Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-28 / 44. szám
A költő és az idő Nyár. Csak madárdal száll a gabona fölött, és málnagyöngy -mir iádok érnek, és a tóba belehajlik a fenyő. Mint valaha, egy percre rászegezed szemed az örök zöldben pompázó hegycsúcsra, a napsugár árasztotta lejtőkre, a kóbor patak szelte völgyekre, az egész idillre — meg a bányák sötét torkára. Keserűség Az idő mintha állna. Itt évszázadok suhantak át hangtalanul, mit akarsz hát? A nőstényfarkas széttépett báránnyal táplálta kölykeit, barna medve ballagott itt keresztül a nyáron, a Szitnya fölött sas úszott, Héliosz fia. Az összhang hogyha megbomol, s szétzüllik álmod, káromláshoz folyamodói, a bort kívánod. Hóra ruit. És mégis mozog a föld szférikus süvítéssel, és az űr pora egyre hull a csillagok óriás óráira, és durva rétegek közt kristályokban érik a pirít bányászok csákánya alá. Mint még soha, tombol a vihar a világon, telkedben, az iszonyat orkánja ostorozza a százéves tetőket, egy titokzatos óriás megtalálta az archimedesi pontot, és megremegnek a vaskor sorompói. Magadba fojtasz átkokat, bút édes cseppel. Vársz — zord az égi boltozat. Imád kinek kell? Őrült folyók — sok év vonul, borongva, csendbe. Hová futni, hová? A szülőház küszöbén az apokalipszis kísérteiéi, a hodrusai őserdőkből a megbolydult béke visszhangja 0 hallik, ►J és a templomban a háború szörnyű maszkja rettent. w j Számodra nincs hely, költő, >< a rókának odva van és az égi madárnak fészke, ^ csak neked nincs hová lehajtanod fejed, Z örök száműzött vagy költészeteddel, ■ö bolyongsz hazátlanul. | PÁKOZDY FERENC fordítása Emelj poharat konokul, áléit szívem, te. PÁKOZDY FERENC fordítása Szókratész pohara (MAHATMA GANDHI EMLÉKÉNEK) Micsoda pohár az az aranypohár! Tragikus kehely: Komor üzenetként kézből kézbe vándorol. Te marathóni futár, vidd, add át, s utána elhullhatsz, Küldetésed befejezve: elérhet a halál. Egyetlen csöppet se löttyints ki belőle! Nehogy tönkremenjen e zavaros, keserű nedű — mit, titokzatos céllal, fent a csillagokban kevertek és felhőujják nyújtottak neked át. Fogd szorosan, emeld az ajkaidhoz, egyetlen hörpintéssel idd ki: és máris visszaadhatod! Véres fény abronccsal kaptad kezedbe Heliopoliszban, a Karit-patak partján, égő csipkebokorban vetted át, bősz fenevadak barlangjában, ahová úgy eresztettek le kötélen, ittáhbelőle a bírák egészségére is, fölötted Akropolisz ege szállt. S a Getsemáné-kertben fenékig ürítette Isten fia: Jézus. Ő, az a zamat! Milyen keserű és mennyire sós volt! Verejték, vér és könny vegyes íze. E csodálatos italból Ki tölt megint ezután? Hol termett a harag szőlőfürtje? Hol préselték ki, miféle szőlőben? Százszor szorították már oda, és mennyi, mennyi szájhoz! Ezerszer hordozták körül, és kiitták ugyanannyiszor utolsó csöppjeiig. S mégis: újra meg újra színültig tele van! Újabb és újabb küldöncök rohannak vele szerteszét. Katakombákban, kereszteken és máglyák tüzein át, fejükön töviskoronával, kopja okozta sebbel oldalukon, golyóval a szívükben. Magasra emelted, Mahatma, Te is! S vándorol újból a kehely. Ki viszi-adja tovább? És ki üríti ki újra? A végső kortyot ugyan ki issza utoljára ki belőle? Tragikus, milyen tragikus arany pohár. És mégis befut egyszer a bajnok az együttérező nemzetek nagy stadionjába a testvériség szent ünnepén, az igazság napján, és míg a megújult Föld himnuszai zengnek, a szikrázó szomorúság poharát végre lerakja. És ez erősek italától felujjong majd a tömeg akkor, az Üj Korszak kapujában. VÉGH GYÖRGY fordítása
