Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-07 / 41. szám

Nincs reménytelenebb óra, mint amikor ismeretlen helyen ér utol az este. A falu utcáin mozgó emberek kontúrjai elmosódva látszanak, s a kérdezősködés. a válaszok, az útbaigazítás örök bizonytalansága is többszöröződik. Ilyenkor kell a tekintetek összefogódzása — biztonságot adó társak bátorító szemvillanásai.

Üj ismeretséget kötni nehezebb alkonyaikor. Vagy, ki tudja? Vándorlókat egy estére, egy éjszakára könnyebben befogadnának? Nem, itt nem erről van szó. A szerénység közelsége bizonytalanná tesz. A köszöntő kézfogás, oldó varázslás. Emelt fő, kinyújtott kar, a tenyér emberi melegsége.

Szavaink egymásra találása. Kapcsolatteremtő erőként köt kérdezőket válaszadóhoz a tiszta lelkiismeret. Üzenet jő, barát, harcostárs küldi. Pataki Pálnak, a Petőfi partizáncsoport egykori törzsfőnökének Miglécre (Milhosf), Barczi Pál rozsnyóí (Roznava) kommunista. S nyilvánvalóvá válik, hogy a tisztesség szerénysége védekezés a tisztességtelenség önzése ellen. Konjunktúralovagok, mások érdemeiért érdemekre vágyók, ügyeskedő firkászok becstelensége igazolta a szerénységet. A migléci udvarház befogadja az idegeneket. Cserébe csak emberséget várnak, amit ők is adnak a betérőnek. ízetlen dolgok taszigálták a tisztességet, ebbe fáradhat bele a másképpen élő, emberként.

— A magyar hadsereg hegyivadász zászlóaljába soroztak be. A háború Lengyelországba sodort bennünket. Kolomeán keresztül Kamenec Podolskiba mentünk. A harcok közben 1944. április 14-én estünk fogságba. Pünkösdkor már jöttek magyar tisztek és az egri zászlóalj tábori lelkésze és agitáltak, lépjünk be az alakuló magyar zászlóaljba. 1944. augusztus 1-én vittek minket Kijevbe kiképzésre. Hat hétig tartott. Magyar tisztek vezették, oroszokkal együtt. Ott találkoztunk Fábry Józseffel, Csizmadia Istvánnal, Ráthy Jánossal és a többiekkel. Együtt dobtak át bennünket Szlovákiába, hogy a magyarok lakta határvidéken segítsük a Felkelést. Minden úgy volt, ahogy azt Fábry József leírta a könyvében.

(„Amikor Molnár János megtudta, hogy Szlovákiába repülünk, kérlelt, hogy helyeztessem öt is a mi csoportunkba. Magam is szerettem volna, ha legalább egy régi ismerős jöhetett volna velem. Szóltam is Nógrádinak. Mire ő:

— Nézze csak Fábry elvtárs, az

a magyar csoport már együtt van. Molnár elvtársra más feladat vár. Szlovákiában majd találkoznak.

Legelső feladatomnak tekintettem, hogy leendő partizánbajtársaimat jobban megismerjem. Én kezdtem a bemutatkozást. Majd estéről estére, sorjában, a többiek beszéltek önmagukról. Röviden, őszintén. Ráthy János szakaszvezető, nyírlövői parasztember. Grubics Zoltán százados Budapestről, Lövei Dániel zászlós, miskolci tisztviselő, Pataki Pál tizedes ...

... A deszantparancsnok „Felkészülni!" vezényszavára mindenki kioldja az ejtőernyő-hátizsákot. A deszantparancsnok meggyőződik erről. Aztán felsorakoznak egymás mögé. Akik az első rárepüléskor ugranak, egymás után rákapcsolják a gép törzsével párhuzamos acélcsőrúdra a karabinert, és várnak, amíg a kiugrást jelző zöld lámpa meggyullad. Ekkor a deszantparancsnok kinyitja az ajtót, és a felsorakozottak a lehető leggyorsabb egymásutánban ugranak ki. A gép észak-dél irányban repül a cél felett. Az első csoport kiugrása után megfordul, és rárepül ugyanarra a vonalra. Ekkor a másik csoport hagyja el a gépet. Az ejtőernyő kinyílásáig, 1—2 másodperc alatt, körülbelül 50—60 métert zuhannak. Amikor kinyílik az ejtőernyő, erős rántást éreznek, mintha fölfelé emelkednének. A földre éréskor törekedjenek a ruganyos, de azért egyenes testtartásra. Mindkét talpra egyszerre és egyforma súllyal kell esni. Ez az ideális földre érés."

EMBER

Részletek Fábry József A szabadságért harcoltunk című memoárjából.)

— Csoportunk a Breznó — Rőce (Revúca) — Rozsnyó — Stósz (Stos) — Kassa (KoSice) vonal környékén tevékenykedett. Több akciónk, rajtaütésünk volt. Hiszen ezek ismert dolgok,. megírták őket. 1945. január

3-án Jászó (Jasov) felett egy magyar csapattal találkoztunk, akik nagy veszteségekkel bújkáltak. Közülük többen is átálltak hozzánk. így megszaporodva haladtunk a front felé, mert közben megjött a parancs, hogy a szétszórt partizáncsoportok a lehetőség szerint minél előbb csatlakozzanak az orosz csapatokhoz. Akkor már kétfelé szakadtunk. Mi Görgőig (Hrhov) nyomultunk előre, ahol sikerült a találkozás. Nem is oroszok, románok voltak, ök vezettek aztán a parancsnokságra. Később hallottuk, hogy csoportunk másik fele tűzharcba keveredett, többet elfogtak közülük, és kivégeztek. Onnan kerültem haza.

Amikor Debrecenben megalakult az új magyar kormány, odahívtak. Akartak a Kossuth Akadémiára. Huszonhárom éves voltam, itthon akartam maradni. Dolgoztam, 1951-ig apám nyolchektárnyi földjén. Háromszáz éve tudnak a papírok Miglécen Patakiakról. Négyen voltunk

testvérek, nővérem tizenhétben, húgom huszonháromban, öcsém huszonötben született. Én huszonegyben születtem, ezért kellett, hogy mint legidősebb fiú gazdálkodjam apám földjén. A szövetkezet alakulása után Kassán dolgoztam asztalosműhelyben, segédmunkás voltam. Másfél év után likvidálták, betettek lakatosműhelybe. Festőnek. 1953-ban megnősültem, addig mindennap innen jártam be. 1954-ben hazahívtak, azóta itthon vagyok. Apám gyengült, jönni kellett, mert nincs ki dolgozzon a földön. A szövetkezet egyházi és zsidó birtokokon alakult 1949-ben. Két év múlva már mindenki benne volt. Még Kassán megcsináltam a sofőriskolát, azóta is azzal a jogosítvánnyal járok. Huszonhét éve traktorosként. Fiunk ötvennégyben, lányunk 57-ben született. Zoltán a magyar ipariban, Márta a közgazdaságiban végzett Kassán.

Kik csinálják a történelmet? Kit érint meg a „nagy idők szele” ? Mi késztet történelmi tettekre? Nem történelmi a tett, amikor végrehajtják. Nem érzi annak, aki elindul tenni a dolgát. Férfiarc a magabiztosság fényeivel. Történetét egyszerűnek mesélő ember. Ránézni megnyugvás. Szólni hozzá tisztesség. Családi otthonát, csendes szelídségeit érezni: őrizni való emlék. Kik csinálják a történelmet, kik indulnak igazságérzetüktől vezérelve, kik szótlan várják, nem követelik — hiszik a tisztességet, önmaguk tisztességében másokét.

— Az embereket szeretem, de nehéz velük foglalkozni; nehéz irányítani. Az ember tán a legjobbat teszi neki, mégis megneheztel. Vezető lehettem volna, de nem tudtam a nyelvet; megtanulhattam volna, hiszen fiatalon kerültem haza, de olyan nagy sovinizmus volt. Aztán meg magyarként is lehettem volna, de nem bírtam. Nem bírtam a meghasonlást. Ismerek olyanokat, akik tudnak beszélni, helyezkedni, de üres a fejűk. Én dolgozni szeretek. Dolgozni mindig is szerettem, nem szégyelltem. Nyolc osztály végeztem, és nem vágytam a dicsőségre. Azt sem szeretem, ha kiszínezik, amit .csináltunk. Történelem az már. Megírták, nem lehet nagyon hozzátenni, se elvenni belőle. Alig egy éve mentem nyugdíjba. Már intéztem, de mivel Fábry akkor nem írásban nevezett ki, csak sióban, nem tudtam bizonyítani. Megírta ő, névsort is küldött, de a nyugdíjhivatalnak ez kevés. Igazolták aztán. így lett a nyugdíj ezernyolcszáz.

A szerénység évezredek óta nemesnek tartott tulajdonság, a mai köztudatban gyakran élhetetlenség. Pedig az érdem, a jog, a tettek, a kötelesség következménye kellene hogy legyen. Az érdem, a jog, a cselekvő, kötelességét tudó ember kiváltsága kellene hogy maradjon. Tévedések, elírások, hitetlenkedés nélkül.

A tett a történelembe lépett.

(„ ... Amikor kinyílik az ejtőernyő, erős rántást éreznek, mintha fölfelé emelkednének. A földre éréskor törekedjenek a ruganyos, de azért egyenes testtartásra. Mindkét talpra egyszerre és egyforma súllyal kell esni. Ez az ideális földet érés.”)

f]ihoI