Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-09-16 / 38. szám

Az Igazságügyi Palota egy részlete Az ATOMIUM Brüsszelt erőd-fallal vették körül és a városba csak 7 kapun át lehetett bejutni. A kapuknál egészen a 19. század végéig nagy vámot szedtek az alkoholért és a Soignes-i erdők­ben elejtett vadakért, amelyeket a városba hordtak eladni. A mai Brüsszel, ez a hatalmas, rohanó ritmusú szigetváros állandó harcban áll a talajvízzel. A modem magasépítkezéseket, az autópályák hálózatát felemelt cölöpös rend­szerrel oldják meg. A lecsapolás állandó folyamat. Ezt a gyakorlati célt szolgálja a várost átszelő csa­torna is, amelynek építését V. Ká­roly király, a már említett Charleroi kezdte el még 1560-ban. A talajvíz máig nehezíti az ilyen nagy város­ban annyira szükséges METRO meg­építését is. A fűre lépni szabad! Brüsszelnek 200 hektárnyi a köz­parkja. A talajvíz hatására a vege­táció, a parkok pázsitja buja, friss zöld. A füves területeken a város lakói és a turisták is szobádon mozoghatnak, a nyárias időben sok a labdázó fiatal, vagy az egy­szerűen csak heverésző, pihenő ember. Belgium fővárosa a második vi­lágháborúban nem sok kórt szenve­dett, így megmaradtak gondosan ápolt és védett műemlékei és ki­kötői a csatornává szélesített kis Seile folyó partjain. Az egyik for­galmas kikötő előterében Constant Meunier „Rakodómunkások" című híres szoborcsoportja gyönyörködtet. Elhaladunk a XIV. Lajos stílusú egyik királyi palota előtt, amelyet még I. Lipót építtetett, és benne a Habsburg uralkodók hatalmas képtárat gyűjtöttek össze. A palota egyszer leégett, sok értékes kép el­pusztult. Az épületet a mai királyi pár nem lakja, nagykövetek foga­dására, turista idényben pedig nyil­vános múzeumként szolgál. Albert herceg és Paula hercegnő reziden­ciája, a Belvedere palota, egy te­raszoson kiképzett gyönyörű parkkal. Itt kiszálltunk az autóbuszból és végignéztük a pirosmellényes, szőr­­mekucsmós 300 tagú királyi testőr­gárda felvonulását és őrségváltását. Am hagyjuk az ilyen prózai té­mát, hiszen mi elsősorban műemlé­kek és képzőművészeti alkotások után érdeklődünk. Tovább járjuk hát Brüsszel 19 kerületét, meg­nézzük a 9 tartományt jelképező Szabadság szobrot, Lord Byron egy­kori otthonát, az Európai Közös Piac modern vonalú székházát, az Igazságügyi Palota előtti szép teret, ahol szombat-vasárnaponként antik tárgyak piaca nyüzsög, majd a több. mint 8 ezer zeneszerszóm múzeumát és az állandó bútor­­kiállítás hatalmas háromemeletes csarnokát. Brüsszeli legendák Találkozunk a világszerte ismert „Monneken Pis"-s'zel is. A kisdolgát kedves pózban végző kisfiú szobor­alakja Brüsszel jelképe lett. A le­genda szerint létrejöttét annak kö­szönheti, hogy egy gazdag brüsz­­szeli polgár egy népünnepély alkal­mából a tömegben elvesztette egyetlen kisfiát, öt nap múlva egy­szerre csak rátalált a Rue de l'Etuve (Etuve utca) sarkán, amint éppen a kisdolgát végezte. A polgár örö­mében megcsináltatta a Monneken Pis szobrot. A legendának más vál­tozatai is vannak. Ugyancsak legenda övezi a Szent Anna kápolnát, amelybe a hiszékeny nők járnak jó férjért imádkozni. Nincs lehetőség felsorolni a ren­geteg képzőművészeti alkotást, amelyekkel a „Művészetek Hegyén" emelt képtárakban ismerkedtünk meg. A régi korok mestereinek munkái a Királyi Múzeumban, mint­egy 1 millió értékes könyv és kéz­irat az Albertina Könyvtárban, a modernebb műalkotások a Szép­­művészeti Múzeumban várják az érdeklődők szinte soha el nem fogyó sorait. Nem mehettünk el Brüsszelből anélkül, hogy ne néztük volna meg az 1958. évi világkiállítás a ma és a jövő embere számára egyaránt izgalmas fő attrakcióját, az „ATO­­MIUM"-ot. Fényképészeink is szor­galmasan lencsevégre vették Pol­lock építésznek ezt a remekművét, amely 50 pillérén 25 méter mélyen a földbe alapozva magasodik fé­lénk 18 méter átmérőjű, gömb ala­kú laboratóriumaival, helyt adva bennük az atomológia, a meteoro­lógia és más fontos tudományágak kutatóinak. A nem mindennapi konstrukciójú építmény iránt nem szűnik az érdeklődés. Eddig 42 mil­lió belépőjegyet adtak el az ATO­MIUM látogatóinak. előtt azt mondta, nem ______úgy nézek ki, mint egy orvos - kezdte, és fogta a ragtapaszt, hogy az infú­ziós csövet Berman kézfejé­hez rögzítse vele. — Maga szerint hogy néz ki egy or­vos? — kérdezte árnyalatnyi incselkedéssel a hangjában. — Lehet, hogy hülye meg­jegyzés volt — mondta Ber­man, és szeme követte a csövet leragasztó Susan minden mozdulatát. — De ismerek néhány lányt még a gimnáziumból, aki orvosi pályára ment. Persze mind nagyon okos, de még vélet­lenül se lehetne egyikükről se azt állítani, hagy nőies. — Valószínűleg azért nem tartja őket nőiesnek, mert orvosi pályára mentek — mondta Susan, és csökken­tette, aztán beállította a cseppszámot. — Lehetséges — mondta Berman elgondolkodva. — De nem hiszem. Kettőt kö­zülük történetesen egészen közelről ismerek. Csak a gimi utolsó évében határoz­ták el, hogy orvosok lesz­nek, de az elhatározás előtt éppúgy nem volt bennük semmi nőies, mint utána. Ezzel szemben magából, kedves leendő doktor Wheeler, valósággal árad a nőiesség. Ha ki kellett volna találnom, mi a fog­lalkozása — folytatta —, biztosan azt mondtam vol­na, hogy táncosnő. Berman tehát ráhibázott arra, omit Susan a másik énjéről elképzelt, és ezzel megtalálta az utat a szívé­hez. — Köszönöm, Mr. Berman — mondta Susan őszintén. — Nagyon kérlek, szólíts Seannek — mondta Berman. — Köszönöm, Sean — is­mételte meg Susan. — Nem is tudom megmondani, mi­lyen jólesett a bókod. Le­het, hogy furcsán hangzik, de az elmúlt két évben egyáltalán nem érzem nő­nek magam. Megnyugtató érzés, hogy ezt épp egy olyan férfi mondja nekem, mint te. Nem mintha külö­nösebben foglalkoztatna a dolog, de az utóbbi időben egyre inkább úgy gondol­tam magamra, mint... — abbahagyta, a megfelelő szót kereste. — Mint semle­gesneműre. Még most is csak akkor vagyok igazán a tudatában, hogy nő va­gyok, ha találkozom a régi osztálytársaimmal, és össze­hasonlítom magam velük. Hirtelen abbahagyta az elmélkedést és felállt. Maga is meglepődött váratlan őszinteségí rohamán. — Boldogan kigyógyítaná­lak ebből a betegségből - mondta Berman, és örült a frappáns kifejezésnek. — Feltéve persze, ha akarnád. Szóval ... — Megvakarta a tarkóját. — Nem hiszem, hogy ebben a megalázó hálóingben, ebben a sze­mélytelen miliőben képes lennék rá, hogy értelmesen társalogjak, mégis nagyon szeretném folytatni ezt a beszélgetést. Biztos vagyok benne, hogy állandóan ajánlatokat kapsz, és nem szeretnék a terhedre lenni, de szeretném, ha találkoz­nánk, és meginnánk egy kávét vagy valamit, ha vég­re rendbe jön ez az átko­zott térdem. — Fölemelte a jobb térdét. - Pár évvel ezelőtt futballozás közben megrántottam. — Ezzel operálnak? - kérdezte Susan, s közben azon töprengett, hogyan reagáljon Berman ajánla­tára. Tetszett neki Berman. — Igen, meniscus-műtét vagy mi a fene — mondta Berman. — Mennem kell — mondta Susan minden átmenet nél­kül. — És a randevú? — kér­dezte Berman. — Nem tudom, Sean. Nem tudom, hogy találkoz­­hatom-e veled; végül is... az orvosod vagyok.- Az orvosom? - Berman teljesen elképedt. — Te nem vagy észnél? — Jó, akkor mielőtt el­mész, még benézek — mondta Susan, és elindult az ajtó felé. Az ajtóban utat kellett engednie a beteghordónak, aki tolókocsival jött Berma­­nért, hogy a meniscus-mű­­tétre a 8-as műtőbe vigye. A folyosó végéről Susan visszanézett Bermanra, s a hüvelykujját födélé fordítot­ta. Berman ránevetett. A nővérállomás felé menet Susant gyötörte a gondolat, hogy az orvosi etikához nem méltóan viselkedett. Úgy látszik, minden tekin­tetben nehezen lesz belőle orvos. Február 23., hétfő, 12 óra 10 perc Susan úgy kerülgette a zsúfolt folyosón a seszínű ételekkel megrakott tálaló­kocsikat, akár egy szlalom­­síelő. A megrakott tálcák­ról meglepően kellemes illat szállt fel, s erről eszébe jutott, hogy aznap, leszá­mítva azt a két szelet pirí­tást, amit nagy sietve be­kapott, tulajdonképpen sem­mit sem evett. A lifthez sietett, és fel­ment a másodikra, az in­tenzívre. Megállt a bejárat előtt, s viszolygását leküzd­ve, minden erejét összeszed­ve kinyitotta a súlyos, ne­hezen mozduló ajtót. Nancy Greenly, az orvos­­tudomány halálraítéltje, a technológia áldozata most is ott fekszik mozdulatla­nul, mint egy kőszobor. Az életére, szerelmeire gondolt, és arra, hogy egy kis menstruációs rendellenes­ség, egy vacok egészség­­ügyi küret miatt vége, örök­re vége mindennek. Elfordította tekintetét Nan­­cyről, körülnézett, és látta, hogy a csoportja közben el­ment. Valószínűleg a nagy­vizitre. A lifthez ment, megnyom­ta a gombot, aztán hagyta, hadd passzírozza a tömeg a fiit hátuljához. A kilence­dik emeletnél előrefurako­­dott az ajtóhoz. A tizediken megkönnyebbülten ugrott ki a zsúfolt szardíniásdoboz­­ból. A lifttel szemben tábla jelezte a tanácsterem irá­nyát. Végig ment a folyo­són. Belépett a tanácste­rembe, és hagyta, hogy az ajtó csöndben becsukódjon mögötte. Néhány másod­percbe telt, míg szeme hozzászokott a sötétséghez, mért a villany nem égett. A terem végében egy em­beri tüdő kivetített képe látszott, s előtte egy férfi elmosódott árnyéka, amint egy mutatópálcával a kép részleteit magyarázza. A következő diakép mik­roszkopikus metszet volt, és valamivel jobban megvilá­gította a helyiséget. Susan felismerte Niles feje búbját. A fiú a két széksor között egy pótszéken ült. Oda­ment, és a vállára tette a kezét. Észrevette, hogy egy széket üresen hagytak neki. A hely Bellows mellett volt. (folytatjuk) ROBIN

Next

/
Thumbnails
Contents