Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-12 / 33. szám
4 TÖRÖK ELEMÉR 1 Egy hang (In memóriám Fóbry Zoltán) Ki tudja sorsunk némasággal teleírt mélységét, ki mossa le lelkünk fekete gyászát, az iszonyú kőkopárság hegyein létünk ördögi táncát ki állítja meg végre, emlékeink tükre elé állva, az idő ráncaival bélyegezve, ki mer hinni a tisztaság megbékélő mosolyában? 2 Mit ér a költői kép. a szépnek hatalma a gonosz hálóján fennakad, a mélység sötétje didergőn megérint, füledben csend topog, a tűz visszfénye arcodon, tekinteted a nincsbe vész, az űr semmijébe. 3 A vízen tükörképed, mit is mondhatna a feléd sikoltó anyaföldnek? Ez itt a pontos jelenléted. Közép-Európa, a hazád. Ide szült anyád egyszer s mindenkorra, itt vagy jövőd foglya. Nincs más esélyed, hát bírd a terheket, s a szellem csöndjében tedd, amire születtél, a nap legyen gyámolítód, és a fénye mindennek, ami szép. Ne az érzelem s a fölmagzott sérelem, hanem a bölcsebb értelem: bensőd vezére ez legyen. Sem az, hogy ki volt itt előbb: Csak annyi vagy, amennyi tettedből megmarad. ben írom, egyre vigyázóbban mondom a szót, magamat tehát, az embert, hiszen egyre élesebben és pontosabban érzem, hogy én vagyak a nyelv, a szó: az ember. Mert ha az ember szavakat mond — akkor a szavak embert mondanak. És így a nyelv tett is, mert az ember tettei az embert mondják. Ezért van, hogy írás közben, munka közben toliam egyre sűrűbben áll meg a papír fölött; beleszúr, belekérdez a levegőbe: tárgyakat vallat, tegnapi, mai és holnapi embereket keres, tegnapi, mai és holnapi eseményeket, tegnapi mai és holnapi reményeket. És ha ilyenekre lel, lehajlik, ráhajlik a papírra a toll, és szavakat jegyez, összefüggést, ítéletet. Mintha az írás idegeim álma volna: eszméletem, eszmém, szívdobogásom. Természetesen a valóságot: benne elfoglalt, elfoglalható, de még inkább elfoglalandó helyünket faggatja az ásványként, már-már drágakőként ragyogó csönd; s tudva a valóság nagyságát és változatait, formáit, abszurditásait, igazságait, igazságtalanságait és vélt véletlenjeit, egyben tudja azt, hogy mindeme változatosságnak át kell szűrődnie a világnézeten. Mert végső soron az életnek, a dolgoknak, a valóságnak égévé kell válniuk a világnézettel. 2 Tizenöt, húsz mondat — talán vagy bizonyára — nem elég: mire is? Kimondani az emberélet felét? Egy főhajtásra önmagunk előtt? Vagy csakis anynyira elég, amennyire őszinték a mondott szavak? Mivel a magam nevében szólok, az írástudó felelőségét mondom, az emberét, aki fórumokon, a nyilvánosság előtt szólhat és szól, és egyre készül szólni, tudatosítva, hogy fölhalmozódott ismereteink a világ dolgairól, történelemről, társadalomról, emberről, eszméről s nem utolsósorban nemzetiségek sorsáról, szerepéről csak akkor hasznosak és gyümölcsözőek, ha az egyre bővebben áradó ismeretek ugyanolyan ütemben humanizálódnak is bennünk, ha a tudatunkban, sőt a lelkűnkben világnézetté válnak: meleg emberi vérré és szép emberi szóvá. A felismerést az idő szülte, megint csak a magam nevében szólva: az én emberi időm, az én közel harminc évem, az az idő, mely a születéstől máig tart, melyet így jelölünk: 1949—1978, s amely tehát tulajdonképpen hazánk szocializmusának ideje. Ezek az évek a szükségszerűségek és törvényszerűségek felismerésére tanítottak, megfogalmazták — meg tudták fogalmazni! — nekem, így .bennem is, a .korparancsot: a szó tett, a tett felelősség, a felelősség pedig az megfogalmazása. És mindennek — jobb szó híján — az önfeláldozás az ára. Értem ezen a félelmet a közönytől, harácsolástól, korrupciótól, bólogatástól, megvesztegetéstől, a félelmet az önfeladástól, a meghátrálástól, a belenyugvástól. Tehát az első számú parancs: közösségben gondolkodni, közösségben cselekedni — családban, nemzetiségben, társadalomban. És a másik irányból, a drága József Attilával szólva: a mindenséggel mérd magad! Nekünk, magyar nemzet iségűeknek, fokozottan kell ismernünk, tehát védenünk és őriznünk természetes különbözőségünket, elsősorban édes anyanyelvűnket, mert csak nyelvünkben élhetünk, nyelvünk által cselekedhetünk, hiszen megállapítottuk: a nyelv tett, cselekedet. Aki nem beszél vagy nem beszélhet, meghal. Még a szó tudományos értelmében is. Napjainkban állapították meg a tudósok, hogy a Neander-völgyi ember azért pusztult el, mert nem beszélt, mert nem tudott beszélni. Ezért kell örülnünk minden csecsemősírásnak és minden érett, komoly, okos szónak, minden felelősségteljes ítéletnek. Jól csak így cselekedhetünk, ha ismerjük és mondjuk a dolgainkat, ha mindennapjaink gondjai közös dolgainkká lesznek, ha közösségben, nemzetiségben és nemzetköziségben tudunk gondolkodni és cselekedni, ha tisztában vagyunk kötelességeinkkel, és teljesítjük is őket, ha tisztában vagyunk jogainkkail, és habozás nélkül élünk is velük. 3 Ügy adódott, hogy a szívem körül sereglők hadába az utolsó két évben újabb két ember lépett: a fiam és a lányom; jelkép nélkül is — véreim. Mint ahogy vagyok én vére apámnak és anyámnak, és vagyok megbabonázott őrzője a már pólyámban rám testált örökségüknek, minden bizonnyal úgy lesznek, azaz már most azok ők is. Így épülnek közösségek és kultúrák, így válik egyetlen jelenné, mindig-jelenné a történelem. Így vagyok, lehetek én ükapám, szépapám, dédapám, nagyapám, apám a mában, történelmi földrengések így pusztíthatják vagy így erősíthetik a szívem. Ezért nagy és ezért szép a felelősség: embert nevelni fi gyei mező és fegyelmező, megtartó ősökkel a szívünkben, mert ekként lesz világossá: utódaink szívében mi is ott piroslunk majd pecsétként, ott ékeskedünk címerként; nem lehet hát közömbös, a pecsét mit hitelesít majd, s milyen ábrákat mutat a címer. A történelmi február mint a természeti erők: mint a szél, elfújták, mint a nap, felszívták szívükről a ködöt, az alattomos, ősöket fojtogató és utódokat analfabétaságra, vakságra, némaságra ítélő ködöt. Nemzetiségünk az lehet ,aki: magyar és szocializmust építő, a vox humana népe. De az emberré, emberséggé egyenesítő gerinc, ez az európai és internacionalista elkötelezettség magyarságtudat, nyelvtudat, nyelvhűség nélkül talajtalan és könnyen elsorvad — mondjuk soha nem elégszer Fábry Zoltánnal. — Füst Milán ismert sorait így kell olvasni és érteni: „Oh, jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok / S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned ez lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” A nyelvvédelem: szel lem védelem, embervédelem. A nyelv a humánum anyanyelve, mely csak mint emberségi kifejezés tölti be igazolón és igazoltan szerepét. Aki nyelvet bánt, embert sért. A nyelvkorlátozás az emberség körét kisebbíti, a kultúra rádiuszát rövidíti és a gondolatteremtést akadályozza. A teljes önmagunkra ébredés érik, érleli az idő. Érik az emberi gyarlóságok felszámolása, múltunk, mánk és jövőnk tudásának okos és határozott számbavétele, humanizálása: az anyanyelv mellett a világanyanyelv elsajátítása. Jó mulatság, férfimunka legyen.
