Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-21 / 43. szám
Zuzana Minácová felvétele Csengery Adrienne a Szlovák Filharmónia meghívására ismét Bratislavába érkezett, hogy Hindemith oly ritkán játszott művének, a Harmonie der Welt-nek szoprán szólóját elénekelje. — Nagy örömmel jöttem Bratislavába, az egyik legkedvesebb városom, s mindig szívesen énekelek itt. Hindemith művében Kepler feleségét, Annát alakítom, azaz énekelem, mert ez koncert-előadás lesz, Kurt Vöss vezényletével. A koncert után Linzbe utazunk, ahol ugyancsak Vöss vezényletével és a Szlovák Filharmónia kísérletével ezt az operát adjuk elő. — Kérjük, szóljon néhány szót arról, mi történt a bratislavai operában énekelt nagysikerű Faust előadás óta? — Az előadás után Budapestre utaztam, s onnan hajnalban Hamburgba, ahol a Figaro házassága Susannáját énekeltem olasz nyelven, egy próbával. Még azon a nyáron a Glyndebournei Opera Fesztiválon léptem fel a Don Giovanni Zerlinájaként tizenegyszer, majd London következett. A Royal Albert Hall beli Don Giovannit Londonban még három előadás követte az új Angol Nemzeti Színház színpadán, ahol addig — s úgy tudom, azóta sem volt operaelőadás. — Tehát ön az egyetlen magyar operaénekesnő, aki Londonban az új Angol Nemzeti Színház színpadán énekelt? — Igen. Olyan nagyságok színpadán, mint Laurence Olivier, Glenda Jackson, aki egyébként a legkedvesebb színésznőm. Az angliai előadás-sorozatot hollandiai követte, ahol ugyancsak Mozart operában, a Cosi fan tutte-ban léptem fel 12 alkalommal, Amsterdam, Rotterdam, Hertogenbosch zeneértő közönsége előtt. Kollégáim itt is a világ különböző tájáról érkezett kitűnő énekesek voltak. Bratislavába érkezésem előtt a Magyar Rádióban a nagyhírű bécsi professzor, Walter Moore zongorakíséretével felvettük Haydn 12 Canzonettáját, amit egyébként október 31-én a londoni Wigmore Hallban is elénekelek Bartók, Strawinsky és Bakki József műveivel együtt. — Hazánkba mikor jön újra? — Remélem, eleget tudok tenni a bratislavai opera kedves meghívásának és 1981. áprilisában újra eléneklem a Faust Margarétáját, a Traviata Violettáját Peter DvorskyVal. Köszönjük a beszélgetést. ROBIN COOK- Mit használtál előkészítésre, Norman? - kérdezte Harris, gondosan tagolva minden szót.- Innovárt - felelte Goodman. Abnormálisán magas volt a hangja. Susan az ágy végéhez ment, Spallek helyére állt, és a mellette álló dr. Goodmanra nézett. Az orvos sápadt volt, csapzott haja a homlokába hullott, profilból jól látszott hegyes, megnyúlt orra. Mélyen ülő szeme rebbenéstelenül meredt a betegre. Susan is lenézett a betegre, orcáról a csuklójára, amelyen Bellows éppen az eret tapogatta ki. Csak utólag hasított bele a felismerés: Berman arcát látta I- Mi történt? - szaladt ki Susan száján a kérdés, és ismét Goodmanra nézett. Szenvedélyes volt a hangja, érezte, hogy valami nincs rendben. Bellows meglepődött a hirtelen kérdésen, fölemelte a fecskendőt, és Susanro nézett. Harris lassan Susan felé fordult. Goodmannek a szeme se rebbent.- Minden a legnagyobb rendben van, kisasszony - mondta Harris. - A vérnyomás, a pulzus, a hőmérséklet, minden a legnagyobb rendben van. Ennek ellenére a beteg, úgy látszik, olyan jól érzi magát alvás közben, hogy nem akar fölébredni.- Nem fordulhat elő még egy! - mondta Bellows, és Harrisra nézett; arra gondolt, hogy semmi kedve még egy Nancy Greenly-féle esettel kínlódni. - Milyen az EEG-je?- Maga lesz az első, aki megtudja- mondta Harris kissé szarkasztikuson.- Már megrendejtük. Susan érzelmei nem engedték, hogy azonnal megértse, miről van szó: a remény pillanatnyilag erősebb volt benne, mint a tények, amelyek azonban végül mégis eljutottak a tudatáig.- EEG? — kérdezte rosszat sejtve. — Csak nem azt akarja mondani, hogy ő is olyan eset, mint az, aki az intenzíven van? - Szeme ide-oda járt Berman és Harris között, végül Bellowson állapodott meg.- Melyik az intenzíven? — kérdezte Harris, és kezébe vette az altatónaplót.- Az az egészségügyi küretes lány- mondta Bellows. - Emlékszik, nyolc nappal ezelőtt. Huszonhárom éves.- Remélem, ez nem olyan - mondta Harris —, bár minden jel arra mutat.- Nem tudnak valamit csinálni? — kérdezte Susan szinte kétségbeesetten. Agyában összekeveredett Nancy Greenly képe a Bermannal folytatott beszélgetés foszlányaival. Maga előtt látta az élettől duzzadó férfit, aki nem is hasonlított az előtte fekvő élettelennek látszó viaszfigurához.- Mindent megtettünk, amit lehetett — zárta le az ügyet Harris, és visszaadta az altatási naplót Goodmannek. . — Nincs más hátra, mint megfigyelni, miféle agyi funkciók térnek vissza, ha egyáltalán visszatérnek. A pupillák teljesen tágak, a pupillareflex nem váltható ki, ami, hogy mást ne mondjak, nem jó jel, és valószínűleg arra utal, hogy az agysejtek nagymértékben elhaltak. Susannak fölkavarodott a gyomra. Megrázkódott, a hányinger elmúlt, a szédülés azonban nem. Rettenesen kétségbe volt esve.- Ez azért mégiscsak sok! -mondta indulatosan. A hangja remegett. - Egy normális, egészséges emberből egy vacak kis műtét után. . . élőhalott lesz! Úristen, két fiatal ember alig két hét alatt. Szerintem nem szabadna ekkora kockázatot vállalni. Miért nem záratja be az altató főorvos az osztályt? Biztos, hogy elromlott valami. Mégiscsak felháborító, hogy megengedik. Robert Harris szeme össszeszűkült, és felcsattanó hangon Susan szavába vágott.- Ha nem tudná, kisasszony, én vagyok az altató főorvos. És ha szabad kérdeznem, ön kicsoda? Susan szólni akart, de Bellows idegesen megelőzte. - Susan Wheeler, főorvos úr, harmadéves medika, nálunk van sebészeti gyakorlaton, és. . . Ó, csak le akarjuk venni o vért, és már itt se vagyunk. - Bellows gyorsan bedörzsölte Berman jobb csuklóját a szivaccsal.- Kedves Wheeler kisasszony - folytatta Harris nagyképűen —, az ön indulatossóga nem helyénvaló, és egyáltalán nem szolgál konstruktív célokat. Az ilyen esetekben arra van szükség, hogy józan ésszel keressük meg az oksági összefüggéseket. Épp az imént említettem Bellows doktornak, hogy a két esetnél nem egyforma altatógázt használtunk. Az altatás, eltekintve néhány vitatható apróságtól, kifogástalan volt. Vagyis mindkét esetben az altatás és a sebészi beavatkozás együtteséből származó, nyilván elkerülhetetlen, idiosyncrasiás reakcióval van dolgunk. Ezekből az esetekből azt kell kideríteni, van-e rá mód, hogy a jövőben elkerülhessük a hasonló komplikációkat. Csak úgy egyszerűen beszüntetni az altatást, és megfosztani a betegeket a szükséges sebészi beavatkozás lehetőségétől sokkal roszszabb, mint elfogadni az altatással együtt járó minimális rizikót. Ami.. .- Nyolc nap alatt két eset nem nevezhető minimális rizikónak — vágott közbe Susan. (folytatjuk)
