Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
Fotó: Nagy (2) es Könözsi tízszer egymás után különféle módon a földbe kellett állítani. A lányok hasonló játéka volt a kövecskézés. A valóság határozta meg magunk alkotta játékaink jellegét. A valóság nem engedi sem a gyermeket, sem a férfit, hatalmában tartja őket. A háború előtti falu gyerektársadalmának valóságában a bicska és kisbalta munkaeszközök, a jó bot hasznos segítőtárs és a zacskónyi gomb vagy színes golyó — vagyon. Komoly érték. S maguk a játékok: a gyerek mindennap’ munkája, tapasztalatgyűjtő életiskolája. S tartott mindez addig, amíg az iskola; onnan kikerülve — a nyolcadik osztályból, tizennégy évesen — elmúlt a játékok korszaka és a munka ideje következett. Mi volt hát játékaink értelme? Olyan tevékenységet jelentettek, amely bár komoly, mégis következmények nélküli, ezért az öncélúság, az önmagában való érték jellegét viselik. A világ nem reagál a játékra, közömbös vele szemben, ezért gondokat sem okozhat a kapcsán. S ez nincs ellentétben azzal az állítással, hogy a játszó gyermek a gondok valóságát is megélheti, mert önmagát érintő gondok nyomják, melyeket eloszlatni kezében a kulcs, a lehetőség. A férfi gondjait azonban a valós világ helyezi vállára. Ezért játékai is mások. Megpróbál játszani a felnőtt is, de általában ritkán sikerül neki. Annak okán, hogy tudja, minden tettének következménye van. Ezért az igazi játék számára már elérhetetlen. Neki többnyire már csak szórakozás jut, ami nem azonos a játékkal. Ezekkel ideig óráig megszerzi magának az öncélúság és gondtalanság érzetét, de a különbséget már a szavak is jelzik: a gyerek játszik, a felnőtt szórakozik. Játékaival a gyerek az életbe lép, a felnőtt szórakozásával kilép mindennapjaiból. Néha Isteni színjáték-ot és Emberi színjáték-ot említünk. De hiszen ezek a drámák az emberiség létkérdéseire választ kereső metaforák. Nem vagyok játékos természet, talán ezért komorak ezek a gondolatok. Mert — érzem én — komorak. Huizinga, a kultúrtörténész, az embert játékos lénynek — homo ludens — nevezte. Minden tevékenységében — a művészettől, politikától, háborútól a tudományig — kereste a játékosság elemeit. És talált játékos mozzanatokat, ezért elmélete az emberi lényeg szemléletének egyik szempontja lehet. De az igazi játékot jelentő, következmények nélküli tettek lehetősége, a gyönyörű és naiv. tiszta gyermeki felelőtlenség, mellyel komoly szenvedéllyel játékaiba merül, számunkra — felnőttek számára — már nem adott. Néha még sikerül megérintenünk, de általában a férfi „játékai“ felelősek és a „fantázia kalandja“ nem játék, hanem a valóság törvényeit követő tevékenység. Mert ha a felnőtt játszik — vagy vele játszanak —, az események hamarosan drámai fordulatot vehetnek ... Dr. SZEBERÉNYI JUDIT helyzete azért is „kiváltságos“, mert a nyitrai (Nitra) tanárképző főiskolán tanítókat nevel, akik a jövő nemzedék „játékosságát“ is befolyásolják majd. A neveléselméletben jártas szakembernek vannak-e hivatását, életét meghatározó játékélményei? — Ügy vélem, igen. Testvér nélkül nőttem fel, de nem magányosan, nyolc, hat és egy évvel idősebb unokatestvéreim hű bámulója, utánzójaként (apám tisztviselő volt, a rokonok iparosok, munkások, nem jó módban kimondottan, de nem is nélkülözésben élve). Legtöbbször színházat játszottunk az udvar félreeső sarkában, még szívesebben a padláson, a gerendát nevezve ki színpadnak. Azt hiszem, ez a játék jobban hozzásegített későbbi pályánkhoz (mind a négyen pedagógusok lettünk, csak mindegyikünk más szakos), mint az iskolát, tanítót játszás. Ezt csak lányokkal játszottam én is, mint ahogy tapasztalom a hallgatóim körében, a fiúk csak óvodás korukban játszanak iskolát, míg a lányok korhatár nélkül mindig, amikor akad gyerek, aki a tanuló szerepét vállalja. Imádtunk a szőlőbe járni, mennyit ugráltunk a gyermekdalok ritmusára lefelé a szőlőhegy meredek csatornáiban, hajigáltuk a bot végére tapasztott agyaggolyókat a „gulyiba“ hátsó falára (ezt úgy hívták nálunk: puttyangóztunk) nagyapám mérsékelt örömére. A sok szőlőbe járás emléke űz ki a szabadba, ha csak tehetem, azóta is. Szinte kizárólag lányokkal játszottam, nyolc évvel idősebb unokabátyám ritkán „ereszkedett le“ hozzánk, de vele játszottuk azt a játékot, amelynek eredményeképpen oly korán felfigyeltem a komoly zenére. Fütyült vagy dúdolt egy-egy dallamot, s el kellett találni, ki a szerző, melyik operából való a részlet (hangszeren akkor egyikünk sem tanult játszani!), így tanultam meg felismerni Verdi, Mozart, Schubert és az azóta is kedvenc Beethoven muzsikáját. Kezdetben én persze többnyire csak füleltem és utánoztam, de egyre erősödött a vágy és az igény: hangszeren játszani tudni és jó zenét hallgatni. A művészetek közül ma is a zene hat rám a legcsodálatosabban, feloldja fáradtságomat, rossz hangulatomat, zenehallgatás közben jobban tudok az életproblémákról is dönteni. Paradox talán, de akkor játszottam a legtöbbet, amikor családunk a legrosszabb helyzetben volt (kitelepítés előtt állva, apám állás nélkül, iskolába nem jártam, feketén szökdöstem át Salgótarjánba magánvizsgákra a polgári iskola 3. és 4. osztályából). Feledhetetlen emlékű egy évvel idősebb unokanővéremmel már nyolcéves korunktól rengeteget rajzoltunk idősebb nővére példájára öltöztethető babák tucatjait; füzetek teltek meg gombaházakkal s azok lakóival: manókkal, tündérekkel, vicces, magunk kitalálta mese-figurákkal (pl. Málna Piros, Naspolya Luca, Ribiz Lizi gyermekeim osztatlan elismerését is elnyerte később). A legkedvesebb játékunk a következő volt: öltöztethető babákat vagy színészképeket „mozgatva“ az asztalon élettörténeteket játszottunk el, megosztva a férfi- és a nő-, a pozitív és negatív szereplők pontos arányát (soha nem veszekedtünk). Kezdetben inkább meséket játszottunk el, majd az ifjúsági (sőt felnőttek számára írt) irodalom hőseit keltettük életre, fokozatosan egyre inkább saját elképzeléseink, mint hű „másolás" alapján. Szigorú erkölcsi ítéleteket alkottunk, az igazság persze mindig győzött. Nem tűrtük meg senki jelenlétét, környezetünk csúfolt is: már megint „affektálni“ vonultatok félre?! — minden szereplő más hangon és stílusban beszélt ugyanis ... Iskolai, internátusi történeteket konstruáltunk — hiszen iskolába nem jártunk, így kárpótoltuk magunkat kielégítetlen közösség-igényeinkért. A felnőttek világának a megértését, azt hiszem, ezek alatt a játékok alatt tanultam meg, mert mindig volt ok és okozat, véletlen és törvényszerűség, humor és drámaiság. Ügy el tudtunk merülni a játékban, hogy teljesen megfeledkeztünk szüléink gyötrő és miránk is ható életgondjairól, kilátástalan helyzetünkről. A játék kárpótolt az élet hiányosságaiért. A gyerekeim ezt a játékot nem játszották, bár a színház számukra is fontos volt. Szinte korszaknyitónak számított a 6—4 éves korukban kapott bábszínház, ahol kezdetben mi, a szülők vittük színre a mesejátékokat (a házból is összegyűlő gyerekek összetétele szerint sokszor magyarszlovák nyelven egyszerre, hogy mindenki értse — tanulja is egymás nyelvét), hamarosan egyeduralkodóként kezelték a bábszínházát, alkották a darabokat nagy örömünkre, hiszen ez remek alkalom a felnőtt társadalom ellesett magatartásmódjainak elmélyítésére (és mi időt nyertünk . ..). Nemcsak szerepjáték ez, amikor egy-egy szerep jellegzetességeit, minden vonatkozását a valóságnak megfelelően éli át a gyermek (pl. lejátszva az orvosi vizsgálatot, a bolti eladást), hanem egy-egy élethelyzet, konfliktus megoldása is az egyre bővülő összefüggések felismerésében. Drága játékszereket nem vettem gyerekeimnek (ha volt, inkább ajándékba kapták a rokonoktól), nehogy státusszimbólumi mánia, „tárgyimádat“ alakuljon ki az „enyém nagyobb baba, az enyém drágább babakocsi“ alapján. Goethével vallom, hogy a „gyerekek mindent mindenből meg tudnak csinálni“. Az a jó játék, ami egyszerű, amit a gyerek maga is elkészíthet, annál jobb mulatsága nem is lehet, ha játékait szülei segítségével készítheti (ebben sok az adósságom, bevallom). Engednünk kell alkotni, játékot készíteni "dobozokból, flakonokból, drótból, fonalakból, fák terméséből vagy bármiből. 'Ajándékba is olyan dolgokat szerettem, venni, amit tovább fejleszthettek, ami nem statikus. Jó, ha a gyereknek vannak kedvenc játékszerei, amelyekkel mindig szívesen játszik, vissza-visszatér hozzájuk. Ezek nálunk azonban általában nem épp a boltban vett és legdrágább játékok közül voltak. Ma vészes gyanúm az, hogy a gyerekek is, a felnőttek is lényegesen kevesebbet játszanak (mi is itthon; az együttlét rövid alkalmai nemigen biztosítanak erre lehetőséget), pedig az igény létezik — karácsony és nyári szünet ezért is annyira várt alkalmak, mert akkor mindig visszatérünk a kedves társasjátékokhoz, dalolásokhoz. CHZI
