Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-23 / 4. szám
Sinkovits István felvétele. Családi fotókör pályázatunk anyagából. Ne veszekedjetek! Vékonyak a panelfalak. A szomszéd lakásból hallatszik át a síró gyerekkönyörgés. Egy pillanatra elhallgat apja, anyja orditozásba csapó vitája. De rebbenésnyi lélegzetvétel után még nagyobb erővel folytatódik. Már érthetetlenek a szavak, csak az indulat harsog. Háromszólamú gyermekpityergés, szűkölő félelem vinnyog mögötte. A másik lakásban iszonyodva csapkodja maga után az ajtókat két nagy gyerek. — Már megint! Mikor hallgatnak el végre?! — Menekülnek a leghátsó szobákba. Anyjuk szórakozottan tesz-vesz. Nem zavarja túlságosan a kiabálás. Tudomásul veszi, hogy az apa nélküli család csendjébe menekülten, annyi év után is felsajog a gyerekekben a régi félelmek érzése. Két ember reménytelen, egymást emésztő vitái, amikor fülükre szorított kézzel éppen így szepegték: — Ne veszekedjetek... Főz, mosogat, kimegy a konyhából. Szellőztet, port töröl, olvas. Üjra vissza. A szomszédasszony egyenletes hangerővel a régi siratóasszonyok szívósságával üvölti, ordítja vádjait. Három piciny gyermek fiatal, fáradt anyja. Az erkélyre jár levegőzni, pihenése a kicsik délutáni álma alatt elszívott cigaretta. Lesi az órát, várja haza a férjét, váltsa föl néhány órára. Egy pohár sör, gyárkapu előtti beszélgetés, vasárnapi focimeccs, haverok kártyapartija: családtól ellopott idő. Rendszerint ez korbácsolja dühöngéssé a három gyerek körüli tennivalók monoton körforgásából támadt indulatokat. — El fognak válni? — nyit a konyhába a fiú. — Dehogy. Nem hiszem. — Tudja, többet kellene mondani. Magyarázni. Hogy ez az egész itt, akkor is, ha rossz, ha durva és félelmetes, nem a reménytelenek, a gyilkos veszekedések közül való. De a legfontosabb mondanivalók számára a legnehezebb szavakat találni. Példákat kellene mondani. Egy fiatalasszony jut az eszébe. Azok közül való, akik tanácsot kérni szoktak hozzá futni, remélvén, elvált létére szövetségesük lesz férjük ellen. — El akarok válni! — Drámai lett volna kijelentése, ha nem magyarázta volna túl buzgón, túl gyermeteg módon elhatározását. — Nem így képzeltem. Én állandó veszekedések közt nőttem föl. Aztán elváltak a szüleim. Akkor megfogadtam, ha férjhez megyek, csak jó emberhez, aki sosem veszekszik. És most minden apróságon összezördülünk. Kiabálunk, ahelyett, hogy megbeszélnénk, ki mosogat, ki takarít, ki pelenkázza a gyereket. Ügy képzeltem, mindent együtt csinálunk, gyengéd szavakkal, figyelmességgel, egymást segítve. És napirenden vannak a félreértések, sértődések, viták. Közben tisztázták, a férj nem iszik, a pénzét hazaadja, szereti a feleségét, a gyerekét. Csak éppen: más az álom és más a valóság. A fiatalasszony képzeletében egy hétköznapi gondoktól mentes házasság rajzolódott ki, egy mindig nyugodt, zökkenőmentes élet képe. A férjet ebben az álomban semmi gond soha nem bántotta, mindig volt ideje a feleségére figyelni, mindent megértett, megérzett. A gyerek sose volt kanyarós, a munkahelyről mindketten csak sikerélményt vittek haza, és a vacsora sosem égett oda, minden koronát be tudtak osztani, a rokonok, barátok megjegyzései sem bántották soha egyiküket sem. Rosszkedv, idegesség, túlóra, após-anyós, testvér kívánsága és véleménye, munkatársak ugratása, leszakadó gombok és tisztításra váró ablak, elromlott mosógép — ilyesmi nem volt ebben az álomban, ebben az elképzelt házasságban. Érthető. Szülei házasságából csak az indulatok égető lángja, a könyörtelen harag némasága és a megbocsátani nem tudó sértődések hidegsége hagyott felnőtt korára sem feledhető emléket. Nem láto.tt béküléssé oldódó apró csatározásokat. kacsmargó engeszteléseket. amelyeket jó elfogadni. Sem a másik szeszélyeihez apróságokban alkalmazkodó női engedékenységet, sem szokásokat összesimító asszonyi ravaszkodást. Pánikba ejtette az első hangos szó, két ember egymás megismerésére törekvő duzzogóberzenkedő kíváncsisága. Olyan szívesen hagyta az álmaiból ébredő, a valóság ellen lázadó fiatalasszony, hogy meggyőzzék. Mert jó, ha a vita nem fajul hangos veszekedéssé. De van még a veszekedésnél rosszabb is. A süket hallgatás, a reménytelen csend. Amivel egymást kikerülik. Amikor már nem várnak egymástól semmit. Két ember hangos dialógusa — ha nem az erkölcsi ferdülés, az italozás, az alapvető elvek felrúgása váltja ki — eltarthat életük végéig. Mindig van benne egy szikra szándék: meggyőzni a másikat, megértetni vele magunkat — azután minden jó lesz., A következő vitáig. Üjra benyit a konyhába. Azon töpreng, vajon saját gyermekei nem egy ilyen probléma mentes, „desztillált“ házasságot képzelnek-e majd maguknak. A csonka családban felnövő lányok, fiúk családmodellje, házasságképe nem lehet reális. Éppen negatív emlékeiktől indítva túl szép, túl idillikus, tehát megvalósíthatatlan. A magány csöndjét választott anyák nem egy újabb csonka család sejtjeit nevelik akarvaakaratlan? A szomszédiján hízelkedő férfihang dörmög. győzelmes-kacér női kacagás vibrál. Három apróság csivitel. Kár, hogy ideát a két nagy gyerek nem hallja. A hátsó szobákban ülnek, olvasnak. Fülükre szorított kézzel. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Kedves barátom! Mint régi iskolatársadhoz, fordultál hozzám gondodban, tanácstalanságodban. Tizenöt éves a lányod, elsős gimnazista, és gyönge számtanban, fizikában. Mérnök vagy s Így természetes, hogy erősen kézbe vetted a gyereket, azaz rendszeresen foglalkozol vele minden áldott nap, hogy ezekben a tantárgyakban se legyen rosszabb az előmenetele, mint a többiben. De úgy veszed észre, hogy erőfeszítésedet sem a gyerek — s amit még nagyobb bajnak tartasz - sem a feleséged nem veszi komolyan, nem értékeli kellőképpen. Márpedig, ha azt akarjátok, hogy a lányotok valamit elérjen az életben, akkor éppen ideje rászoktatni a kemény munkára. Az anyja viszont inkább elfecseg vele egy csomó haszontalanságrót, magával viszi bevásárolni, szóval jól szórakoznak együtt, ahelyett, hogy ő is minden erejével, anyai tekintélyével a te „szisztémádat" támogatná . . . Természetesen a szülök nevelési elveinek, szempontjainak, céljainak egységesnek kell lenniük, itt nem lehet széthúzás. Ellenben ez nem zárja ki a különböző nevelési módszereket - ha azok a közös célt követik és nem ássák alá a másik szülő tekintélyét. Persze, ha a feleséged esetleg olyan szólamokkal vonja el a tanulástól a gyereket, hogy „ugyan már, ne hallgass az apádra, nem fontos, milyen jegyed lesz matekból" - akkor ez súlyos hiba! És súlyos következményei lehetnek. Az egyik szülő túlzott engedékenysége, „ahogy esik, úgy puffan" felfogása, nemcsak, hogy rombolja a másik szülő tekintélyét, erősen kétségessé teszi a gyerek jobb előmeneteléért tett mindennapi erőfeszítését, hanem kényelmességre, magyarázkodásramentegetőzésre, hanyagságra, sőt megbocsáthatatlan közönyösségre szoktatja gyermekét. Ha Így lenne, akkor mindenképpen ró kell venned a feleségedet, hogy támogassa törekvéseidet. Ám ha nincs így, gondod fölösleges aggályoskodás. Nincs nagyobb „áldás" egy serdülő leánygyermek nevelésében, ha az anyjával el tud „fecsegni egy csomó haszontolonságról!" Ha jó, sőt legjobb barátnője éppen az anyja. Könnyen lehetséges, hogy nem veszed észre, hogy ezek a haszontalanságok a gyerek számára végtelenül fontos dolgok, s az anyja éppen véleményével, a meghallgatással, a megjegyzéseivel sífa. tereli a közös cél leié csitri lányát. Hogy esetleg éppen a közös bevásárlásaik, sétáik alkalmával érteti meg vele, milyen fontos és pótolhatatlan a te segítségedI Elvégre a lányodnak, ha azt akarod, hogy később megállja a helyét az életben, nemcsak a számok világában kell kiismernie magát, hanem az emberi érzelmek, kapcsolatok bonyolult útvesztőjében is egyszer majd rá kell éreznie, mi a ;ó és mi a rossz. S ebben a feleséged irányítása a pótolhatatlan. Gondold át még egyszer a helyzetet, s ha nem az előző eset áll fönn, akkor magad is rájössz, hogy a nevelés egysége nem a szülők módszereinek vaskalapos uniformizálásában rejlik, hanem sokkal inkább, mondhatnák úgy is, hogy munkamegosztás alapján a szándékok azonosságán, az árnyalatok összhangján múlik. Szeretettel üdvözöl M o s w M ín >O 'W 2
