Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-27 / 44. szám
Kuckó CSANÁDI IMRE Hold Újhold, holdkirály, felhők fodrán sétikál.. billeg-ballag, nagyokat hallgat, jegenye csúcsán rápipál. CSOÓRI SÁNDOR Dióbél bácsi Ki lakik a dióhéjban ? -Nem lakhat ott bárki. csak Dióbél bácsi. Ha rácsapsz a dióhéjra, kinyílik a csontkapuja, és cammogva elömászik vén Dióbél bácsi — csak a szádat táltsd ki! HÁRS LÁSZLÓ Jankó és a tündér Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt egy kisfiú, úgy hívták, hogy Jankó. Ez a Jankó egészen kicsi gyerek volt, apró volt annak mindene: az orra, a füle, a szája, a kisujja, de a legapróbb mégiscsak a tündérkéje volt. Olyan icurka-picurka kis tündér volt ez a tündér, hogy még a mama gyűszűjében is elveszett, alig lehetett meglelni. De Jankó éppen elég nagynak találta, nagyobb tündérrel nem is tudott volna mit kezdeni. Ez az icurka-picurka tündér estére meglátogatta Jankót. Amikor a kisfiú lefeküdt, s a mama eloltotta a lámpát, hipp-hopp, ott termett a tündérke Jankó párnáján, odatelepedett füle cimpájára, és mesét mondott neki. De olyan csodálatosan mesélt, igazi tündér módra, hogy Jankó nemcsak hallotta, hanem látta is a mesét. Hanem miről is mesélt ez az icurka-picurka kis tündér? Mesélt például a teásfazékról, amely oly pompásan pöfögött, hogy versenyre kelhetett volna a gözmozdonnyal is. Versenyre is kelt, s az lett a vége, hogy a gőz szétvetette. Mesélt a ceruzáról, amelynek hegyében csodálatos képek laknak. Csak kezébe kell venni a ceruzát, s az már rajzolja is a képeket, amelyek menten megelevenednek a papíron. Jankó különösképpen szerette azt a mesét, amely úgy kezdődött, hogy a tündér intésére virágos mező támadt a szoba helyén. Jankó meg maga is olyan icurka-picurkára zsugorodott, mint a tündér. Kettesben barangoltak a fű között, mintha csak szálfaerdöben járnának. Később a hátára vette őket egy fecske, elrepült velük a felhők közé, s ott úgy gurigáztak az esőcseppekkel, mint az üveggolyókkal. Hát még az éléskamra-mese! Az volt ám a valami! A tündér megmutatta Jankónak az éléskamrát, amelynek polcai csak úgy roskadoztak a jó falatoktól: sonkától, szalonnától, kolbásztól, ezerféle befőttől, s ki tudja, mi mindentől még. S a tündér elmagyarázta Jankónak, hogy ők most tulajdonképpen az éléskamra álmát látják. S miről álmodna az éléskamra, ha nem teli polcokról? Telt-múlt az idő, s a tündér minden este mesét mondott. Egy este aztán azt mondta a tündér: — Jankó, most az utolsó mese következik. Jankó nem szólt semmit, még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy várta a mesét. A tündér pedig intett pirinyónál is picurkább kezével. És Jankó egy nagy-nagy termet látott, a teremben padok sorakoztak egy fekete tábla előtt, és a padokban gyerekek ültek. Balról a második padban meglátta saját magát is, amint az irka fölé hajolt, és éppen egy nagy A betűt írt... Aztán az iskola kapuját látta, déli napsütésben, s a kapun gyerekek özönlöttek ki. Kereste magát az elsősök között,- de nem lelte. Sorra lépdeltek ki a gyerekek az iskola kapuján, az elsősök után a másodikosok, azután a harmadikosok és így tovább! Azután kifordultak a kapun a nyolcadik osztályosok is, és Jankó egy nagyon-nagyon ismerős fiút látott közöttük. Addig törte a fejét azon, hogy honnan ismeri azt a fiút. amíg eszébe jutott, hogy innen, a saját ágyából, mert ő maga az a nyolcadikos... De már el is tűnt az iskola, el a kapu is, és füstös kovácsműhely tündökölt a helyén, a kovácstűz vörös ragyogásban. Az üllőnél izmos óriás verte a vasat hatalmas pöröllyel, Jankó azonnal megismerte: az az izmos óriás nem volt senki más, mint az édesapja. De ahogy jobban odafigyelt, hát kiderült, hogy nem is az apja az, hanem ő maga, ö veri a vasat, amely izzó piros vasrózsává alakul a kalapácsütések alatt. — És most elég volt a meséből, Jankó — mondta akkor a tündér. Janiga József illusztrációja Felkelt ültő helyéből, s óvatosan beosont Jankó fülébe. De nem maradt ott, hanem mind beljebb osont, míg eljutott egészen a szívéig ... És másnap reggel Jankó felkelt, felöltözött, s a mamája kézen fogva elvitte az iskolába. Attól a naptól fogvást többé senki se telepedett Jankó párnájára, de nem búsult ezen egy cseppet se, mert érezte és tudta, hogy a tündér most a szívében lakik, ott dobogja a meséjét. Este, ha lefeküsztök, ügyeljetek jól a szívetek dobbanására, bizonyára ott is lakik egy icurka-picurka tündér. De tinéktek éppen elég nagy. Ш16 liró/niun Jolán, a fii lek i (lilakovo) Magyar lammlvií AUpi^kob X. Л os/tá kos tanulójának raj/á а коккаШак Neni/vlközi I u* tis/tclctérc KEDVES GYEREKEK! Azok az olvasóink, aki iskolába járnak, bizonyára tanultak már a melléknévről, s tudják, hogy az élőlények, élettelen tárgyak, gondolati dolgok tulajdonságát, milyenségét kifejező szó. A külső tulajdonságokat (magas, kövér, szép, halk, savanyú stb.) érzékszerveinkkel érzékeljük, valakinek a belső tulajdonságait akkor ismerjük meg. ha cselekedeni látjuk, tegyen jót vagy rosszat valakinek, valaminek. Hárs László kedves meséjének hőse Jankó. Olvassátok el figyelmesen, akár kétszer, háromszor is a mesét, s állapítsátok meg Jankó tulajdonságait. Azokat, amelyek külsejét jellemzik, és azokat, amelyek viselkedését, gondolkodásmódját határozzák meg. A feladatot akkor oldjátok meg helyesen, ha a tulajdonságokat csoportosítjátok is. Tehát: megírjátok azt is, melyik érzékszervünkkel tapasztaljuk pl. azt, hogy Jankó kicsi, s beszédéből, viselkedéséből, megjelenéséből mely belső tulajdonságaira következtethetünk. Leveleteket küldjétek el címünkre: a NŐ szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanoviéova 20. A borítékra ne felejtsétek el ráírni: Kuckó.
