Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-19 / 34. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILM/I DOKTOR/ISSZOHY Vilma megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Fruzsinát kfkísérte a pályaudvarra, s Fruzsina is örült, hogy elutazhat. A vasúti fülkében agybafőbe dicsérte barátnőjét ismerőseinek, akik hitetlenkedve hallgatták Fruzsina beszédét. Először el sem akarták hinni, hogy a rövid hajú, keskeny arcú, egyszerűen öltözött diáklány honfitársnőjük, méghozzá grófnő, aki férjét és kisfiát hagyta otthon, hogy Zürichben tanulhasson. Fruzsina elutazása után Vilma első útja a könyvtárba vezetett. A könyvtáros örömmel üdvözölte, mostanában ritkábban látta, azt hitte, hazautazott karácsonyra. Vilma tagadólag rázta a fejét, mosolyogva mondotta, hogy nagyon költséges mulatság lenne hazautazni vakációra. Führsprech Sulsbergerné kis karácsonyfát állított fel a hallban, a penzióbeliek mind otthon töltötték az estét, igyekeztek vidáman, elfogulatlanul beszélgetni, de az erőltetett beszélgetés lassan abbamaradt, és ahogy csendben ültek az ünnepinek szánt vacsora mellett, mind hazagondoltak. Pulherija váltig hangoztatta, hogy Oroszországban csak tizenhárom nap múíva esedékes az ünnep, s kis bánattal a hangjában jegyezte meg, hogy így nem is egyszer, kétszer kell éreznie azt a szorongófájdalmas érzést, amely minden ünnepkor elfogja. Vilma a régi karácsonyokra gondolt, köztük legélénkebben arra az estére emlékezett, amikor Györgyöt megismerte. Lehunyta a szemét, maga előtt látta a hatalmas fát, amelyet annyi igyekezettel díszítettek, orrában érezte a fényő illatát, a kandallóban pattogtak a hatalmas fahasábok, a nehéz damasztselyemmel, csillogó ezüsttel, hajszálvékony porcelánnal, metszett kristállyal, virággal díszített asztalra finom ételek kerültek, mindenki mosolygott rá, mindenki szerette, kényeztette. És a tavalyi karácsony. . . György mogorván nézte a készülődést, zsörtölődött, hogy minek a sok ajándék, minek ez a felesleges pazarlás, pedig mennyire igyekezett, hogy minél kevesebbet költsön. Maga készítette a díszeket, az ajándékokat mind saját holmijából adta, nővéreinek, édesapjának, Kálmánnak kézimunkákat küldött, csak a kisfiúnak hozatott Pestről játékokat. A gyerek tapsolt, kacagott örömében: puíkát, kardot, csákót kapott. Másnap a kis György megbetegedett, férje kijelentette, hogy a sok felesleges édesség ártott meg neki. Vilma attól rettegett, hogy diftériát kapott. — Maga mindig a legrosszabbra gondol, túl sók orvosi könyvet olvasott! - vetette oda a férje. - Vagy talán valami diftériás béresgyereket ápolt? Vilma három napig remegett, amíg végre alábbhagyott a láz. Hiába nyugtatta meg az orvos, hogy a kisfúnak egyszerű mandulagyulladása van. Amikor a kis György meggyógyult, Vilma lett beteg. Két napon át magas láza volt, de nem akart orvost hívatni, a doktor harmadnapra váratlanul állított be, még egyszer meg akarta nézni a kisfiút. Fejcsóválva vizsgálta meg Vilmát, akinek akkorra már elmúlt a láza. Egy darabig tűnődve nézett maga elé: milyen orvosságot is ajánljon? Végül azt tanácsolta, hogy járjon gyakrabban Pestre, szórakozzon többet. Vilma halvány mosollyal bólogatott, majd amikor a doktor már távozni készült, megkérdezte: — Mondja, doktor úr, jó orvos lenne belőlem? Káváss doktor egy pillanatra meghökkenten hallgatta a váratlan és szokatlan kérdést, aztán elgondolkozott. — Feltétlenül — felelte kis habozás után —, majdnem minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy jó orvos legyen. Intelligens, jó megfigyelő, csők egyetlen hátránya lenne pályáján: túlságosan érző szive van. De hát ez a kérdés teljesen elméleti méltóságos asszonyom! Káváss erősen hangsúlyozta az utolsó két szót. Vilma arcába szökött a vér. Az orvosnak igaza van. Felesleges ilyen ostoba kérdéseket feltenni. Hogyan is lehetne belőle orvos? És lám, nem is telt bele egy év, s ami akkor lehetetlennek tűnt, most lehetségessé vált. Igaz, még nem orvos, de ha kitartóan dolgozik, évek múlva orvos lehet. Vajon hány év szükséges hozzá? El tudja-e végezni öt év alatt az egyetemet? Le tudja-e tenni mind a szigorlatokat? Lesz-e elég ereje a megfeszített tanuláshoz, s főként lesz-e elég pénze? Amikor eladta az ékszereit, kis bőrzacskójában ezreseket őrzött, ő akinek sohasem kellett pénzzel bánnia, pénzzel gazdálkodnia, azt hitte, nagyon-nagyon gazdag. De amint megérkezett Zürichbe, beiratkozott az egyetemre, tandíjatfizetett, könyveket vásárolt, penziószámláit fizette, hamarosan rájött, hogy nagyon kell takarékoskodnia, ha öt-hat évig ebből a pénzből akar élni. Ha gyümölcsöt vagy kenyeret vásárolt, kis mosollyal gondolt a pándi gyümölcsfákra, ahol több volt a lehullott, fel nem használt gyümölcs, miot amennyit az egész üzletben láthatott. És a dekára mért kenyérről eszébe jutott a pénteki kenyérsütés, amikor a konyhalányok kora hajnalban kezdtek neki a dagasztásnak, s délfelé egymás után emelték ki a kemencéből a pirosbarna héjú illatos cipókat. És a konyhában reggeltől estig sütöttek-főztek. Csak most tudja, hogy milyen bőségben élt. Lakótársnői ugyanilyen aggályos gonddal osztották be a hazulról kapott filléreket, némelyek középiskolásokat tanítottak. Schultess tanár úr neki is felajánlotta, hogy szerez tanítványt. Vilma köszönettel visszautasította az ajánlatot, nem akarta egyik társától sem elvenni a keresetet. Hiszen neki még van pénze, ráér majd akkor tanítványt vállalni, ha elfogy az ékszerek ára. Addig inkább takarékoskodik, kevesebbet eszik - a sok evés amúgy sem jó a szervezetnek. Elhatározta, hogy csak a szobát béreli a penzióban, az étkezésről egyedül gondoskodik. így feltétlenül olcsóbb lesz. Nemrég olvasott egy cikket az újságban, amely a vegetáriánus életmódot dicsérte. Megpróbál csak növényi koszton élni; mindenképpen erőpróba lesz, erőpróba hogyan tud a szervezeten uralkodni, hogyan tudja gyomrát és ínyét leszoktatni a finom falatok ízéről. A hazaírt levelekben nem említette, hogy áttért a növényi és hamarosan a nyers kosztra. Hol is tudott volna főzócskézni? Frau Führsprech Sulzberger nem engedte volna meg, hogy a konyhájában pepecseljen. De még ha megengedte volna is, akkor sem tette volna. Sajnálná a ráfordított perceket. Hiszen a pénz mellett az idő volt a legveszedelmesebb ellenséq. Kegyetlen gyorsasággal repült, szinte száguldott. Néha úgy érezte a nap huszonnégy órája egyetlen múló pillanat volt csak. És amint tavaszodott, még kínzóbbá vált az időhiány. Hiszen úgy szeretett volna kirándulni a hegyek közé, felmászni a csúcsokra, s hajnalban onnan nézni a napfelkeltét. De úgy érezte, még nincs ehhez joga. Csak akkor engedhet meg magának ilyen kikapcsolódást, ha Schultess tanár úrral pótolja a középiskolai anyagot. Ha latinban, matematikában, ásványtanban, növénytanban nem bukkan sehol sem hézagra. Akkor. . . akkor a lányokkal egy hétre elmennek egy közeli menedékhózba, s bebarangolják a környéket. Pulherija fesz a vezetőjük, ő már ötödik éve él itt. so1'' lé megfordult, még a Jungfrauig is eljutott. Igaz, alaposan megkoplalta ezt a nagy élményt. Hetenként egyszer írt haza, mindig vidám, derűs leveleket. György azonban havonta legfeljebb egyszer válaszolt. Mostanában már a kis György is ráírja verébbetűkkel a nevét. Vilma kis sóhajjal nézte az ákombákom írást, eltöprengett rajta, vajon a kisfia megszerette-e most már a betűt? Milyen a tanító bácsi, akiről férje beszámolt, s aki hetenként háromszor jön ki Kátéról, hogy az első osztály anyagára tanítsa a kis Györgyöt? Néha arra gondolt, hogy megkérdi férjétől a tanító címét, és levelet ír neki. Megkéri, hogy nagyon sok szeretettel bánjon a kisfiúval, s magyarázza meg neki, hogy az életben a legtöbb szépet a betűkön át kapja. De elvetette ezt a gondolatot. A tanító meglepődne a levélen, talán beszélne róla, mutogatná, és a kisvárosban, a környéken híre kelne, hogy Szilassyné, aki nem ótallotta otthagyni a családját, álszent módra levelekkel zaklatja a tanítót. Hiszen ő a „világ”, a rokonság, György barátai és ismerősei körében szívtelen, gonosz asszony, aki otthagyta a gyermekét. SIMKÓ TIBOR A „Cseszmegi sírver sek“ 'bői Tövist Hajt csak Pagács Anna. Sírjáro mit ki jis anna? A ruhád is beakanna, a kannád is kilukanna ... Vótam Szabó Szabina, eekapott a masina, \ tőbű levágto ja lábom. Jobb léssz tán a másvilágon. Pénzes Ernő, Pénzös Eszti bánotunkot csak növeszti — szülejit várjo ikrejink párjo. Gőg Iza má Liza nem mégy lagziba, nem vészi ee a Jóska: fű nyőll rajta még sóska. Goda Péter e két métér hosszú teleknek lakója; lábotörött házo fölött búsan kelepel a gója. Ide tértem Baka Etus, csontomon má rohad a hús. Kisfiamot ki éteti, ki ód énnyi, innya néki? • Nyáron hoszták haza Nácit. Mellin sárgo csillag láccik. Itt pusztát ee, alig meggyütt. Nyugoggyon há velünk éggyütt. • Rózsár Marisnak né higgy, a hamisnak, várhodd sírva: fekszik a sírba.
