szám
Családi kör SZÜLŐNEK LENNI III. (Egy pszichológus töprengéseiből) A régebbi korokban — amikor az anyák természetszerűleg egész nap otthon voltak — mennyiségi oldalról is megkapta a kisgyermek az azonosuláshoz, utánzáshoz szükséges hatásokat. Ma: minőségi alapokra kell helyeznünk gyermekeink nevelését. Felgyorsult élettempónk mellett nagyfokú tudatosságra van szükség. Egy jó mosóport költséges reklámokkal hirdetünk. A pszichológia arra való, hogy — jó értelemben véve „reklámozza", közzétegye az ismereteket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy ne csak ösztönösen, szeretetünkkel, hanem tudatosan, értelmünkkel is szülei legyünk a ránk bízott gyermekeknek. Az eddigiek alapján rövid összefoglaló arról, amit mindenképpen tudnunk kell: A szeretet (kötődés) szükséglete olyan alapvető dolog, amelyből minden más érzelem kialakul a gyermekben. Néhány hetes korában kiválasztja — a tapasztalatok alapján — azokat az ingereket, melyek számára kellemesek, és azokhoz köti a későbbi érzelmeket, elsődlegesen és meghatározóan a szeretet jelenik meg, attól kezdve, hogy az anyai-apai arcot felismeri. A félelem szoros összefüggésben van a szeretet megjelenésével, mert amikor megtanulta, milyen fontos az alapszükségletek (táplálkozás, tisztábatevés stb.) mellett a dédelgetés, a gyengédség, a biztonság, van már minek „elveszítésétől" félnie. Gondoljuk meg: csak azt az értékünket féltjük, ami számunkra fontos. Ahogy a kicsi növekszik, úgy jelenik meg egyre intenzívebben a saját akciók szükséglete. Ezekből a primitívnek tűnő kis játékokból nö ki a majdani alkotói törekvés, de csak akkor, ha a kezdeti években megvan a felnőtt ösztönző odafigyelése, szeretete, türelme. Az már, hogy a tevékenység öröméért dicséret, ösztönzés nélkül is képesek vagyunk cselekedni, erőfeszítést tenni, a későbbi életévek fejlődésének eredménye, és szorosan összefügg a kicsi korban szerzett tapasztalatokkal. Tudnunk kell, hogy a szeretet-odafordulás arányai mikor, hogyan kell, hogy jelentkezzenek Egy példa: indokolt a járni tanuló kisgyermeket kézen fogva vezetni, mert szüksége van a mi biztonságunkra. De nem indokolt az ötéves, önállóságra törekvő gyermeket fogni, félteni ott, ahol ő már egyedül is képes járni, vagy cselekedni. Mi múlik azon, hogy helyesen forduljunk gyermekünk felé? Két alapvető személyiségdimenzió van, vagyis irány, ami jellemző a már kialakult, felnőtt énünkre. Az egyiket úgy hívjuk: külső kontroll (ellenőrzés) — meghatározottság. A másik ennek ellentéte: belső kontroll — vezérelt, saját akciók által determinált személyiség. Mit jelent ez? Egy példa: tételezzük fel, hogy X. Y. szakmunkás munkája során rájön arra, hogy egy munkafolyamatot gazdaságosabban és jobban lehetne a gépen elvégezni. Mondjuk, egy újabb alkatrész beiktatásával. Rájön, de nem meri megmondani, megvalósítani, mert attól tart, hogy művezetője, aki hiú, megharagudna érte. így saját akcióját még a meg-ШЮ l mutatás, a megvalósítás előtt leállítja, mert nem meri vállalni az állásfoglalás, a vita stb. kockázatát. Más: X. Y. felesége hónapokig beteg. Megismerkedik egy vonzó hölggyel. Saját belső kontrollja mégis arra a döntésre készteti: viselje el azt a feszültséget, lemondást, amit a beteg feleség mellett ki kell bimia, mert nem az számít, hogy úgysem tudná meg senki a „kárpótlást", hanem az, hogy saját lelkiismerete nem engedi. Az irányt — hogy melyik lesz meghatározó tulajdonságunk — a kisgyermekkor, korai gyermekkor éveiben alakítja ki bennünk környezetünk. Tanulság: minél nagyobb a gyermekünk, annál inkább kell szülői támogatásunkat, odafordulásunkat úgy adni neki, hogy az önálló cselekvés, önálló siker, ezáltal a „sikeres én-kép" beépülésének, s ezzel együtt a belső irányításra való képességnek alapjait megvessük. Él a házunkban egy 11 éves kislány. Nagyon várt gyermek volt, akit szülei olyan szeretettel vettek körül, hogy minden rezdülésére azonnal reagáltak. Hatéves korában édesapja ösztönösen kézenfogva járt vele az utcán. Ez a kislány értelmes. Vannak ötletei, mégsem meri pl. az udvaron a többi, kezdeményező gyermeknek kifejezni azokat. Mindig aláveti magát a többiek döntésének, és gyakran látni őt szomorúan félrevonulni, kiközösítettként sírdogálni, mert a többiek ún. kontrollja alatt képtelen önmagát sikeresnek, ötletgazdagnak elfogadtatni a játékban. Igaz, hogy az a gyermek, akit érzelmileg elhanyagolnak, nem figyelnek rá, szintén önalávetö, külső „kontrollos" lehet. De miért? Mert nem alakult ki tapasztalata, hogy egy-két, számára fontos személynek ö és cselekvései, sikerei valóban fontosak, így kénytelen mindig ahhoz igazítani viselkedését, akivel éppen szemben áll. Kimondhatjuk: a szeretet, odafordulás hiánya éppen azt okozhatja, mint a kontroll nélküli, oktalan szülői aggodalom. Egy hasonlattal élve: az orvosság hiánya súlyos következményekkel járhat, de túladagolása szintén. Úgy gondoljuk, azért helyes ezt tudnunk, mert akkor leszünk képesek tudatosítani magunkban: szeretetünk energiáját, áldozataink eredményét hozzá kell igazítanunk a gyermek fejlődésének, igényeinek ismeretéhéz. Ha serdülő, gyengén tanuló fiunknak „prédikációt" tartunk — vedd elő gyermekem az akaraterődet — ne felejtsük el: az akarat, a saját döntések, erőfeszítések képessége nem olyan dolog, hogy tegnap még én döntöttem helyette, s ma azt kívánom tőle, tegye ő. Folyamat ez, éppen úgy, mint ahogy a csontok növekedése is évek fejlődésének következménye. A gyermek akaratát, erőfeszítéseit kicsi kortól, eleinte fokozott, később ritkuló odafordulással mi magunk alakítjuk. Természetes, hogy a hatéves elsős kisgyermektől nem várjuk el, hogy két hétig bírja ki, amíg megdicsérjük füzetét. De nevetséges dolog a 12 éves hatodikost naponta dicsérni, amiért mondjuk helyesen irt. A gyermeknek meg kell tanulnia idővel, hogy néha sok tanórán nem felelhet, pedig jelesre tudja az anyagot. Meg kell tanulnia, hogy magáért a tudásért tanul, és a jutalom akkor jön, ha feleléskor rá kerül a sor. így alakul ki benne fokozatosan a felnőttre jellemző: cselekszem a cselekvés eredményének öröméért, és nem a napi jutalomért. Ha ebben segítjük gyermekünket, nem alakul ki az úgynevezett iskolai neurózis. És segítenünk kell abban is, hogy olyan erőfeszítéseket nem várunk el tőle, amelyekre képtelen. Ha nincs pl. érzéke az énekléshez, felesleges maximalista módon megkívánni, hogy jelese legyen énekből. (Eszünkbe jut néha, hogy mi sem voltunk mindenben kiválóak?) A már említett „gesztus-nyelv" hitelessége a legfontosabb tényezők egyike. Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk elfogadjon, szeressen és tiszteljen minket akkor is, amikor a szoros kisgyermekkori ráutaltságból kinő — barátokat, más példaképeket is keres —, akkor nekünk is vállalnunk kell önmagunk hibáit előtte. Elsősorban hiteles gesztusokkal. Őszinteséggel. Egy temperamentumos, hirtelen haragú apa, aki az első csínyre „begurul" és kiabál, nem kívánhatja hasonló adottságú fiától, hogy halkan, csendben vonuljon félre, ha dühös. Két okból: Ő maga adta a mintát éveken át a dühös kiabáláshoz gyermekének. A gyermek alkatilag hozzá hasonlít. Mi a teendő? Például: nem esik le fejünkről a szülői „korona", ha egy kifakadás után ezt mondjuk a nebulónak: „látod, milyen mérges lettem? Tudom, nem szép dolog kiabálni, de lásd be: harmadszor kértelek, ne tedd azt, ami miatt így elvesztettem az önuralmamat. Kellemetlen neked is, nekem is. Szeretnék nem kiabálni, tehát segíts engem azzal, hogy nem hozol ilyen helyzetbe." Saját szülői tapasztalatom, hogy nem a tekintélyemen esik csorba, ha vállalom önmagamat a gyermek előtt, hanem jobban bízik bennem. Gesztusainkkal eláruljuk, hogy kik vagyunk. Ismerjük meg önmagunkat, és saját erényeink, hibáink tudatában akarjunk példaképpé válni. Térrriészetesen úgy, hogy hibáink ellen küzdve. Lejárt az az idő, amikor a tekintély volt a nevelés egyetlen vezérlőelve. Tudjuk, hogy lehetünk tekintélyünk megtartásával is partnerei gyermekünknek. Játékban, tanulásban, örömben, gondban. Ehhez kell ismernünk és kontroll alatt tartanunk önmagunkat. Lehet, hogy a szomszédék Pistije okosabbnak, jobbnak tűnik. Erre van egy közmondás: „a szomszéd kertje mindig zöldebb" ... Elveszítjük gyermekünket, ha nem öt, hanem egy vágyott Pistit akarunk benne kibontakoztatni. Őt kell szeretettel elfogadnunk, és segítenünk, hogy a vágyott tulajdonságok kialakuljanak személyiségében. Ugye, mi magunk is vágyunk — felnőtt fejjel is — jobbnak, okosabbnak, szebbnek lenni ? Nem esne jól, ha feleségünk azzal fogadna: „Te, hogy a Juli férje mennyivel okosabb, mint te vagy!"... Gondolkodjunk el egy kicsit ezen Dr. BAKOS MÁRTA u.
