Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-07 / 41. szám
) Legenolák néLküL megsüvegelik a volt tanítványok és azok gyermekei. Mégis legendák nélkül indulunk keresni a valóságot. Tornaváralján (Turnianske Podhradie) a központi magyar tanítási nyelvű alapiskolába kétszázötvenhat gyerek jár; az utóbbi években mintha kifelé lábalnának a demográfiai hullámvölgyből, több az első osztályos is. — Jó közösséget próbálunk kialakítani, ez a fő törekvésünk az igényes oktatás mellett — mondja Szalacsy József igazgató. — Sokat foglalkozunk a gyerekekkel, a legtöbb közülük bejut abba az iskolába, ahová továbbtanulásra jelentkezik. Jó a matematika oktatásunk, tavaly iskolánk egyik diákja első lett a matematikai olimpia járási fordulóján. Különös figyelmet szentelünk a cigány származású gyermekek nevelésének, a velük való foglalkozásnak. Nem közömbös nekünk, hogy hányán jutnak el közülük a felsőbb évfolyamokba, a kilencedik illetve nyolcadik osztályba . Nem sajnáljuk az erőnket, a sza f id időnket, ha úgy látjuk, foganatja van a munkánknak. Tavaly ebből a szempontból is sikeresnek mondható tanévet zártunk. A kilencedik osztályba három cigány származású gyereket juttattunk el, egy közülük középiskolában, a másik kettő iparitanuló-iskolában tanul tovább. A jövőben szeretnénk, ha számuk tovább növekedne. Milyen az iskola és a falu összmunkája? — Ott vagyunk minden ünnepélyen, műsort adunk. Tavaly bemutattuk a Légy jó mindhalálig-ot, amelyben egy hetvenéves nagyapa együtt játszott az unokájával. De nemcsak ők, a tanítók is a tanítványaikkal. Itt a faluban és környéken többször is eljátszottuk, mindig nagy sikerrel. Az igaz, hogy az országos versenyre nem jutottunk el, mert a bírálók sok mindent kifogásoltak a darabban, a rendezésben. Az eszközeinket és a lehetőségeinket azonban mi ismerjük, s bennünket nem lehet elkedvetleníteni. Az idén is folytatjuk a színjátszást. És Szalacsy Flóra vezetésével új műsort tanul a gyermektánccsoport, Madarász Mária és a bábosok pedig újra meglátogatják a környék magyar tannyelvű óvodáit és alsótagozatos iskoláit, hogy elszórakoztassák a kicsiket és kortársaikat. Jó az együttműködésünk a tömegszervezetekkel, a nőszervezetekkel, a CSEMADOK-kal a helyi népkönyvtárral, a helyi nemzeti bizottsággal. Az üzemek közül a katonai javítóüzemmel van kapcsolatunk, szívesen veszik üzemlátogatásainkat, hathatós segítséget nyújtanak a honvédelmi nevelésben és versenyeken. — Harminchárom hivatásos népművelő dolgozik a járásban, de ez nem lenne elég. Van még további hatvanöt önkéntes kultúrmunkásunk, amatőr népművelőnk. A járási versenyek nagy részét Tornaújfalun tartjuk, énekkarok, éneklő- és folklórcsoportok, . néptáncosok, színjátszók találkoznak itt, az impozáns kultúrházban — mondja Mázik Mihály, a jnb kulturális osztályának dolgozója. — A színvonal változó, a csoportok száma is. Mert a nemzetiségi csoportoknak évről érve visszatérő gondjuk, hogyan kaphatnának anyagi támogatást. Legtöbbjük nőszövetségi és CSEMADOK- csoport, nem tartozik sem a járási kulturális osztály, sem a népművelési központok hatáskörébe. A tagsági díjakból és a fellépésekből származó bevétel csak akkor lenne elég, ha színvonalas, folyamatos munkát végezhetnének, ehhez azonban felszerelés is kell. A minősítő versenyeken gyakran hiányoljuk a nemzetiségi csoportokat. Ahhoz azonban, hogy igényes táncokkal magasabb kategóriába kerüljenek, nem elég a stilizált ruha, eredeti népviselet kell. Mindez költséges, amatőrök nem engedhetik meg maguknak. Országos gond, hogy az eredményes munkához népművelési házak, szövetkezetek, üzemek csoportjaként kellene működniük, ám ennek még nincs tradíciója vidékünkön, és mindkét fél — a csoportok és az üzemek, szövetkezetek is — vonakodik ettől a megoldástól. Pedig példa is van már; a szinai (Sena) Rozmaring, a nagyidai (Velká Ida) Ilosvai és a szepsi (Moldava n B.) Bódva együttesek így érnek el az átlagosnál jobb eredményeket. November közepén tartja megalakulása huszonötödik évfordulójának ünnepét a szinai Rozmaring. Ott lesznek a volt szereplők is, legalább ötvenen lépnek majd fel a műsorban. — Száz tagú a CSEMADOK szervezetünk — mondja Mitró László, a csoport egyik alapítója és vezetője, aki Kassán a Műszaki Építkezések vállalatánál dolgozik. — A Rozmaring húsz-huszonkét állandó szereplővel járja évente Zselízt (Zeliezovce), Gombaszögöt (Gombasek), Vychodnát, Svidníket. Ennyi ember, és van cánccsoport, zenekar, szólóénekes ... A huszonöt év alatt mintegy kétszázhetvenen táncoltak. Csakhát egyre nehezebb fiatalokat szerezni. — Pedig Szína központi falu. — Az. Van vagy kétezer lakosa, és központi iskolája is, gyerekek is vannak, négy faluból; ötszáz a szIqvák tannyelvűben, ötven a magyarban ... De a háromszáz főt befogadó kultúrház mindig megtelik, ha fellépünk. Mert a Rozmaring, bár a kultúrház és a CSEMADOK csoportja, elsősorban a falué. Igaz ugyan, hogy van még három beatzenekar, de néprajzi értéket, az itt élők hagyományait, népdalait, népi táncait ez a csoport őrzi. Tudják hogy van ez, a virtus nem vész el; s ha népdal szól, mindenkinek a szívéből szól. — Mégsem jönnek a fiatalok? — Jönnek, csak kevesen, hiszen a csoport átlagéletkora tizenkilenc év, pedig van köztük olyan is, a Janov László, aki már kilenc éve táncol. És más gond is van, de ez a kedvesebb. Olyan magyar nemzetiségű fiatalok is vannak a csoportban, akik szlovák iskolába járnak, jobban beszélnek szlovákul, mint anyanyelvükön. Többet tudnak a szlovák kultúráról, mint a sajátjukról. Itt anyanyelvet, anyanyelvi kultúrát is tanulnak, amely nélkül bizony szegényebbek lennének. S erre sokan csak itt ébrednek rá ... A nyelvhatár itt elég közel van. Sokszor észre sem veszik az emberek, hogy beszédükbe nem magyar szavakat kevernek, szokásaikban is sok a közös vonás. — Táncolunk mi magyarbődi (Bidovce) táncokat is, Magyarbőd pedig a legészakibb magyar falu járásunkban; a néprajzi szakértők pontosan meg tudják határozni a „beütéseket“, a kölcsönös hatásokat, amelyek sajátossá teszik e falu folklórját. S ezek a hatások zavartalanul megélnek együtt. Akik — mint apáikanyáik örökségét — táncolják, nem is tudják, hogy milyen elemek keverednek táncukban. Nekik így természetes, ők így közvetítenek egy másik kultúrát. Persze az már zavaróbb, hogy ami jól és helyesen fér meg együtt a folklórban, az élet más területem eltorzul az emberek tudatában ... A folklór persze csak csak egy része ennek a kultúrának, de ha erre ráébrednek a csoport tagjai, utat találnak a többihez is. És főleg egymáshoz. Könyvtár, kultúrház a legtöbb faluban van. Csak a nem fejlődő faluk sorsa kérdéses. Hogy velük mi lesz, kevesen tudják. Méhészen (Vceláre), Szádudvarnokon (Zád. Dvorníky) vagy Szádelőn (Zádiel) jó ha évente egy-egy rendezvény van. Tornaújfalu központi község, nőszervezetéből, 165 tagú CSEMADOK-szervezetéből folklórcsoportra, vegyeskórusra is futja, a fiatalok a SZISZ együttesében szerepelnek; a csatolt Bódvavendégiben is feltámad időnként a csűrdöngölő, hagyományőrző csoport. Jánokon (Janik) jó a nőszervezet és a CSEMADOK éneklőcsoportja, Csécsen (Cecejovce) az amatőrök tevékenysége; Zsarnón (Zarnov) igényes a női éneklőcsoport. Egy-egy aktív, idejét, erejét nem sajnáló ember vetületében is figyelhetnénk ezeket az adatokat. Vagy hozhatnánk ellenpéldát, amelyet a járási nemzeti bizottságon is többször említettek. Nagyida nem fejlődő falu. A kassai vasgyár kéményeiből távozó füst, por, szenynyeződés Nagyidán rakódik le. Még 1957-ben született egy 'határozat a falu megszüntetéséről. A lakosság kiköltöztetése azonban nehézségekbe ütközik: az emberek ragaszkodnak a faluhoz. A körülmények pedig úgy kívánják, hogy ezt a ragaszkodást méltányolják a felettes szervek is. Az Ilosvai együttesen kívül cigány folklórcsoportjuk van. 1975- ben új, korszerű iskola is épült a faluban. — Ez az épület később más célokra lesz felhasználva, de amíg ennyi gyerek van a faluban, kell az iskola. Nagyidán különösen. A szlovák tannyelvű iskola ötszázhatvan tanulójából százhetven cigány származású; a járás iskolás korú gyermekeinek húsz százaléka cigány. Igaz, sokat fejlődtek az utóbbi években, 76 százalékukat már beiskolázzuk, óvodákat építünk nekik, de a kérdés korántsem oldódott meg — mondja Ján Kunca, a jnb iskolaügyi osztályának vezetője. — Ez céltudatos, hosszabb időt igénylő munka ... Főleg ha tudjuk, hogy még mindig sok a szociális okokból retardált gyerek. Kötelességünk a lehető legjobb feltételeket biztosítani, már csak azért is, mert az iskolaügy legfontosabb feladata az új oktatásinevelési tervezet bevezetése volt az elmúlt időszakban. Ennek egyik alapelemeként került sor a kisosztályos iskolák központosítására. Járásunkban harminchét iskolát integráltunk, mely nem egyszer ütközött meg nem értésbe a szülők és a falu vezetői részéről. Mi azonban vállaltuk, hogy ha a szülők elégedetlenek lesznek az új körülményekkel és a tanítás színvonalával, a következő évben visszaadjuk az iskolájukat. Ilyenre még nem került sor. Mindent sikerült biztosítani, kivéve persze az utazás kultúráját, de ez nemcsak tőlünk függ. — A vegyeslakosságú falvakban differenciáltan jártunk el. Az elmúlt tíz évben kilenc magyar tannyelvű iskolát integráltunk a járásban — mondja Máté László tanfelügyelő. — Legutóbb a nagyidait csatoltuk a helyi szlovák tannyelvű iskolához, mert régi, rossz épületében már nem maradhatott tovább. Az ésszerűség is így diktálja, mivel a kilenc osztályban összesen hetvennégy tanuló van. A magyar tannyelvű iskolákban a legnagyobb gond a kevés gyerek. 1970-ben még nyolcvankilenc osztályban kétezer gyerek járt magyar tannyelvű iskolába; tavaly hatvanhétben ezerháromszáztizenhét. S az óvodákban is hasonló a helyzet: 1970-ben 15 osztályban 443, 1980- ban 16'osztályban ' 455-en voltak. Nemzetiségek lakta területen csak olyan iskolákat központosítottunk, amelyekben kevesebb volt tíz-tizenöt gyereknél, mert tudjuk, mennyire fontos, hogy tanító legyen a faluban. Legendák nélkül indultunk keresni a valóságot, azt, hogy mennyire van jelen a járás kulturális életében az itt élő magyar nemzetiségű lakosság. Teljes képet aligha adhattunk Kassa vidéke kulturális életéről; teljesebbet talán ... Ha legendák, régebbi és újabb hagyományok nyomába szegődünk, azt keressük, milyen a folytatása a történelemmé vált tényeknek az emberek tudatában. Hasonlíthattuk volna a régit az újhoz, az ötven-hatvan évvel ezelőtti tudatformálók munkáját kortársaink tevékenységéhez, de úgy éreztük — úgy éreztették velünk — ez a járás a faluk járása, s még mindig az egyik legfontosabb szerep benne a pedagógusoké. Ezért próbáltuk meg követni útjaikat. S általuk az itt élő emberekét.
