Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-14 / 42. szám
Nagy László felvétele HOSSZÚ ÉVEK GYAKORLATA Kiváló teljesítmények nemcsak a sportban születnek. A mindennapi munkában is. Csakhogy erről nem beszélünk annyit, mint egy-egy sportágban elért csúcsról, olimpiát sem rendezünk, a „csúcstartókat" alig ismeri valaki. Keveset tudunk a hétköznapok hőseiről. Pedig itt élnek közöttünk, mint például Pies Erzsébet. Harminc éve dolgozik a Bratislava! Nemzetközi Nőnap üzemben. Harminc éve nap mint nap odaáll •az előfonógép elé, s nyolc órán keresztül le nem veszi szemét róla. Ismeri minden rezzenését, mint a saját tenyerét. Tizenkét évvel ezelőtt azzal állt a mester elé: „Adjatok még egy gépet. Hátha megbirkózom kettővel is ...“ Adtak: egy kisebb és egy nagyobb teljesítményű gépen dolgozik. A havi teljesítménye azóta százharminc százalék alatt nem volt... A normát nem lehet a csúcsteljesítményekhez szabni. Az átlagos képességű dolgozónak ugyancsak igyekeznie kell, hogy elérje a havi száz százalékot. Az összüzemi tervet így is nehéz teljesíteni. Mert az ezernyolcszáz alkalmazott között akadnak olyanok is, akik alig-alig tudják elérni a tervet. Pies Erzsébet eredménye tehát a csúcs. Ezzel magyarázható, hogy ő másfél évvel hamarabb, pontosan 352 munkanappal a határidő előtt eleget tett a hatodik ötéves terv feladatainak. A tavalyi év végén a Nemzetközi Nőnap özemben már húsz dolgozó teljesítette az ötéves tervet. Pies Erzsébet is közöttük volt, s. teljesítménye azóta sem csökkent: 131 789 kg fonalat termelt terven felül. Ezzel csaknem két munkaerőt helyettesített! — Mi a titka e kitűnő eredménynek? Pies Erzsébet elmosolyodik, mintha olyat kérdeztem volna tőle, amire nem lehet válaszolni. Egy pillanatig gondolkodik, talán keresi a még magában is tisztázatlan választ: hogyan?- Harminc évvel ezelőtt hatvan fiatal lánnyal, asszonnyal együtt jöttem ide. Huszonhárom éves voltam. első igazi munkahelyem lett a cérnagyár. Egy év múlva ketten maradtunk, a többiek kiestek, továbbálltak. Nem is tudom, hogyan futottak el az évek... Nemrég szóba kerültek a régi munkások. Két asszony van még itt olyan, aki két évvel utánam jött az üzemhez. A többiek fiatalok ... A titok nyitja tehát a kitartás, a hosszú évek gyakorlata? De mi az, ami e kitartást ösztönözte?- A munka szeretete. Aki csak a pénzért jár munkába, azért, hogy leteljen a nyolc ára, ónnak mindegy, milyen munkát végez, hol tölti el az időt. Engem az első pillanattól kezdve lekötött a fonógép. Igyekeztem minél jobban, tökéletesebben megismerni, hogy a gépgel szinte együttérezve tudjam végezni munkámat, ügyeltem arra, hogy a gépem mindig tiszta legyen. A karbantartás is nagyon fontos, hiszen csak a pontosan működő gép végez jó munkát. Azt mondják róla, a fiatalokhoz nagyon szigorú. De akiket ő tanított, azok szakmájukat értő, jó munkások. Elárulja nekik a mesterség fortélyait, de elvárja, hogy utasítását betartsák. Van türelme többször is megismételni ugyanazt, megmutatni akár százszor is; de nem tűri a hanyagságot, felületességet. Az üzemben nagy a munkaerővándorlás. A lányok férjhez mennek, elköltöznek, évente több mint kétszázötvenen vannak szülési- és gyermekgondozási szabadságon. Pies Erzsébetnek is voltak hasonló gondjai. Hiszen menyecske korától jár be Éberhardról (Malinovo). Csakhogy amikor az ő fia született, még nem volt ennyi szülési szabadság. Alig volt a kicsi hathetes, amikor újból munkába állt. Később a sógornőjével váltott műszakban dolgoztak, hogy legyen kinek a kicsiről gondoskodni... Nehéz évek voltak, de nem adta fel. Ma már az unoka miatt siet haza... — Gondoltam én is arra, hogy megpróbálom másutt. Mert ki tudja, jó-e, hogy az ember egész életét egy munkahelyen, ugyanazzal a munkával tölti el? De mielőtt hangosan kimondtam volna, meggondoltam. Hogy én meglenni a gépeim nélkül?! ... Maradtam. Még három évem van a nyugdíjig. Ezt már itt töltöm el. Az üzemnek komoly munkaerőgondjai vannak. A tervet csak a diákok nyári segítségével, a kubai dolgozók betanításával és sok-sok túlórával tudják teljesíteni. A leányszálláson lakók között nem ritka az olyan, aki 180 túlórát dolgozik évente. Szükség van minden kézre, minden munkaórára. Pies Erzsébet tavaly 70 túlórát dolgozott az üzemben. — Mindig itt maradtam, ha szóltak. A tizenhat órát is szívesen ledolgoztam. Ha jól megy a gép, nem érzek fáradtságot. Úgy eltelik az idő, hogy észre sem veszem. Rosszabb akkor, ha elromlik, leáll a gép. Az izgalom, az idegesség jobban kifárasztja az embert, mint a rendes munka. Mert minden perc kiesés kárt jelent. S néha bizony várni kell a karbantartóra, vagy ő sem találja meg rögtön a hibát. Ilyenkor aztán percenként nézem az órát, számolom, menynyivel maradtam már le, hogyan fogom tudni behozni a kiesést. Az előfonógépek nagyon érzékenyek mindenre. Elég, ha a megfelelőnél szárazabb, vagy nedvesebb a levegő, a gép máris reagál. A gyapot könnyen szakad, érzékenyen, de pontosan és villámgyorsan kell összekötni. A csévék leszedése is ügyességet, gyorsaságot és pontosságot követel. Gyakorlattal el lehet ugyan sajátítani, de ezt akarni keil. Pies Erzsébet fényképe ott van kifüggesztve az üzem udvarán a többi kiváló dolgozóé között. Mert őt már régen besorolták, nemcsak az üzem, a vállalat, hanem a vezérigazgatóság legjobbjai közé is. Nincs egy értékelés, amikor ne szerepelne a legelsők között. S ez ma már kötelez. Még jobb munkára, nagyobb teljesítményre. Akkor is, ha ő már teljesítményével a hetedik ötéves terv második évében jár... H. ZSEBIK SAROLTA imt] Nagyanyáink még itt élnek köztünk. Ismerjük nézeteiket, életüket, emlékeiket. Nekik nem voltak tudományos ismereteik a civilizációs kórtünetekről, nem tudták elmondani a gyermeknevelés tízparancsolatát. De ősi, ösztönös mozdulattal helyezték mellükre csecsemőjüket, gügyögtek, dúdoltak közben, és szoptatták, amíg a tejük el nem apadt. Néha hat, nyolc, sőt több gyereket is. Lenézték azt az anyát, aki hiúságból, kényelemből „dajkát“ fogadott gyermeke mellé, és pénzzel fizette meg azt, amit anya és gyermek viszonyában még soha, semmilyen értékben nem lehetett meghatározni. Kérdezhetnénk, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt vajon mivel is táplálhatta volna az anya gyermekét? A választ a történelem egy megrázó, de mélyen tanulságos példájából kiindulva kell kezdénünk, amely világhírű, élvonalbeli kutató orvosok számára is iskolapéldává nőtt. A második világháborúban Leningrád 960 napig blokád alatt volt. Az élelem annyira elfogyott, hogy némely feljegyzés szerint a patkányokat is kifogták a szennycsatornákból. És ebben az embertelen nélkülözésben — bizonyított tényként — minden leningrádi anya saját tejével táplálta kisgyermekét. A lelki erő késztette tán erre, hiszen gyermeke éhenhalt volna, ha nem segít rajta ... xxx ! Z7 Abősi (Gabéíkovo) csecsemőtanácsadóban várjuk a kismamákat. Dr. Dópa Sarolta gyermekgyógyász tájékoztat a bősi „helyzetről“. — Körzetünkben 1380 gyermek esik egy orvosra (tizenöt éves korig). Ebből átlagosan száz a csecsemő. Nagy ez a szám, de az újszülöttek fogadása, a velük való törődés, az anyák „útbaigazítása“ talán a legszebb része hivatásunknak. Dr. Bodó Viera gyermekorvos a bősi második körzetet látja el már tizenöt éve, vagyis a felnövő nemzedéket talán legjobban ismeri, hivatása gyakorlása közben akaratlanul is összehasonlít, következtetéseket von le; némely családban akár háziorvosként is helytáll. Készséggel adja át tapasztalatait a csecsemők anyatejes táplálásával kapcsolatban. — Élvonalbeli tudósok is vészharangot kongatnak, mert sok már körülöttünk a mű, a mesterséges dolog. Félő, hogy elszakadunk a természettől, amelyben egy folyamat során Emberré váltunk. Egy-két évtizede jelentek meg az első reklámok a mesterséges „anyatejről“. Sok országban ellenezni kezdték a szoptatást, azzal érveltek, hogy a mesterségesen táplált csecsemő „szemmel láthatóan“ gyarapszik, az etetés kevés-
