Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-07 / 41. szám

KERTÉSZ ERZSÉBET VILN/I DOKTORA SSZOPIY Vilma homlokán megfeszültek az erek, ujjait mind görcsösebben szorította össze, ahogy közeledtek a kastély felé. Kálmán elmondotta, hogy György már tegnap megérkezett a temetésre. A kis Györgyöt nem hozta magával, „Nem való gyereknek a temetési cécó!" - ezt válaszolta sógorának, amikor a gyerek felől kérdezősködött. Vilma sej­tette, hogy ellene irányult ez a csele­kedett. Férje kevés levelet írt Zürichbe, de azokba a levelekbe mindig bele­szőtt egy-egy megjegyzést arról, hogy feleségét nemige.T érdekelheti a gye­reke. Hányszor kérte Vilma, fényképez­­tesse le a kis Györgyöt, és küldje el neki: „Nincs pénzem effajta felesleges dolgokra!" — fénykép helyett ez a vá­lasz érkezett. György az előcsarnokban várta a kocsi érkezését. Irénével és Irmával be­szélgetett, a két asszony kitüntető szí­vélyességgel bánt vele. Közömbös té­mákról folyt a szó, de minden szavuk-' kai éreztették, hogy elítélik Vilmát, és György mellett állnak. Vilma megállt az előcsarnokban, egy pillanatra összefolyt előtte minden, nem is látta pontosan, ki mindenki gyüle­kezett össze, ki mindenki lesi kíváncsi­­kaján pillantással a hózastársak talál­kozását. Kálmán csak az ajtóig kísérte húgát, bátorítóan megszorította a karját, két öccse gyorsan üdvözölte, s a sógorok­kal tapintatosan eltűntek. Két nővére azonban ott maradt, éles pillantással méregették Vilmát, kimérten csókra nyújtották arcukat, és nem mozdultak. Még Györgynek is feltűnt két sógornő­je viselkedése, s noha sértődötten, ha­raggal és indulattal készült a találko­zásra, mégis lovagiasan Vilma mellé állt, hozzá lépett, hangtalanul kezet csókolt és átölelte. Vilma megkönnyeb­bülten ölelte vissza. Iréné és Irma csa­lódottan egymásra néztek, majd ők is távoztak. A házaspár egyedül maradt. György csodálkozva nézett Vilmára, a fekete ruhás, karcsú, fiatal teremtés teljesen idegennek tűnt. — Nem értem ... — mondta kicsit zavartan - nem értem, mi történt ma­gával. Sokkal fiatalabb, mint amikor elment, és . . . egészen más. Most már értem ... — kapott hirtelen a homlo­kához — a haja ... hová tette a gyö­nyörű haját?- Levágattam, György — felelte az asszony csendesen. Hozzá akarta ten­ni, hogy még itthon levágatta, az uta­zás előtt való napon, de tudta, hogy ezzel még nagyobb vihart támasztana. Hiszen sejthette, hogy noha Iréné és Irma előtt férje közösséget vállalt vele, csak egy szó kell, és a sokáig vissza­fojtott indulat felszínre kerül. — Zürichben ez a legújabb divat? - kérdezte György gúnyosan. - Az egye­temi hallgatónők mind rövid hajat hordanak?- Nem - Vilma megrázta a fejét -, csak ... nagyon sok időt rabolt el a tornyos frizurám. De ha hazajövök, újra megnövesztem a hajam. György nagyot nyelt. Érezte, hogy Vilma igyekszik elkerülni minden nézet­eltérést, s belátta, hogy sem a hely, sem az időpont nem alkolmas erre. — Mennyi ideig marad itthon? — folytatta a kérdezősködést. — Azt, hogy végleg itthon maradjon, nem is kérem, nem is merem kérni ...- Az őszi félév megkezdéséig, egé­szen októberig itthon maradok, ha .. . ha örül nekem, ha szívesen lát! Szilassyban újra ágaskodott az indu­lat. „Ha örül nekem . . ." Hogyan örül­jön egy asszonynak, akit csak az apja halála hozott haza? Már előre félt Katalin csipkelődéseitől, a szomszédok jóakaratúan kárörvendő megjegyzései­től. Mert bizonyosan sorra látogatják őket, kíváncsiak lesznek a „tudós hölgy“-re, aki csak a temetésre jött haza, s azután meg újra vissza . . . A temetés utón Kálmán tartóztatta Vilmát és Szilassyt, maradjanak még néhány napot. Most, hogy összegyűl­tek a testvérek, meg kellene beszélni, mi történjék a kastéllyal. Nem lehet megtartani, s nincs is értelme, csak édesapja ragaszkodott hozzá, nem akarta tudomásul venni, hogy nincs miből fenntartani, s hogy a harminc­szobás kastélynak, a hatalmas parknak a fenntartása hány hold földet vitt el a még megmaradt birtokból. Vilma kijelentette, hogy mindenbe beleegyezik, amit Kálmán jónak lát. Majd férjére nézett s hozzátette:- Remélem, magának sem lesz elle­ne kifogása. — Nem — vont vállat Szilassy. — Csi­nálj, sógor, amit akarsz! Elég gondom­­bajom van a magam portáján. Azt hiszem, nekem is hamarosan meg kell válnom Pándtól. Vilma elcsodálkozva hallgatta György szavait. Nem mert kérdezősködni, félt, hogy férje kiérzi az öröm csillogását. Ha meg kell válniuk Pándtól, akkor Pestre költözhetnek, s ha végleg haza­jön, Pesten gyakorolhatja hivatását. György is négylovas hintán érkezett a temetésre, négylovas hintán vitte Pándra Vilmát. A pándi kúriát is el kell hamarosan adni, akár a nagytété­nyi kastélyt, de a fényes szőrű paripák olyan büszkén vágtattak, mintha még mindig negyvenezer holdon gazdálkod­na a tulajdonosuk. Éppen olyan hallgatagon ült Vilma a férje mellett, mint amilyen hallgatag volt, amikor Kálmán Pestről Téténybe vitte. Pedig nagyon sok mondanivaló­juk volt egymás számára. De mind­ketten féltek. Különösen Vilma félt György nyers, sértő szavaitól. Tudta, hogy sor kerül majd a veszekedésre, de legalább addig ne kezdjenek bele, míg nem látja a fiát. A kis Györgyöt a nevelőnő előkészí­tette édesanyja érkezésére. Üj kis­asszony volt, alig pár hónapja jött: a személyzettől sok mindent hallott: egyesek pártolták Vilmát, mások Györgynek adtak igazat. A nevelőnő kíváncsian várta a ház úrnőjének meg­érkezését. Nem nagyon kedvelte Györ­gyöt, vele szemben is sokszor volt mo­gorva, türelmetlen, még kevésbé szív­lelte idősebb Szilassy Györgynét, aki szinte múmiára aszottan járt-kelt a ház­ban, sápitozott, panaszkodott, s min­dent kifogásolt. „Nagyszerű bátor asz­­szony lehetett, hogy itt hagyta ezt a cif­ra jómódot, férjét, gyerekét, s elment tanulni. Igazán örülök, hogy megismer­hetem !“- Nagyon udvarias légy édesanyád­hoz! - intette állandóan növendékét. A kis György, akire már kora reggel tiszta ruhát adtak, s cipőbe, harisnyá­ba kényszerítették, enyhe rosszérzéssel gondolt az édesanyjára. Különben is nagyanyjától állandóan azt hallotta, hogy anyja már nem törődik vele, nem szereti. Ha apja hallotta, hogy idősebb Szilassyné ilyen megjegyzéseket tesz, elég nyersen kikelt ellene. A kisfiú eleinte félt az effajta veszekedésektől, később hozzászokott, de lehetőleg igye­kezett elkerülni minden anyjára vonat­kozó beszélgetést. Barátai a béres­gyerekek közül kerültek ki, ezeknél sem tapasztalta, hogy anyjukról sokat be­széltek volna. Ha beszéltek is, inkább panaszkodtak, anyjuk rendszerint vala­mit megtiltott, vagy észrevette vala­melyik csínyüket. Néha irigyelték Györ­­qyöt, hogy sokkal szabadabb, mint ők, kevesebben őrködtek felette. Hiszen mindegyik gyerek tudta, hogy édes­apja ritkán van otthon, nemigen törő­dik vele, mit csinál a fia, a nagymama már nagyon öreg, azt éppen olyan könnyű kijátszani, mint a gyakran változó kisasszonyokat. A kis György nagyon szerencsétlen­nek érezte magát az ünneplő ruhában. Szeretett volna legalább a kutyákkal játszani, de a kisasszony állandóan a nyomában volt, és alighogy eltűnt a szeme elől, már kiáltott utána.- Végy könyvet a kezedbe, ülj le a tornácra! — mondta a nevelőnő. - In­nen a tornácról láthatod, amikor a kanya-ulatnál feltűnik a kocsi.- Ki tudja, mikor jön a kocsi? - dünnyögte a gyerek, és sóhajtva leült a tornácon egy kerti székbe. A könyvet kezében tartotta, de bele sem pillan­tott. Két pajtása madárfészket talált tegnap: hívták, hogy jöjjön velük meg­nézni a fészket. György kérte, várjanak holnaputánig, mert másnap az édes­anyja érkezik. Most félt, hogy barátai megdézsmálják a fészket, ha nincs ve­lük. A kisasszony megnyugodva látta, hogy a kis György illedelmesen ül a kerti székben. így besietett o házba, hogy utánanézzen a terítésnek. György csak erre várt. Lecsapta a könyvet, s fu­tott a barátai után. Végigrohant a parkon, s a gazdasági udvaron át ki­jutott a mezőre. Előtte való nap esett, tócsákban állt a víz, hangosan cup- Dant lábai alatt, amint lihegve igye­kezett a patakhoz. Ott, a patak part­ián — azt mondta Jani —, a fűzfa tete­jén van a bíbicfészek . . . Még messze volt a pataktól, amikor éles szeme füstcsíkot vett észre. Csüg­gedten megtorpant. Most már hiába iqyekszik... a fiúk megszegték ígére­tüket, kiszedték a tojásokat, tüzet rak­tak és megsütötték. Hazudtak neki, becsapták. .. azt hitték, mert édes­anyja jön, nem megy utánuk. És* hol­napra . . . holnapra letagadják, hogy megették a tojásokat. Ó, ha nem len­ne ebben a cifra ruhában, most nekik menne, azt sem bánná, hogy ketten vannak ellene! Kettőjükkel is meg­birkózna ... György ritkán szokott sírni, szégyell­­te is a könnyeket, apja mindig azt mondta, hogy egy Szilassy nem lehet anyámasszony katonája. De most mégis kicsordult a könny a szeméből, s las­san folyt végig az arcán. Egy darabig csak állt, nézte a vékonyodó füstcsíkot, aztán bánatosan visszaindult. (folytatjuk) szlovenszkói magyar író üdvözlete ezen a manifesz­­táción nem az ünnepi alka­lom írázisa, de a legszebb hagyo­mány és a szloyenszkói adottság pa­rancsa. Rákóczitól Kossuthig, Petőfi­től Adyig minden igaz magyar álma Közép-Európa megbékülése, e táj né­peinek testvérisége volt. A sarlósok budapesti Petőfi-koszorúja — ahol a vörös szalag kötötte egységbe a dunai népek nemzetiszín szalagjait egyszerű demonstrációnál már több volt: ez a szlovenszkói újarcú ma­gyarság kollektív hangja volt, mely nem akart bűnrészes és bűnismétlő lenni. Innen már csak egy lépés a mai antifasiszta íróig, aki nem ker­get álmot, és a testvéri muszáj t sem színesítheti dallá és szépséggé, mert sikoltva és figyelmeztetve ordítja ez utolsó órán monoton közép-európai parancsát: el a német csizmamili­­tarizmustól, el a testvérgyilkoló fasizmustól! Ez a mai manifesztáció, mely az itt élő népek szolidaritását nyilat­koztatja ki a demokrácia védelmé­ben: a vörös zászló internacionális jegyében fogant meg. Ez látszatra ellentmondás. Internacionalizmusok és nacionalizmusok nem találkozhat­nak. Ez így van, és így igaz, amióta fasizmus van, amióta a „dühödt hazafiság” őrülésig beteg hatalmi elfajulása egyetlenegy célban éli ki magát: a közösségi kapcsolatok el­­szakításában. Aki csak önmagát lát­ja és dicséri, az ellenséget kénytelen látni minden tanban, mozgalomban, eszmében vagy vallásban, mely né­peket és nemzeteket közös síkra hozhat. A fasizmusnak nemcsak a szocializmus az ellensége, de ugyan­úgy a kereszténység, a demokrácia, a pacifizmus és a humanizmus, tehát minden, amiben emberközösségi gondolat van. Aki nacionalizmusa mértékét a fasizmusban találta meg, az elvesztette emberségi kapcsola­tait, annak nacionalizmusa — a faj­őrület révén — testvérgyilkossággá fajul. Ez a nacionalizmus háború és semmi más. Rablás és hódítás nem tűr erkölcsi parancsot, tehát önma­gát emeli törvénnyé. Ezzel a barbár felfogással szemben mi azt állítjuk, nacionalizmusa csak annak van, aki­nek internacionalizmusa van. Csak ami mindenkire kiterjeszthetően ér­vényes, lehet a nacionalizmus mér­téke is. A nacionalizmus csak vala­mely nemzetközileg érvényes, morá­lis közösségen belül lehet erkölcsi kiteljesedés. Különben: önimádat, brutális önzés, mely csak egy célt ismer: hatalmat, birtoklást, háborút. Ma mindenütt népek megbékülé­­léséről beszélnek. De népek megbé­­külésének előfeltétele: a népek meg­értése. A fasizmus ezt nem ismeri. A népek megértése és megbékülése csak a fasizmus ellenében oldható meg. A fasizmus nyelvén csak a bombavetők beszélnek érthetően. Ha

Next

/
Thumbnails
Contents