Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-21 / 43. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTORAI SSZOWY Vilma úgy érezte, hogy félrehúzott egy függönyt, és a függöny mögül kandikált ki kíváncsian a fia. Talán ha tudta volna, hogy míg anyjával beszélget, történelmet, földrajzot tanul, kevesebb érdeklődéssel figyel. Egyszer megkérdezte, honnan tudja édesanyja mindazt, amit neki elmesél. És amikor azt hallotta, hogy mindezt könyvekben olvasta, a könyvek iránt érzett ellenszenve nagymértékben csökkent. — Majd küldök neked könyveket — ígérte meg Vilma -, és ha sokat olvasol, akkor jobban is megy majd az olvasás. És . . . ha elmegyek, és levelet írsz nekem, szebben kell írnod! Tudom, nem megy ez könnyen, nem megy máról holnapra, de lassan, idővel mindent meg lehet tanulni. Csak kicsit türelmesebbnek kell lenned! Azt szeretném, hogy Zürichben mindenkinek büszkélkedhessem a kisfiam leveleivel. — Zürichben ... — A gyerek szeme megrebbent, a szája lefelé görbült. — Hát mégis elmegy, anyuka? — György hallotta, amikor a személyzet a kisasszonnyal együtt találgatta: visszamegy-e a fiatal méltósága, vagy itt marad az ura mellett. „Itt marad, én azt mondom, hogy itt marad" — erősködött a kisasszony, de a szobalányok tagadólag rázták a fejüket. „Nem szeretik egymást — mondta az első szobalány —, a méltóságos úr éppen úgy jár mindennap Marsapusztára, mint eddig, éjfél után jön csak meg, az aszszonyka pedig végigéget minden éjjel egy gyertyát. .." Amikor észrevették, hogy a kisfiú a közelben van, elhallgattak. A kis György pedig égő szemmel, zúgó halántékkal ténfergett tovább. Elhatározta, hogy megkérdi: itt marad-e édesanyja. Gyakran már nekirugaszkodott, hogy megszólaljon, aztán gyáván elhallgatott. Most, hogy édesanyja levélírásról beszélt, valami szorító fájdalmat érzett a szíve táján. Vilma látta fia arcának elváltozását. Az itthon töltött pár hét alatt kiismerte rajta a változó hangulatokat, gyakran látta az öröm, az elragadtatás felcsillanását, hallotta önfeledt kacagását, s most látta rajta a. szorongás fájdalmát. Amikor három év előtt elment, György még kicsi volt ahhoz, hogy megértse: miért kell elmennie. Ittfion hagyta, még ahhoz sem volt ereje, hogy elbúcsúzzon. De az elmúlt évek megedzették, akkori bizonytalansága, önmagában való kétkedése is megszűnt. Akkor még kétkedett, hogy jó útra lépett-e, és helyesen cselekedett-e, de ma már bizonyos volt benne. Már nem halogathatja tovább. Beszélnie kell a fiával. — Gyurkám — mondta csendesen, és magához vonta a gyerek szőke fejét —, látom elszomorodtál. Azért szomorodtál el, mert az írásodról beszéltem, vagy azért, mert tudod: nemsokára visszamegyek Zürichbe? A kisfiú nem felelt. Leszegte a fejét. „Nem fogok sími, nem fogok sírni — ismételgette magában, és keze görcsösen ökölbe szorult. — Nem fogok sírni!” Vilma felemelte a gyerek álfát, belenézett a nagy kék szempárba, amely most fátyolos volt a visszafojtott könnyektől. — Nem felelsz, nem baj. Tudom, hogy fáj, ha elmegyek, de talán kevésbé, mint nekem . . . Mert nekem akkor is fájt, amikor először elmentem. Meg is fogadtam, hogy nem jövök addig haza, amíg be nem fejeztem a tanulást, mert sejtettem, hogy nagyon nehéz lesz visszamennem. Miért megyek akkor vissza - kérdezheted —. miért okozok fájdalmat magamnak és neked? Amikor pár hét előtt hazajöttem, még nem tudtam, megérted-e, hogy miért kellett benneteket itt hagynom. Most, hogy az én itt hagyott kicsi fiam helyett igazi barátot találtam, bizonyosra veszem, hogy megérted. Azért mentem el Zürichbe, mert tanulni akartam. Ugye, furcsa dolog ez? Te nem szereted túlságosan a tanulást: a tanító bácsid gyakran szid, hogy hanyag vagy, s nem érdekel a lecke. De amit én meséltem neked a virágokról meg az állatokról, az nagyon érdekelt. Pedig az is tanulás volt! Csak éppen olyan dolgot tanultál, ami érdekelt. Így beláthatod, hogy van olyan tanulnivaló, ami érdekes lehet. Én orvos leszek, Gyurkám — az emberi testről tanulok, meg arról, hogyan lehet a betegségeket leküzdeni, sőt hogyan lehet az embernek az egészségét megóvnia. És ez engem nagyon-nagyon érdekelt már kislánykoromban. Amíg más gyerekek a babáknak babaruhát varrtak, meg öltöztették őket, én azt játszottam, hogy betegek a babák, és gyógyítgattam őket. Sőt csak a rozoga, rokkant babákat szerettem, akiknek hiányzott ka'juk vagy lábuk, azoknak új kart, új lábat varrtam. Később, amikor édesapád feleségül vett, és idekerültem Pándra, már nem babázhattam, közben felnőttem. De azért akkor is nagyon szerettem volna gyógyítani. Különösen itt, ahol, ha valaki megbetegszik, néha egy napba is beletelik, míg megérkezik az orvos. Hányszor kívántam egyeav beteg gyerek ágya mellett, bár értenék az orvostudományhoz, bár meg tudnám qyógyítani. De hát eszembe sem jutott, hogy orvos legyek, hiszen nőket nem engednek egyetemre, s aki orvos lesz, annak eqyetemre kell járnia. És egyszer édesapád olvasta az újságban, hogy Zürichben nők is járhatnak orvosi egyetemre. Látta raitam, hogy mennyire szeretnék én is Zürichbe menni, és ezért megengedte, hoqy elmenjek és tanuljak. Tudod, Gyurkám. édesapád a legjobb, a legnemesebb ember a világon, aki vállalta ezt az áldozatot, hogy hosszú évekig távol legyek tőletek. Vilma elhallgatott, nyugtalanul nézett fiá'a, aki naqy, figyelő szemmel nézett vissza rá. Arcán nem látszott semmi kétkedés. Vilma meakönnyebbülten folytatta:- A tanulásból három év már letelt, a felén túl vagyunk, kisfiam. Most visszamegyek, még szorgalmasabban fogok tanulni, hogy minél gyorsabban elvégezzem az egyetemet. És akkor hazajövök. Aztán mór nem válunk el egymástól sohasem. Rendben van így? A kisfiú nem felelt azonnal, lehajtott fejjel nézett maga elé. Amit édesanyja mondott, szép volt, megindító. De nem értette teljesen, csak annyit értett belőle, hogy anyuka újra elmegy. És ha elmegy, ki lesz az ő jó pajtása? Édesapa ritkán van vele, a kisasszony csak sápítozni tud, nagymmama mindig panaszkodik, kesereq, és a pajtásai... a pajtásai unalmasak, verekedősek, s megették a madártojásokat. Anyjára nézett. Látta, hogy feleletet vár tőle. És érezte, hogy neki most mit kell felelnie. — Rendben van, anyukám — mondta, és felvetette a fejét. A szemében könny búikéit, de a szája mosolygott. Egy kicsit habozott, majd szégyenlősen folytatta: — És én nagyon-nagyon fogom várni! Levelet is írok - tette hozzá hősiesen. De mire ezt kimondta, elfogyott az ereje. Anyjára borult keserves sírással, s mindketten, egymást átölelve, zokogtak. (folytatjuk) URR IDA Hernádparti történet A parton ültünk, lábfejünk a langyos vízben hím bálódzott helyettünk a Hernád beszélt hallgattuk a szép habmesét a sok nagy hullám csattogott mi benne égi dalt kerestünk a fűzfa épp mosakodott s a többi parti fűlakók. A lábuk ázott s lebegett ránk hullt egy madár féldala felvettem volna, ha lehet, de a sötét közeledett. Nagyapa nézte a vizet, mely lassacskán már hűlni kezdett ablakok nyíltak öltözni kezdtünk sebesen . Hazafelé még láttuk azt, hogy a hegyekből jöttek, jöttek nem tudjuk kik és kicsodák néztük a sok Jánosbogárl. URR IDA: A FÉNYRÁCS MÁGIÁJA Urr Ida a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom egyik legsikeresebb költője. Verseinek nagy részét Szlovákiában írta, 1940-ig hat verskötete jelent meg: 1923-ban a Zokogások. 1925-ben a Biborkehely, 1927-ben a Kormozott lámpással, 1930-ban a Szent pokol, 1936-ban a Nincs kenyér és 1940-ben az Itt az írás. A most megjelent hetedik verskötet, a Fényrács mágiája válogatás Urr Ida életművéből. A kötet ciklusokból áll, egyes cikluson belül ugyanazon élményforrásból fakadó versek sorakoznak, igy alkotva zárt szerkezeti egységeket. A kötet egyik ciklusa a Hernádparti himnuszok címet viseli, mintegy utalva arra, hogy egy teljes élet képét kívánja elénk tárni a költő: az indulástól a jelenig. A ciklus a szülőföld és a gyermekkor eleven képeit villantja fel. Az első élmény a folyó, mely dallamosan folyik és dallamra tanítja a rá fülelőt, összemosódva a Hernád képével megjelenik Urr Ida gyermekkorának hőse: a nagyapa, akinek kezében énekelt a gyalu, s munkája eredménye könyv lett vagy ruha. A nagyapa, akivel a gyerek olyan vidám tudott lenni a korzón, hogy még a halálon is győzni tudtak volna. Felvillannak élete fontosabb állomásai: Kassa (Kosice) a vecsernyéző szlovák asszonyokkal, a gyermekkor mezői a csapongó színes lépkékkel, a Kassa melletti Bankó csörgedező patakjával („a Csermely patak csörgedez mint romantikus nagylemez") és későbbi verseinek is visszatérő motívuma, a Vág, a bűbájos, a babonás félelmet ébresztő vad folyó. Versei éles sziporkázó képeit mégis valami megfoghatatlan fájdalom párásítja be, teszi tompábbá, sejtelmesebbé. Ezt a fájdalmat arra vezethetnők vissza, hogy a gyermekkor vége egyben a szülőföldtől való elszakadást is jelenti, hiszen Urr Ida 1920 és 1930 között Magyarországon végezte egyetemi tanulmányait, ahol mindmáig orvosi gyakorlatot folytat. Mielőtt a további ciklusok jellemzésére rátérnék, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a költemények és ciklusok besorolása nem időrendbe történt, hanem tematikailag, így találkozhatnak a kisebb egységen belül a húszas években keletkezettek az utóbbi évek verseivel és így kerültek később keletkezett ciklusok a régebbiek elé. Urr Ida az avantgarde nyomán indul, s ezen az úton is jár. Versei főleg az expresszionizmus és a szimbolizmus vonásainak hordozói. A dekadenciának nem híve, de a formai elemek fontos szerepet játszanak költészetében. A Tiltakozás c. ciklusában emberi magatartásokat figyel meg és boncolgat a szerző, bibliai motívumokat is használ. Ezek a versek a fasizmus nyomasztó légkörében születtek, amikor az igazi értékek el voltak nyomva s csak a felszínes érzelmekbe kapaszkodtak az emberek. Fájdalmas felismerése a ciklusnak az, hogy az embereket nem egy közös vágy: „élni és meghalni boldogan. . ." hajtja, hanem a hatalcmszerzés. 1926-ban írta a párizsi emlékek ihlette párizsi verseit, ezt az álom- Párizst megelevenítő képsort, amely különböző ciklusokban szerepel (Párizs fényei Mistinguette, a Latinnegyedben stb.). A Fényrács mágiája c. címgdó ciklusban az éjszaka és a holdfény ihlette versek sorakoznak. A virrasztó orvos-költő végtelen magányában barátjául fogadja a holdat, ökömyál kötélen fellszáll hozzá. A magányos, hideg hold ringatja és megérti őt. A „Holdfény" c. képverse formailag jeleníti meg a hold, a hullámzó nyugtalansáq és ringás, s végül az alvó ember képét. Sokszor jelenik meg az orvos a versek mögött és a szenvedő ember expresszív képe, aki a halállal küzd. A „Beszélgetés egy hiroshimai sérülttel" nemcsak az orvosi hivatás képe, hanem az emberiség érdekében politizáló költőé is, aki művészi eszközökkel emel szót a tömegpusztító eszközök használata ellen. CS. S.
