Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-14 / 42. szám

V

alamelyik téli estén például (a leszámolást halogatva, folyvást halogatva) az elbeszélő szenesvödörrel a kezében kilép manzardszobájából a sötét és hideg padlástérbe, amely zimankós éjjeleken alkalmi vizeldeként is szolgái számára. A padlástér sarkaiban fölgyülemlett vastag porréteg szomjas sivatagként, mohón issza be az elbeszélő vizeletét, s azon nyomban szagtalanítja is. A gerendák közé kifeszített kötélen az elbeszélő törülközője és egyik trikója szárad. Az elbeszélő alkalmasint rég fölakaszthatta volna magát rá, hiszen ennél sokkalta ártalmasabb csínytevésekre is kapható, föltéve, hogy megtapsolják, s némi borravalóval honorálják meghunyászkodását az ügyeletes világmegváltók és demagóg strébereik. Vagyis: az ő múltja sem (éppen) feddhetetlen. Több kompromisszum, mint nap, szokta mondani. Megalkuvásra való hajlandóságát (hajlamát?) azonban — gyaníthatóan — nem gyermekkorában, nem is később, hanem talán még a nemzése pillanalött, kigyullad a villanykörte. A jövőt tekintve biztató jel végre. Bizonyos fizikai törvények érvényesek még. Lenn, a dingő-döngő vasajtó közelében nincsen kapcsoló, ezért ha az elbeszélő hosszabb portyára indul, meglazítja a pléhkucsmájában az égőt (a művelet a műtőasztalon fekvő beteg narkotizálására emlékezteti, illetve a póknak azt a mozdulatát idézi, amint a hálóján fennakadt legyet nyolc lábával átölelve egyszer s mindenkorra „kibiztositja“). Más szóval, az elbeszélő „funkciótlanítja“ az égőt. Majd midőn a portyáról (legtöbbször csupán lelki zsákmánnyal) visszatér, az égőt ismét szorosan a pléhkucsma hegyébe csavarja, vagyis, magyartalanul újfent „funkciósítja“.

Megelégelve az (egyébként is atipikus) nyomornaturalizmus további részletezését, a környezet bővebb képi kiegészítését a sokat tapasztalt olvasóra bízzuk. Inkább folytatjuk a (meglehet: sovány) történetet. Leballagunk (-kocogunk) a fásszínbe. Kopasz hold világít felettünk. A fásszínben finom, porló tojásbrikettet lapázék, a sármányok, a karvalyok, a borzok, az aranymálinkók (sárga rigó), a szalakóták, a lappantyúk (kecskefejő), a hőscincérek, a harcsák, a keszegek, a pontyok nyelvén, és ha az elbeszélő elszalad bevásárolni neki, ő cserébe elkészíti az elbeszélő horoszkópját. ö az bizony. A Róza néni.

— Elbeszélő úr! Elbeszélő úr! — jajgat bíbichangon, panaszosan.

(Nem mintha elfelejtette volna az elbeszélő tisztes, polgári nevét, hanem csupán a poézistöbblet kedvéért.)

— Tessék, Róza néni?

— Otthon van?

— Lélekben?

— Nem aranyom. Nem úgy értettem.

— Akkor igen.

Rövid, szárnyaló csönd.

— Mi kéne, Róza néni?

— Ráér?

— Holnap.

— Jaj, az késő. Holnapig elpusztulok.

Róza néniről tudni kell, hogy milidéseken rágódni jó, sőt elkerülhetetlen.

— Jaj, lelkem — mondja Róza néni —, de jó, hogy itthon van! Már féltem, hogy megint éjfél után jön csak haza... A lányok, ugye? Tudom én!

Mire az elbeszélő, szintúgy pajkosan:

— Lányok?... No de, Róza néni, hova gondol? Asszonyok. Csakis unatkozó fiatalasszonyok.

Mire Róza néni szemérmesen:

— Nono!... Nono!

S mire az elbeszélő, a cudar, a hitehagyott:

— Tudom, tudom. Ennek a háznak a hírnevét sohasem piszkolom be.

A pajkos-pajzán fogadtatásból sejthető már, hogy Róza néni igénybe akarja venni az elbeszélőt, mégpedig, majdnem bizonyos, futárszolgálatra, amit az elbeszélőnek nem lesz szíve visszautasítani. Így is történik. Ezek a gyakran ismétlődő, karitatív jellegű cselekedetek nem tesznek jót az eltában kódolták bele. Nyilván féltő gonddal, a legtisztább szándékkal, mintegy profanizált summájaként annak, amit magyar sorsnak szokás nevezni. Mindez pedig azt jelenti, hogyha az elbeszélő és a történelem találkoznak néha, az elbeszélő az, aki előre köszön, s gyors léptekkel továbbiramodik. Egy bizonyos ugyanis: a történelem markában ott a kötél, csomózása szakértelemre és hagyománytiszteletre vall, s hurokformáját a közelmúlt formabontó irányzatai nem sokat modernizálták. (És persze a gravitációs erő sem változott.)

Az elbeszélő tehát csupán futó pillantást vet a kötélen száradó trikóra, s pusztán mint végső eshetőséggel, kacérkodik a gondolattal, hogy a kötélen száradó ruhadarabot mint formát megtöltse felsőteste tartalmával. Annyira következetesek azért nem vagyunk még. Pedig az elbeszélőnek nincsenek utópisztikus álmai. Nincs jövővíziója, vagy ha néha van, akkor is jobban szeretné, ha inkább nem volna. Az elbeszélő megrögzött (földhözragadt) realista. Tovább tapogat a sötét padlástérben, mígnem ujjal meglelik a villanykapcsolót a falon. Katt, feleli a villanykapcsoló. Lenn, a padlásfeljáró dingő-döngő vasajtaja fűtőiünk a vödörbe, áhítatosan ízlelgetve a szót: TOJÁSBRIKETT. Micsoda zamatok! És micsoda asszú-íz! És, persze, mennyi poézis! Holdfény, fásszín, tojásbrikett. Ö, ó, ó! Illetve, engedményt téve a nosztalgiadivatnak, inkább így: oh, oh, oh. Halkan, mélabúsan, elomlón, dekadensen. Tíz perc múlva a Bessie névre hallgató vaskályha ismét megejtően duruzsol. (A vaskályhát az elbeszélő egyik régi ivócimborája keresztelte el Bessienek, mivel szerinte ezek a kecses, őzlábú régi kályhatípusok egytől egyig kitartók és ragaszkodók, s őt egy hamvas szépségű balett-táncosnőre emlékeztetik, akit diákkorában egy Hattyúk tava előadáson látott spiccelni.) Tehát: szép, csöndes téli este van. Bessie-n áttüzesedik a plattni, de még a könyökcső is, s mi hamarosan kénytelenek leszünk ingujjra vetkőzni. A következő pillanatban azonban hangot hallunk a mélyből. Panaszos elnyújtott hangot, mintha odalent éppen csigáznának valakit. Az elbeszélő ismét kilép a padlástérbe. Ott alant, ott alant, gondolja. Ott alant egy vénasszony, aki ért a fülesbaglyok, a mókusok, a fekete harkályok, a cickányok, a tücskök, a széki lilék, a csilpcsalp füzikék, a kerti getáns pünkösdista, havonta egyszer összejönnek a lakásán a környék pünkösdista kitűnőségei (fiatalok is szép számmal) egy kis bibliaolvasásra, éneklésre, locsifecsire. Az utóbbi időben az elbeszélő is kísértésbe esett néha, hogy lemenjen közéjük, és velük énekeljen. Arisztokratizmussal vádolta magát, nagyképűséggel és jámbortalansággal, amiben lehet is egy kevés igazság. Mi értelme van holmi (és talmi) metafizikai kérdéseken rágódni, amiket odalent az „egyszerű nép és fiai“ közmegegyezéssel és békésen megoldottak immár?

Az elbeszélő két éve költözött be Róza néni istentől, gondviseléstől, civilizációtól, Európától elrugaszkodott manzardszobájába, amely az egyetemes anarchia, nyomor és bolhaketrec képét mutatta, és Bessie, a vaskályha kivételével népvándorlás kori bútorokkal volt otthontalanná és hangulattalanná varázsolva. Az elbeszélő a szobáért potom százötven koronát gombolt le havonta, azzal a balgasággal vigasztalva magát, hogy íme, ez itt vágyai netovábbja, egy csendes (ámbár kissé archaikus) zug a koronázó városban, ahol a madár, de hál’istennek még a csótány sem jár. Fülladt bohémtanya, hol metafizikai kérbeszélő eltompult, lelkiismeretének, paralizálják, érzéstelenítik, s így a leszámolást is késleltetik. A holnapi feladat: valami csodagyógyszerért futkosni patikákba, amely csodagyógyszer enyhíti Róza néni térdkalácsfájdalmait ... Hát így ... Nikkelezni fogják Róza nénit, ráfér már. Előbb a gyomrát, aztán a máját, a veséjét. De csak fokról fokra és nagy gonddal, mintha műemléket restaurálnának. Szervről szervre, végtagról végtagra haladva, nehogy kárt tegyenek benne. Le kellene lépni innen, gondolja a hálátlan elbeszélő. Olajra lépni, elhúzni a csíkot stb. De hová? ... Róza néni borjúnagy, fekete szőrű házőrzője fölkel a tűzhely mellől a vackáról, odacammog az ajtóhoz, szükségre kéredzkedik. Valami bőrbaj kínozza, hátán öklömnyi rózsaszín kelés. Amint elhalad az asztal mellett, az elbeszélő orrát megcsapja a rothadó hús fertelmes bűze.

Róza néni suttogóra fogja a hangját:

— Látta? — kérdi.

— Mit?

— Milyen vörös ma a hold!