Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-19 / 34. szám
Piroska a híres Grimm-mesében tudvalévőén bort is visz a nagymamának. A nagy, sötét erdőn át. A kis kosarában. Föltehetően azért, mert a jó öreg nagyanyó szereti a bort. A pityi-pityi-pityókát. Miközben Piroska ezer veszélyen át szállítja aggszüléjének az alkoholt, a nagymamát ,megeszi a farkas. Igv szól a mese. De valószínű, hogy miután a vadász jóvoltából kikecmergett a farkas gyomrából, a becses folyadékot élvezettel el is fogyasztotta. Már csak a nagy ijedtség miatt is. Az Antialkoholista Liga tagjai a mese ilyetén motívumát bizonyára rosszallással fogadnák. Miért kell egy öregasszonynak bort inni? Amikor a szesz közismerten árt a szervezetnek. Emeli a vérnyomást, rombolja a májat, elmeszesíti az agyereket. Milyen példát mutat az ilyen kótyonfitty, élveteg vénasszony az ifjúságnak, a még serdülőkorba se érkezett gyermekeknek, a nemzet aranyalapjának? Nincs kizárva, hogy a kislány, a rossz példa láttán, elöbbutóbb maga is rászokik az alkoholra. S aztán majd megnézheti magát. Szemlélet kérdése csupán, hogy miképp fogjuk fel a nagymama alkoholfogyasztását. Babonás gyógymódnak tartjuk-e, ártatlan gondűzésnek vagy elítélendő vétségnek? Hiszen a szegény nénit, rosszindulattal, iszákosnak is nevezhetjük. A Piroska család ellenségei közt bizonyára lennének tanúk, akik látni vélték, amint nagyanyó, fától fáig vergődve, mámorosán botorkált az erdőben, hogy elérje a legközelebbi csapszéket. így akár riasztó példává is zülleszthetjük a világirodalom egyik legrokonszenvesebb mesehősét. Gondoljunk továbbá Francois Villonra. Évszázadokon át élt a legenda, hogy Villon elvetemült csavargó volt, középkori gengszter, akasztófavirág,. aki sorozatos gaztettei közben,- magánpasszióból, lazításként, verseket is írt. Csak éppen azt hallgatták el, hogy a költő, bár a tízparancsolat alapján aligha juthatott a szentek ölébe, korának egyik legvilágosabb-elméje volt. Egy tudós kanonok neveltje (hálából az ő nevét vette fel; de vajon mit szólt volna hozzá a jeles főpap?), örök kíváncsi, könyvek ismerője, aki még a sírfeliratán is ..szegény tanulónak“ nevezte magát. A zord egyházatyák szerint: Villon úr Istentől elrugaszkodott gonosztevő. A kései utókor ítélete alapján: istenáldotta zseni. Bár a kései utókorban is akadhatnak erkölcsbírák, akik Villont- legszívesebben indexre tennék, miközben irigyen képzelődnek a költő érzékcsiklandó legendái felett. Valamint Karenina Anna. Az irodalomtörténet nagy .alakja után ismét egy mesehős. Ha nem állna Tolsztoj teremtő védelmében, a klimaktériás vénkisasszony-erkölcs akár meg is seprűzhetné. Mit akar ez a zavaros lelkű perszóna? Miért nem éri be a derék Kareninnal? Micsoda botrány, hogy más szerelme után sóhajtozik! Igaz, a regény végén a vonat elé dobja magát. De jobb sorsot nem is érdemelt volna ... És jusson eszünkbe Kosztolányi. A bájos férfi, aki műkedvelő tisztelettel közeledett a nőkhöz, ám halála előtt „elvesztette a fejét“. Egyik folyóiratunkban összegyűjtve is olvashattuk utolsó szerelméhez, Radákovich Máriához írott ieveleit. Kosztolányiról tudjuk, hogy utánozhatatlanul derűs, kedélyes, játékos szellem volt. De mit ért ez a remekműveket termő játékosság a „felszarvazott férj“ szemében? Ripacstempót, bolondériát, bohócságot. Radákovich Mária így vall: „... az urammal közöltem, el akarok válni, mire ő azt mondta, nem válik el soha, és nem válhatok el Tőle egy ilyen ripacs miatt.“ (Hogy ki volt az önérzetes férj? Nem derül ki a közleményből.) Kosztolányiné pedig a rajongó szépasszonyt, akit a költő egyenesen Szent Teréziához hasonlított, közönséges lúdnak titulálta. „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd — írta fenyegető levelében —, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni...“ Ez az elfogultság természetesen érthető. Hiszen személyes érdekvédelemből támad. De mit szóljunk a magánügyi sérelmektől független ítéletekhez? Mert ezek még veszélyesebbek. Gyakran csak az alkatunktól, felfogásunktól, életmódunktól idegen tulajdonságok termelik ki a megrovó jelzőket. Vagy egyszerűen a felületes ítélkezés kényelme. Amikor sajnáljuk a fáradságot, hogy mások hasonlóan emberi természetét megértsük. így lesz „alkoholista“ a mesebéli nagymamából, „gazember" a költőből, „züllött személy“ a klasszikus nőalakból ... Nincs erény, amelyet ne lehetne hibaként is feltüntetni. A savanyú gyomorbeteg a borisszát némi túlzással „részegesnek“, a takarékos a nagyvonalút „könnyelműnek", a kísértésbe nehezen ejthető a hajlékonyabb természetűt „erkölcstelennek", a dogmatikus az életszerűbben gondolkozót „elvtelennek“ nevezheti. És viszont. Mi sem egyszerűbb, mint hogy az életvágyat „telhetetlenségnek", a beosztást „zsugoriságnak“, a hűséget „frigiditásnak“, a meggyőződést „korlátoltságnak" tartsuk. Ahogy tetszik. Mindannyian „kispolgárok“ vagy „sznobok“, „hazardőrök" vagy „pitiánerek“ lehetünk. Attól függ, kinek a szemében. „Az emberi jellem negyvenezerféle“ — mondá Füst Milán. Ezért olyan nehéz tájékozódni benne. De kötelező. Illusztrálta. Varga hajós-GALSAI PONGRÁC volt- e Piroska nagymamája
