Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
ÜNNEPKERESÉS „megteremteni, ami nincs sehol" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Eltartott legalább tizenöt, húsz évig, amíg belenyugodtam, hogy „kétéltűek" vagyunk. Valamikor, negyed századdal ezelőtt, amikor az újat akarás, a vilógmegforgatás és az önbizalom hamuban sü t pogácsájával útjára bocsátott bennünket a falu, úgy jöttünk a városba, hogy mi valami egészen újat, mást csinálunk majd, mint ami eddig volt. Erre biztatott minden, a semmiből bontakozó kezünk alatt formálódó társadalom, az eszme, a jövőt kutató lázas viták. Babos kendőben, összekapaszkodva elfogtuk a járdát — ránkpisszegtek, micsoda falusi szokás. Nagyokat nevettünk. Lássák csak, vegyék észre, mások vagyunk, másképpen fogunk élni! Természetesen másképpen is fogunk ünnepelni — majd, ha időnk lesz rá. Mert sokáig - tán mostanáig? — erre nem hagytunk magunknak időt. Tele vo tunk sürgős tennivalókkal, hétköznapjaink életmódját ezek határozták meg. ünnepeinket e bocsátó otthonunk, falunk számontartó-számonkérő látogatására tartogattuk. Szabadságunkat ottani — otthoni — tennivalókra-ünnepekre szánt napokra tördeltük. Pedig nem akartuk magunkkal hozni városon szolgáló nagyanyáink, anyáink „hagyományát", akik aratás idejére mindig hazasiettek. Mégis... a húsvét, a búcsú, a karácsony várva-várt alkalom lett a találkozásra régi pajtásokkal; rokonlótogató, gyermekkoridéző, szülők munkáján erőt-vizsgáztató megannyi kísérlet, hátha így otthon lehetünk ott, ahol már vendégként várnak. Közben a városban kórházba látogató rokonokat láttunk vendégül, szívesen kalauzoltuk a felruccanó otthoniakat, ha eljöttek ügyes-bajos dolgaikkal, vagy bekopogtak egy kis hazaival. De ajtót nyitó, fotelbe tessékelő mozdulatainkat nagyobb félszegség irányította, mint az övéket, amivel széket törültek, ha mi néztünk be hozzájuk, odahaza. Nem nagyon sikerültek a találkozások a többi városba szakadt ismerőssel, munkatárssal sem, pedig számon tartottuk egymást a Csallóköztől a Bodrogközig. Munkahely, kávémérés, üzlet; hosszú és jóízű beszélgetésekbe bonyolódtunk, de vendéghívó-vendégváró mozdulatunkból most, tizenöt-húsz év után is hiányzik a természetesség. Sokféle próbálkozásról hallottam, sokfélét láttam. Néhányon megpróbáltak úgy tenni, mintha mindig városiak lettek volna, megtanulták a vendégjórás-vendégvárás polgári módját. Csakhogy ami a városiak esetében természetes, egyszerű - kedélyes baráti vacsora, kórtyaparti, beszélgetés volt - náluk túlméretezett, erőltetett trakta lett. Mint P.-ék esetében. Még ezüsttálcákat, evőeszközöket is kölcsönöztek az étteremből, ahonnan a kifogástalanul elrendezett hidegtálakat is rendelték. Kristálypoharak, többféle ital, sütemények . . . Meghökkent hallgatással ballagtak haza a meghívottak, B.-né kétségbeesetten mondta a férjének: - Én ezeket nem merem visszahívni. Nincs nekünk ezüsttálcánk, se kristálypoharunk . . . Várjanak, amíg megvehetjük. Z.-éktől meg nem lehetett józanul hazamenni. Agyonkínálták a vendégeket. A várt jó beszélgetésekből duhaj danolószás lett — végül a feleségek leállították az egészet, nem így képzelték. N.-ék munkásemberek. Lakásukban teljes a komfort, van kocsijuk, hétvégi házuk. A csaiódfő nagy halász. Halvacsorára invitálja ismerőseit, barátait alkalomadtán. Jókedvű találkozások ezek náluk. K.-né, az értelmiségi, nem meri visszahívni őket, sokkal kevésbé fölszerelt, berendezett a lakása, attól fél, megszólják, mert ki tudja, ha a hétvégi ház helyett a könyvtárát mutathatja csak meg, nem tartják-e majd kevesebbre?... nekik még kocsijuk sincs. V.-ék látszólag teljesen városivá váltak. Szü'eik mór nem élnek, a távolabbi falusi rokonokat évente egyszer ha meglátogatják. Nem járnak sehová, baráti társaságuk nincs. Jó időben minden vasárnap délutánt a város melletti erdőben töltenek, rossz időben a tévét nézik és olvasnak. Alig várják, hogy a több napos ünnep után munkába mehessenek. Ott beszélik ki magukat. — Miért vagytok olyan magatoknak valók? — kérdeztem tőlük, hiszen M.-ékkel, Sz.-ékkel is összejórhatnátok. - Telekre gyűjtünk, takarékoskodunk - mondták. - Túl költséges a barátkozás, ma már nem lehet elüldögélni egy estét csak tökmag vagy kávé mellett. . . l.-ék kedélyes, kedves emberek. A fiatalasszony a két kisgyerek mellett gyermekgondozási szabadságát tölti. A férje örökké elfoglalt munkásember. Javít, fest, mázol - természetesen munkaidő után. Itallal, üdítővel, gyümölccsel kínálnak, lakásuk mintaszerűen berendezett, tiszta, otthonos. Tévé, könyv, újságok. Hét végén felpakolnak, irány a szülőfalu. — Ott legalább pihennek -vélem. — Dehogy - mondja az aszszony —, családi házat építünk. Mór alig várom, hogy hazakerüljünk. Szükek lennének a városi lakások? — töprengek. De hiszen a falusi konyhák még kisebbek voltak, mégis megfért benne öt-tíz asszony guzsalyastól, vagy tíz-tizenöt névnapot köszöntő barát, rokon — sógor meg koma. Kissé megfáradt a negyed század előtti újat akarás, világmegforgatás, a „vegyék észre, hogy mások vagyunk". . . Mert „más" városi hétköznapjainkat, munkánkat már megteremtettük, de az örömre, a felszabadult „más" ünnepformókra, szórakozásra nem maradt időnk, erőnk. „Ami nincs sehol" — az az igazi öröm, a hétköznapok fölé emelő nyugodt szárnyalás. S most eszmélve — a csukott lakásajtók és emberi lelkek feszegetése közben — töprengünk elmulasztott tennivalóink során. H.-ék két szintes családi házat építettek a városban. Korszerű, tágas, kényelmes, jól berendezett. Most törlesztik a felvett kölcsönt, dolgoznak szinte éjjel-nappal. — Még nem is volt lakásszentelő? — provokálom a meghívást. — Még majd irigykednének, akiknek nem telt családi házra - mondja az asszony. - Jól megvagyunk mi így, együtt a gyerekekkel. Barát? Ä! A nagyapa meg a sógorasszony feljön egy-egy hétre minden télen. Velük vagyunk itthon, kézimunkázunk, tévézünk. Nem szeretjük a nagyobb társaságot. J. néni Liptóból jött a városba a testvérével együtt. Itt mentek férjhez, itt adta férjhez a lányát. Nyáron szoktak hazalátogatni, meg halottak napján. Fájós lábával már a testvéréhez is nehezen megy el, más barátnője nincs. Mióta rokkant, munkatársaival is megszakadt a kapcsolata. — Az az egy örömünk van a férjemmel, amikor a földijeinkkel találkozhatunk - mosolyog az emlékeken. - Oda elmegyünk taxival, ha a liptóiak találkozója van .. . Dehát ez is ritka alkalom. Különben csak úgy, öregesen élünk, tévé, rádió, olvasás. Varrók, amíg jó a szemem. Várjuk az unokák látogatását. Sz.-névéi a piacon találkozom össze. Falubelieket keres, üzenni akar a testvérének. — Miért nem mész haza? — furcsólom az üzengetést. — Amióta az öregek meghaltak, nem megyek, összevesztünk az örökségen — legyint lemondóan. - Csak az egy testvéremmel beszélek. — Mit csináltok az ünnepekben? — Hát mit csinálnánk? — vonja meg a vállát. — Elvégzem a házi munkát, főzök, mosok. Ott a tévé .. . Meg majd várom haza az uramat a kocsmából. Oda jáz a kőműves haverjaival — már aki itt él a városban, azzal. — Dalolni szoktál-e még? Emlékszel, lánykorodban, amikor összeültek varrni, kötni az asszonyok, mennyit daloltál velük? — El is felejtem már azokat a nótákat. Mór az is idegesít, ha a magnót bőgetik a gyerekek. — Zavartan a kezére pillant. Töredezett a körme, a sok mosogatás kilúgozta a bőrét. Étteremben kisegítő. Egy lakótelepen lakunk, egyszer jártam náluk — ő is nálunk. A kávé mellett nem tudtunk témát találni. D.-éknél már felnőttek a gyerekek. Azok itt, a szülők odahaza — a szülőfaluban - töltik a szabadnapokat. D.-né megfőz egy nagy fazék töltött káposztát, mindent bekészít, aztán indul csak. Amíg a faluban szomszédol. kézimunkázik, csak a városban jár az esze, gondolata. Nem csinólnak-e rosszat egyedül, nem kísértő, rosszra való alkalom-e a külön töltött idő a fiúnak, a lánynak. Zs.-ék már alig bírják a járkálást. A férj és a feleség szülei más-más, egymástól távol eső faluban élnek. Egyik hétvége az egyiknél, a másik a másiknál - a harmadik a városban, így osztják be. A negyedik marad a telekre. Kevés az idő, mindenre kevés — panaszkodnak. Elmarad az itthoni munka, az öregeknek is több segítség kéne, a telek sem csinosodik. — Minek nektek a telek? — értetlenkedem, hiszen ott a két ház, a nagy kert, az öregeké? — Minden városi így csinálja — néznek rám csodálkozva. — Veszik a telket, a kertet, az öreg falusi házakat. - Dehát nektek ott van, készen. - Lehet, hogy ide építkezünk majd, felhozzuk az öregeket. Majd akkor jó lesz, együtt leszünk — bizakodnak. Mert azok a falun töltött ünnepnapok is olyan esetlegesek. A székhez, üléshez satnyult lábak, a gépekhez, íróasztalhoz merevedett kezek kívánják a mozgást, a levegőt. Az öregek megszokták, hogy a gyerek, az unoka szombaton, vasárnap akar ásni, kapálni, tetőt javítani. Máskor mikor tehetnék? A kiadós esti beszélgetésekben még ott a meghittség zamata, az összeverődő rokonok, barátok között vidám nevetés harsog, régi élmények parázslónak fel. amint rá-ráfúj az emléket szító szó. Másnap már az otthon maradt tennivalók noszogatnak. Vízvezeték, ablak, fűtés - nem lesz-e baja, a lecke, a munka — lassan pakolászni kezdenek, szinte szégyenkezve, mert aggódó szemek lesik: csak nem indulni akartok? Dehát mit tehetnek, hol lehetne nyugodtan együtt lenni ebben a meglódult időben, hogyan lehetne egyszerre otthon lenni a régi házban és az új lakásban? Talón-talán ott sejlik a módja a gyerekek zsíroskenyér-mulatságaiban, klubban folytatott vitáikban, születésnapi „földre ülünk, hogy elférjünk" — szülőket hökkentő kitalálásaiban. — A mi nemzedékeinkkel eltűnik ez a kettöség - biztat - vagy nyugtat egy ismerősöm. HARASZTI-MÉSZAROS ERZSÉBET Könözsi István felvétele
