Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-27 / 44. szám

DUBA GYULA

Őrültség, gondolta, barbár őrültség. Nem volt ereje tiltakozni. Apja nem látszott betegnek, mikor ő délután elment Jeremiás Misáékkal a szomszéd faluba. Mi történt vele egyetlen estén, éppen vele, aki olyan nagy és erős? Nem voltak érvei, sem gondolatai, kábán, tehetetlenül hallgatta öregmamát, és nem akart gondolkodni. S az öregasszony a beteg mellett ült, és egyre beszélt:

— Nem élnek magas kort a Nagybenék, az a sorsuk, hogy korán halnak az erejükért... De ők tudják, számolnak vele, ha üzenetet kapnak, lassan készülniük kell. Nem ellenkeznek, tudják, hogy így kell lenni. . . Mindig Így volt.

Nyugodtan, egykedvű hangon beszélt, ahogy a változtathatatlanról, a törvényről szólnak az egyszerű, tiszta lelkű emberek. Aztán folytatta, kissé éneklő hangsúllyal, a régiekről szólt. Mind nagyon erősek voltak a férfiak, állandóan talpon, nem betegeskedtek, a pihenést nem ismerték, nagy munkás életet éltek, de hatvanéves koruknál ritkán éltek tovább, és már jó előre tudták, mikor éri őket az elmúlás, hogy becsületesen felkészüljenek. Sosem ellenkeztek, készültek készségesen, s amikor az időpont elérhető közelségbe került, alávetették magukat az elmúlásnak. Egyszerre megsápadtak, lefogytak és elnehezedtek, munkájuk egyre kevesebb volt, míg megérezték, hogy eljött az idő, akkor ágyba feküdtek, felfelé fordultak, szótlanul tűrték, hogy elfogy bennük a vér, kiszáll belőlük a lélek és ők meghalnak. Nagybene Ferenc, József és János, s valamikor régen Nagybene Márton mind így haltak meg a múlt században, és még azelőtt. Haláluk körülményeit őrzi a családi hagyomány, egyedül Nagybene András, vagyis öregapa kivétel, mert belerokkant a felismerésbe, mikor hírnök érkezett, és elérte őt az üzenet. Ez egy időre megmentette öt az életnek, de egyben eljegyezte a hosszan tartó, keserű és kínos halódásnak.

— Őrültségeket mond, nem hallgatom — mondta a fiú rekedten. — Amiket beszél, csupa babona és buta hiedelem. — Kétségbeesésében bántani akarta az öregasszonyt. — Úgy beszél, mint egy boszorkány!

— Igazat mondok, nem vagyok boszorkány — vetette feléje fenyegetően az öregasszony. — Nem én vagyok az, hanem a kecskelány a boszorkány, elcsalt, amikor hírnök gyütt apádhoz. Vigyázz tőle, romlásba visz! Őt meghallgatod, de engem nem akarsz, pedig a te életedről beszélek, mert apádé már elvégeztetett, útja tiszta és egyenes, de a tiéd még hátravan, te balga. Menj, szaladj utána, bújj a szoknyája alá, ha félsz a sorsodtól. Ha reszketsz attól, ami rád is vár, fuss, te bolond!

Ш14,

— Hallgasson ... hallja, hallgasson! — Halk volt a másik asszony hangja.

Az öregasszony tovább beszél, gondolatai és érzésvilága hatalmában van, a múltja kínozza. Bosszút áll kettőjükön, régi, felfájó sérelmekért és szenvedésekért, melyeket leikébe égetett az idő, mint a birkák frissen nyírt, rövid gyapjas bőrébe a sötét, szurkos bélyeget égetik; számon kéri rajtuk szegény nyomorék, szélütött öregapa (András, és uram, így beszél róla) tragédiáját. Tizenkét évig ápolta nagyapát, tisztán tartotta, fogta a karját, amikor lyukas ülőkéjén a szükségét végezte, és kivitte utána a vödröt; aztán szavai a múlt mélyére ástak, a paraszttörténelem elvadult mocsárvilágába, földesurak, hajdúk és jobbágyparasztok nehéz korára. A családi emlékezet mindenről tudott, és nem felejtett. Szólt háborúkról és férjeiket váró asszonyokról, baromi munkáról és halálos fáradtságról. Földekről, állatokról és pénzről, emberi veríték, szenvedés és vér árán szerzett vagyonokról és elherdált életekről, elszegényedett, tönkrement elesettekről, akik piszokban és hidegben haltak meg, senki sem volt mellettük utolsó órájukban. Hallgatták öregmama szavait, mint egy valóság feletti ítéletet elevenek és holtak felett, mintha mély kútba néztek volna, vissza az időben, porladó csontok közt tapogatózva. Péternek eszébe jutottak a tizenhetedik századbeli vallon zsoldosok, a paptól hallott róluk, amikor a konfirmációra készülve a falu vallástörténetét tanulták. Középkori viszályok népmozgató erői hozták őket e tájra, a falut kirabolták, a férfiakat szétkergették, és megerőszakolták az asszonyokat. Aztán török hadak jöttek, és felgyújtották a falut, felperzselték és megnyomorították. A vidék az esztergomi érsekség birtoka volt, az északi bányavárosokba vezető főútvonal szelte át. Elnyomó és sarcoló hadak állandó mozgásának területe volt ez a vidék. Múlt sors és tragédiák füstje gomolygott a szobában, s a fiú régi Nagybenék árnyát látta katonák elöl menekülni, sírni és szenvedni. A paraszt nem törődhet a betegséggel, folytatta öregmama, ha itt az ideje, lefekszik, és várja a halálát. A pihenés a nyomorékok és elesettek joga, nem az élőké, az erőseké, mint a Nagybenék. De orvoshoz menni nem szabad, minden gazda tönkrement, aki orvost hívatott magához, vagy ügyvédhez fordult. Elszegényedett, és nyomorultul végezte. Régen, az öregek korában tudós asszonyok gyógyítottak, és ügyes felcserek vágták fel a fájó húst. Mióta orvost hívnak a népek, a világ kereke egyre lefelé fordul, és mind mélyebbre hull...

Lehetetlen ellene védekezni, abban a szobában most mindenki védtelen az öregasszonnyal szemben, egyedül a betegre nem hat, mert az nem figyel rá, önmagával foglalkozik; a fiú is érzi, hogy az apró rácsos ablakok sötét üvegén, a mennyezet foltos, barna deszkáin és párás melegtől cserzett gerendáin, a fehér falak és öreg ágyak mögött a múlt árnya leselkedik, az elődök emléke, akik rájuk hagyták munkájuk, gondjaik és élményeik idegsejtekké és tudattá formálódott örökét, halandó testük növekedésének és elmúlásának tapasztalatait és törvényeit, és mintha a múltból értő és helyeslő tekintettel néznék a gazdát: úgy teljesíti be a Nagybene-sorsot, ahogy kell!

— Hajnalban befogok, orvosért megyek. — Dac volt a hangjában, a tehetetlensége ellen lázadt a fiú. — Reggelre itt leszek vele, felkeltem, és kihozom a városból.

— Sehová... itt maradsz! —

mondta szigorúan, parancsolóan az öregasszony. — Ilyenkor még egyetlen Nagybene sem hívott orvost. Majd később, ha elgyün az ideje ... Akkor hozhatsz ... —

Amikor már nem lesz rá szükség, gondolta, de ezt nem mondta ki, csak gondolta, és nyugodt maradt. Most nagyon mélyen érezte, hogy jól beszélt, igaza van, de keménynek kell maradnia. Mióta öregapa sírjánál járt, úgy érezte, mindenben igaza van, egyedül neki.

Odakünn szürkült, az ablakokon túli világban halvány körvonalak rajzolódtak, tompult a sötét. Most döbbentek rá, hogy a beteg már egyenletesen lélegzik, sípoló, hörgő horákolása megszűnt. Már nem beszél, szeme lehunyva. Aludni látszik. A növekvő világosság bátorságot és dacot oltott a fiúba.

— Befogok — mondta —, reggelre orvost hozok.

— Ne lázadj! — Öregmama hangja egyszerre szenvedélyes és gyűlölködő lett. — Mondom neked, ne lázadj!

— Menj — helyeselt az anyja. Még mindig a tűzhely mellett állt, és újra teát főzött. — Fogd be a lovakat, és hozzál orvost! Siess!

Az ajtó felé indult, apja nyugodtan, mélyen aludt, egyenletesen, halkan szuszogva lélegzett. Öregmama ridegen, feketén nézett utána.

— Megbánod, te bolond!

Már nem hallgatott rá, oda sem figyelt. — Boszorkány — morogta maga elé —, huhog, mint a bagoly ... — Volt is valami bagolyszerü az öregasszonyban, a komor, markáns arcélében, merev nézésében, arcának dühös, sápadt kerekségében; gyöngybagoly vagy ördögbagoly, szőtte tovább a gondolatot az udvaron. Kihúzta a szín alól a szekeret, két ülésdeszkát tett fel, ha az orvos hátul akarna ülni, mint az

urak a hintóbán. Két lópokrócot is a szekérderékba tett, hogy puhább legyen az ülés, bár így sem lesz kéjutazás két órán át ülni a rázós szekéren. Aztán befogta a lovakat. Anyja nyitott kaput.

— Menj — mondta még egyszer sürgetőn —, siess!

Az első napsugarak már a falu felett a dombon érték. A nyugati égbolton még látta a holdat, erőtlen és fehér volt a kelő nap vörös tűzözönében, érdes, fénytelen alumíniumtál a nagy kékség abroszán. Sugarakat már nem bocsát ki, fényt sem áraszt, ideje elmúlt az éjszakával. Az éjféli ezüstös vibrálás helyét nagy, lobogó ragyogás vette át, s mintegy az ezőstös fény örökébe ült erőszakos bitorlóként. Eltűnt vele az éjszaka nyugalma, a csendes mező, a híd alatt zúgó folyó, a halkan cincogó denevérszellemek. Nem tudni, miért, hirtelen Koleszár jutott eszébe, ahogy akkor látta, mikor Julival otthagyták őket. Emelt fejjel lassú csárdást táncolt, elnézett a többiek feje felett, mintha a távolba nézne, ahonnan valami érdekes, izgalmas látvány bűvöli őt.

Nem haragusznak meg rá, hogy otthagyta őket? Vagy nevetve mondják majd: Nem tudtuk, hogy ilyen nagy kópé vagy, cimbora.

Tíz óra tájt ért vissza az orvossal. Az orvos középkorú, fehér arcú, kalapos férfi volt, bőrtáskát és esernyőt hozott magával. Egész úton keveset beszélt, mit beszélne egy paraszttal, gondolta a fiú. A beteg ágya mellett Atya ült. Két tenyerét a térdére tette, sildes sapkáját a másik székre dobta. Ráncosán, hajlottan ült, mint akkor a pincében. Rövid ősz haja borzasán meredezett, a fiú fáradtnak és kedvetlennek látta, és mintha bosszankodott volna. Aztán apja hangját hallotta, az ő távoli hangja is fáradtnak tetszett. Bizonyára legyengítette a láz, gondolta, annyira nyugodt hangja volt, hogy az közömbösnek, lemondónak hatott.

— Mindüknél így kezdődött. Egyszerre .. . aztán hatvan előtt vagy után egy két évvel megjött véglegesen.

— Nálad eltévedt, és túl korán jött, így nem érvényes. Megszakadt a törvény... — Atya még mosolyogni is próbált. — Az öregek megfordulnak sírjukban, más világ következik, fiam.

Mindenki tudta, csak én nem, gondolta a fiú. Kiment, míg az orvos megvizsgálta apját.

A nyári konyhában tyúkot kopasztott öregmama, gőzölgő vízben dolgoztak kezei, fekete kendőjét azóta sem tette le. Kissé hátrahúzta, hogy ne árnyékolja a szemét, de a fején hagyta, vajon mi okból tartotta szükségesnek, hogy aznap fekete kendő legyen a fején. Mellette ismerős garami cigányasszony állt, kéregetö asszony, hírhozó és pletykahordó. Batyu a hátán, vesszőből font kosár a karján. Szörnyűlködve beszélt.

— Osztán gyüttek mindenféle betelepültek meg tirpákok, vasvellákvá meg karókvá, azok meg mindenkit ütöttek vágtak, egy-kettő szétverték a táncot... Osztán gyüttek a péróba, hogy hol az a három cigány, és még hogy ki vót ott... De nem a mieink vótak, hanem idegenyek, de azé csak nekimentek a mieinknek, azok meg elszaladtak, az asszonyok meg mondták nekik, hogy idegen cigányok vótak, azok leskelödtek, és meglestík azt a tirpák legint, mikor kiment, elfogták, es ott maradt fekve a födön, borotvává evágták a nyakát, az mondják, hogy magos, sovány gyerek vót, meg hogy füzesnyiki betelepült, hogy tirpák gyerek vót, idevalósi a faluba, maguk tán ismerik is ... Jaj, nagy eset, nagyon nagy eset.

— Koleszár... — suttogta hangosan a fiú, és mereven állt. — Koleszár... — ismételte dermedtem — Hol verekedtek? — kérdezte a cigányasszonyt.

— A faluban, meg a péróban, mert mulatság vót nálunk... — mesélte iszonyodó szemforgatás közepette Maris, a bandzsa Vili felesége, a prímásé, aki valamikor a gazda lakodalmában játszott a bandájával, és azóta rokonnak tartja magát, nagy ünnepeken eljön, és eljátssza Nagybene nótáit. Iszik három pohár bort, hozza a bandát magával, és megy a következő házhoz, de csak az ismerősökhöz és jó emberekhez, a felesége pedig kéregetni jár ezekbe a házakba, kenyeret, lisztet, zsírt vagy ételmaradékot. — Asz mondják, hogy valami idegen morék meglestek egy gyereket. nem tunnyi, mé haragudtak rá, osztán beretvává evágták a nyakát, mer hárman vótak, de addig még semmi sem vót, hanem azután, mikor megtalálták a gyereket, hogy evágták a nyakát, hát mindenkinek nekimentek, és vasvellákvá meg karókva ütöttík a népet, azután meg a pérót megtámadták, mert valaki látta, hogy cigányok vótak, ők meg bosszút akartak ányi, és sokakat leütöttek ... Olyan nagy verekedís vót, hogy mindenki ütött mindenkit, de az illető biztos füzesnyiki vót, magos, sovány legíny ...

Koleszár, gondolta a fiú, csakis Koleszár. . .

— Asz mondják, hogy égiszén evágták a nyakát a torkáná, hogy kizve lehetett vóna belenyúlni... — mesélte éneklő hangon Maris. Láthatóan örült, és élvezte, hogy ilyen lélegzet elállító hírt hozott, kész szenzációt. — Meg hogy egy nagy tócsa vér folyt ki belüle ... szegíny gyerek, mé is kellett ilyen fiatalon meghányia ... biztos nem gyün hozzánk a bálba, ha tudja, hogy ilyen nagy baj lesz belüle ...

— A nevét... nem tudja, hogy hívták azt a legényt? — Biztosan tudta, hogy Koleszár, nem tévedhet, de meggyőződésében meg akarta magát erősíteni, biztonságot akart szerezni, hogy semmi kételye ne lehessen.

— Má hunné tunnám? — csodálkozott. — Nem niztem in meg azt a gyereket, csak azt tudom biztosan, hogy biztos füzesnyiki vót... mindenki mondja, hogy awót...

Egyszerre a kellemetlen vagy akár végzetes tények határozottságával megérezte, hogy ha az eset körülményei nyilvánosságra jutnak, mindenki azt mondja majd: felelőtlenül