Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
A Szlovákiai Nőszövetség hetilapja Főszerkesztő: HARASZTI-MÉSZÁROS ERZSÉBET Főszerkesztő-helyettesek: NESZMÉRI SÁNDOR JANDANÉ HEGEDŰS MAGDA Szerkesztőségi titkár: DUSZA ISTVÁN Grafikai szerkesztő: SCHREIBER KATARINA Kiadja a Szlovákiai Nőszövetség KB 2IVENA kiadóvállalata, 897 19 Bratislava, Nálepkova 15 - Szerkesztőség 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. Telefon: központ: 585 02, titkárság: 585 19, főszerkesztő: 549 25 — Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat - Megrendelhető bármely postahivatalban vagy kézbesítőnél — Előfizetési díj negyedévre 23,30 Kcs. - Külföldi megrendelések: a Posta Központi Sajtókiviteli és Behozatali Szolgálat - PNS, Üstredná expedíció a dovoz tlace, 884 19 Bratislava, Gotíwaldovo nám 6. Magyarországon terjeszti a Magyar Posta, előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőnél és a Posta Központi Irodánál (Budapest V., József-nádor tér 1.) - Előfizetési díj: egyéni, évi 180.- Ft. - közületi 220.- Ft. Csekkszámlaszám MNB 215— 96162 - A SÜTI 6/28 engedélyével. Nyomja: Vychodoslovenské tlaciarne, n. p., 042 67 Kosice, Svermova 47. indexszám: 49413. Kéziratokat és képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Címlapunkon: Onnepvárás. Könözsi István felvétele VÁCI MIHÁLY Valami nincs sehol Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,- valamit minden nap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevón,- s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át,- s valamit minden csókban elmulasztunk. Mert valami hiányzik minden ölelésből,- minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,- minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,- a boldogságból hiányzik valami. Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,- az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre,- mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,- mert az Egészből hiányzik valami. A Mindenségből hiányzik egy csillag,- a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk,- a Világból hiányzik valami. Az égboltról hiányzik egy sugár, — felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, — talpunk alól hiányzik valami. Pedig így szólt az ígéret a múltból: — „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, — mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol! — s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani. Újra kell kezdeni mindent, — minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, — minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet. — kezünket mindenkinek újra odanyújtani. Újra kezdeni mindent e világon, — megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti hogy eljön valami, valamikor, valahol . . . CSAK EGY PILLANATRA... Nem szeretnék ünneprontó lenni. Nincs szándékomban megkeseríteni a kiváló falatok ízét, megtörni a díszesen terített asztal harmóniáját. Csak szeretném, ha egy pillanatra elgondolkodnánk, mielőtt asztalhoz ülünk, honnan, milyen munka árán került elénk a tálak színekben, ízekben gazdag tartalma. Mit nyújtunk saját erőnkből, mit kellett a társadalomnak biztosítania ahhoz, hogy gyermekeinknek, családunk minden tagjának méltó karácsonyi asztalt teríthessünk? Ma már sok minden természetes számunkra: a banán, a mandarin, a földimogyoró, a füge, a szőlő és a friss saláta éppen úgy odakerül asztalunkra, mint a mákos kalács, az alma, a dió. S eszünkbe se jut, hogy amíg az almát, diót saját kertünkből szedtük, a déligyümölcsért valutával fizettünk. Valutával, melyért ipari árucikket kellett adnunk, s nem is akármilyet: jó minőségűt; lehet, éppen azt, ami itthon is elkelt volna. Porcelán tányért, összecsukható kerékpárt, sítalpat. Amire könnyen rámondjuk: hiánycikk, s mérgelődünk, hogy miért nem gyártanak belőle eleget. Gyártanak, csakhogy azt mi már nem vesszük észre, hogy a kereskedelemben sokszor a kereslet és nem a kínálat szabja az igényeket. A kávéról, kakaóról, kókuszlisztről ma már nem akarunk lemondani, s hogy ne is kelljen, a behozataluk elengedhetetlen. Hogy mivel fizetünk érte, azt nem mindig mi szabjuk meg ... Igen, a dúsan terített asztalon vannak olyan élelmiszerek is, amelyekért nem kell valutát adni. Bár ezek éppen azok a mezőgazdasági termékek, amelyekért aranynál keményebb „valutával” fizetünk: az emberi verejtékkel. Láttam idén harmincöt fokos melegben arató kombájnosokat, térdig érő sárban küszködő traktorosokat, hóban kukoricát törő, fagyos kezű asszonyokat. Nem azért dolgoztak ilyen keményen, hogy munkájukat jól megfizessék. Az ország kenyerét mentették, melyre mindnyájunknak elengedhetetlen szükségünk van. A föld szeretete, a mezőgazdasági dolgozó becsülete erősebb volt bennük, mint a fáradtság, a kényelemszeretet. Az ünnepi asztalhoz sem ülhet le mindenki. Vannak, akiknek hiányozniuk kell családjuk köréből, hogy mi friss kenyérhez, tejhez juthassunk, hogy fényes, meleg otthonban pihenhessünk. És mégis hányán vannak, akik minden ok nélkül meghagyják az étel felét, akik szemétkosárba söprik az asztalon maradt húst, kenyeret, gyümölcsöt, zöldséget... Legyen meg ünnepi asztalunkon minden. Megdolgoztunk, megfizettünk érte, de az, hogy elfogyasztjuk-e, vagy a szemétbe dobjuk, már nemcsak egyéni dolgunk. Társadalmunk óriási eszközöket fordít arra, hogy táplálkozásunk választékban gazdag, bőséges lehessen. Pénzt, amit nekünk nincs jogunk maradékok kidobásával értékteleníteni. Egy pillanatra se feledjük, amit ma elpazarlunk, azért jövőre még keményebb, még szorgosabb munkát kell adnunk! H. ZSEBIK SAROI.TA