Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-10-27 / 44. szám

Irving, egy állítólagos angol történész volt, aki kifejtette, hogy Otto Frank lánya naplóját a róla készült film forgatókönyvéből szedte össze. A „vádat" azonban Irvingnek is vissza kellett vonnia.

1978-ban, amikor a nyugatnémet újfasiszták tevékenysége ismét aktivizálódott, a Naplót újabb és újabb támadások érték. Ernest Römer, volt gestapós és Erwin Schönborn, egyike a legdühödtebb újfasisztáknak, kijelentették, hogy Otto Frank a lánya naplóját egyszerűen meghamisította. Ezek után a szövetségi bűnüldöző hivatal szakértői vizsgálták felül az eredeti kéziratot.

Igaz, hogy Otto Frank „belenyúlt" a kislány naplójába még az első kiadás előtt. De csak annyira, hogy bizonyos részeket — az anyjával kapcsolatos „panaszait", továbbá egy részét pajtásával, Pietr van Daan-nal folytatott beszélgetéseinek, amelyek azt firtatták, hogy „hogy jönnek rá a fiúk, hogy már felnőttek..." — kihagyatott. A konzervatív gondolkodású Otto Frank lányának ilyen jellegű feljegyzéseit szigorúan bizalmasnak tartotta. De erről szólt is az első kiadás előszavában: „... kivéve a napló azon részeit, amelyek az olvasó számára érdektelenek."

Most, Otto Frank halála után, a szóban forgó amszterdami intézet újból sajtó alá rendezi Anne Frank naplóját, ezúttal a kézirat teljes és történetileg elemzett kiadását. A tervek szerint 1982-ben jelenik meg. Dr. Harry Paape, az intézet igazgatója szerint „természetes volt, hogy azokban az időkben az apa nem kívánta nyilvánosságra hozni leánya „bizalmas és kényes" feljegyzéseit, de ma erre is feltétlenül szükség van, éppen a hitelesség miatt..."

Anne Frank tragikus sorsa, értelmetlen halála milliók sorsa és milliók halála volt. S ebben a tágabb értelemben szinte kicsinyesnek tűnik a vita naplója hitelessége körül. Mert azok, akik felkavarták nem egy zsidó kislány feljegyzéseit kérdőjelezik meg, hanem az újfasiszta propaganda azon törekvését képviselik, mely egy történelmi korszakot akar megmásítani, meghamisítani, bagatellizálni, semmibe véve a történelmi dokumentumokat, akár az oswiecimi gázkamráról, akár egy véletlenül fennmaradt naplóról van szó. „Nem vagyunk történelem önmagunk számára" — írja André Malraux. S ebben az értelemben a Naplónak — mint történelmi dokumentumnak — a hitelességét nem lehet megkérdőjelezni!

Feldolgozta LÁNG ÉVA

HEINRICH BÖLL

ШН/IRINb

BLUM

élmésztétt

TISZTESSÉGÉ

De alig fordul vissza az ember bűnbánóan az előtérhez, s folytatja az elkerülhetetlen csatornám unkát, máris újabb nyilatkozattal kell kezdenie. A tudósító azt ígérte, hogy több vér már nem fog folyni, ezért nyomatékkai tisztázandó, hogy Blumnénak. Katharina anyjának halála nemigen jelent ígéretszegést. Hiszen nem véres cselekmény ez, habár nem is teljesen normális haláleset. Blumné halálát erőszak okozta ugyan, de nem szándékos erőszak. A halált okozó egyénnek mindenesetre — ezt le kell szögezni — se gyilkosság, sem emberölés nem állt szándékában, még testi sértés sem. Arról a nevezett Tötgesről van szó. bizonyíthatóan, de még az ő beismerése alapján is, aki utóbb kétségtelenül véres, szándékosan erőszakos halált szenvedett. Tötges már csütörtökön járt Gemmelsbroichban, Blumné címét nyomozta, meg is tudta, de hasztalanul próbált a kórházba behatolni. A portás, Edelgard főnővér, valamint dr. Heinen főorvos figyelmeztették, hogy Blumné súlyos, de eredményes rákműtéten esett át, teljes nyugalomra van szüksége, gyógyulása úgyszólván azon múlik, hogy semmiféle izgalom ne veszélyeztesse, vagyis interjúról szó sem lehet. Azt a szempontot, hogy Blumné a lánya és Götten kapcsolata folytán szintén a „koresemények személyiségévé” vált, az orvos azzal a szemponttal kontrázta meg, hogy az ő szempontjából a .koresemények személyiségei is elsősorban páciensek. Hanem Tötges, miközben az említettekkel beszélt, megállapította, hogy az épületben mázolók dolgoznak, és utóbb valósággal melldüllesztve mesélte a kollégáinak. hogy „a világ legegyszerűbb triikkjével. vagyis a karbantartótrükkel”, munkaköpenyt, egy doboz festékei meg ecsetet szerezve sikerüli Blumnéig hatolnia, mert. úgymond, semmiből sem lehet annyit kihozni, mint egy anyából, még ha beteg is: ő Blumné elé tárta a tényeket, hogy az asszony mindent fölfogott-e, az nem egészen biztos, mert Götten neve nyilván nem mondott neki semmit, aztán így szólt: „Miért is lett ez a vége. miért is kellett így történnie ennek?”, amit ő úgy hozott a ZEITUNG-ban. hogy: „Ennek bizony így kellett történnie, így bizony, csak ez lehetett a vége." Blumné kijelentésének csekély módosítását Tötges azzal magyarázta, hogy mint riporter erre van beállítva, így szokta: „Egyszerű embereket átsegít a fogalmazás nehézségein.”

Egyértelműen bizonyítható sem volt, hogy 'l otges valóban odaférkőzött-e Blumnéhoz, vagy csak hazudott, illetve kieszelte ezt a látogatást, mert így Katharina anyjának a ZEITUNG-ban idézett mondatát egy interjú eredményének tüntethette föl, újságírói „cleverness”-ét vagy alaposságát bizonyíthatta, és mellékesen kicsit fölvághatott. Dr. Heinen. Edelgard nővér, egy Huelva nevű spanyol ápolónő, egy Puelco nevű portugál takarítónő — mind képtelenségnek tartják.

hogy „abban a fráterban meglett volna az ehhez szükséges pimaszság” (dr. Heinen). Kétségtelen mármost, hogy nemcsak a Katharina anyjánál tett, esetleg kitalált, de megtörténtnek elfogadott látogatás vált föltétlenül döntő indítékká, és természetesen kérdés. hogy a kórház alkalmazottai egyszerűen letagadnak-e valamit, aminek nem lett volna szabad előfordulnia, vagy Tötges találta-e ki a látogatást, hogy szó szerintinek mondhassa. amit Katharina anyjától idézett. Érvényesüljön itt abszolút igazságosság. Bizonyított tény, hogy Katharina akkor varrta meg a maga kosztümjét, és indult abba a csehóba nyomozni, ahonnan a szerencsétlen Schönner „lelépett valamilyen csajjal”, amikor Tötges-szel már megbeszélte az interjút, és a SONNTAGSZEITUNG már közölte Tötges újabb tudósítását. Tehát ki kell várni a dolog végét. Az biztos, tisztázva van, mondhatni bizonyítva, hogy dr. Heinent páciense. Maria Blum hirtelen halála meglepte, s hogy „nem tudna ugyan előre nem látott ráhatásokat megállapítani, de ilyeneket ki sem zárhat”. Véletlen mázolókat semmi esetre se tegyünk itt felelőssé. A német iparosmesterség becsületén folt ne essék: Edelgard nővér sem. a két küllöldi hölgy, Huelva és Puelco sem szavatolhat azért, hogy valamennyi mázoló — négyen voltak, a kuiri Merkens cégtől — valóban mázoló volt, és mert a négy ember különböző helyeken dolgozott, senki sem tudhatja biztosan, nem lopakodott-e be valaki, köpenyben, festéke,sdobozzal meg ecsettel ^fölszerelkezve. Egy biztos: Tötges azt állította (Beismerésről nem lehet szó. mert látogatása nem bizonyítható tény), hogy járt Maria Blumnál, és meginterjúvolta, és ez az állítása Katharina tudomására jutott. Merkens úr elismerte még, hogy mind a négy mázoló természetesen nem volt mindig egyidejűleg jelen, és ha valaki be akart volna lopakodni, akkor könnyűszerrel megtehette volna. Dr. Heinen utólag azt mondta, hogy a Katharina anyja szájába adott mondatért föl fogja jelenteni a ZEITUNG-ot. botrányt fog csinálni, mert ez, ha igaz, akkor fölháborító — hanem az ő fenyegetéséből ugyanúgy nem lett semmi, mint az „összetöröm a pofáját"-ból. amit Blorna ígért Strati Medernek.

A mondott szombaton, 1974. február 23-án dél felé aztán végre öszetalálkoztak a kuiri Kloog kávézóban (a tulajdonos unokaöccse annak a vendéglősnek, akinél Katharina mint fiatalasszony időnként konyhai kisegítést meg fölszolgálást vállalt) Blornáék. Else Woltersheim, Konrad Beiters és Katharina.

A látszat teljesen az, mintHít Katharinát nemigen roppantotta volna össze az édesanyja halálhíre. Majdnem úgy látszik, mintha megkönnyebbült volna. Dr. Heinennek természetesen megmutatta a ZEITUNG-számot. amely megemlítette a Tötges-interjút.

és idézte az anyja szavait, de korántsem osztotta dr. Heinennek az interjút illető fölháborodását, hanem úgy vélekedett, hogy ez a népség csupa gyilkos meg rágalmazó, és ő, persze, megveti, de az efféle újságíróknak nyilván éppenséggel az a kötelességük, hogy kárt tegyenek ártatlan emberek tisztességében. jó hírében, egészségében. Dr. Heinent, aki marxistának vélte Katharinát — tévesen (alighanem ő is olvasta a volt férj. Brettloh célzásait a ZEITUNG-ban) —, kissé meghökkentette az asszony hűvössége, s azt kérdezte, vajon strukturális problémának tartja-e ezt — mármint a ZEITUNG-bulit. Katharina nem értette, mire gondol az orvos, és a fejét tózta. Aztán Edelgard nővérrel a hullakamrába vezettette magát, ahová Else Woltersheimmal együtt lépett be. Saját kezével hajtotta vissza anyja arcáról a szemfedőt, azt mondta: „Igen”, megcsókolta a homlokát, s amikor Edelgard nővér fölszólította, hogy mondjon el egy rövid imát, megrázta a fejét, és azt mondta: „Nem." Visszahajtotta anyja arcára a leplet, köszönetét mondott az apácának, és csak miután kilépett a hullakamrából. kezdett sírni, eleinte halkan, aztán hevesebben, végül gátlástalanul. Talán halott édesapjára is gondolt, akit szintén egy kórház hullakamrájában látott utoljára, mint hatéves gyerek. Else Woltersheim eltűnődött ezen, vagy inkább feltűnt neki: még sohase látta sírni Katharinát, még gyerekkorában sem, ha az iskolában gyötörték, vagy ha a szomorú környezet nyomasztotta. Katharina nagyon udvariasan, szinte melegen ragaszkodott ahhoz, hogy a két külföldi hölgynek, Huelvának és Puelcónak is mindent megköszönjön, amit édesanyjáért tettek. Arról sem feledkezett meg, hogy táviratilag értesítse Kürtőt, börtönben ülő fivérét.

Ilyen maradt egész délután és este: nyugodt.

Blornának nem sikerült Katharinát a Tötgesszel tervezett interjúról lebeszélni. Az asszony nyugodt maradt, nagyon barátságos, Blornának meg aztán utólag — miután az interjú „interjúnak" bizonyult — beleborsódzott a háta. ha meggondolta, milyen eltökélt hidegvérrel ragaszkodott Katharina az interjúhoz, és milyen határozottan utasította el az ö támogató jelenlétét. Utólag mégsem vette biztosra, hogy a SONNTAGSZEITUNG adta a döntő lökést. Békességben váltak el. megint összeölelkeztek, könynyek most nem potyogtak. Előzőleg még zenét hallgattak, komolyt és könnyűt egyaránt. és Katharina meg Else Woltersheim ezt-azt elmeséltek gemmelsbroichi meg kuiri életükről. Még csak fél tizenegy volt az idő, amikor Katharina, Else és Beiters. őszinte barátságukat és rokonszenvükel nyilvánítva, elbúcsúztak Blornáéktól. akik áldották a szerencséjüket, hogy még jókor — Katharina számára jókor — tértek haza. A kandalló pislákoló tüzénél, egy üveg bor mellett taglalták újabb utazási terveiket, valamint Sträubleder barátjuk és felesége, Maud jellemét. Amikor Blorna megkérte a feleségét, hogy jövőbeli találkozások alkalmával ne használja többé a „férfivendég” szót, lássa be. hogy ez a szó neuralgikussá vált. Trude Blorna azt mondta: „Egyhamar úgyse látjuk azt az alakot.”

Tény. hogy Katharina az este hátralevő részét nyugodtan töltötte. Még egyszer fölpróbálta beduinöltözékét, itt-ott még egyszer levarrta. és úgy határozott, hogy fátyol helyett egy fehér zsebkendőt fog föltenni. Egy kicsit még együtt rádióztak, egy kis süteményt eszegettek, aztán nyugovóra térlek. Bei- Iters úgy. hogy most először távozott nyíltan Else Woltersheimmal az asszony hálószobájába, Katharina úgy, hogy elfészkelődött a díványon. (folytatjuk)