Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-12 / 33. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPI/I DOKTORAI SSZOriY ,/Miért nincsenek iskolák a lányok számára, miért? - töprengett gyakran, amikor elgondolkozva ült egy nehezebb kitin fordítás vagy egy bonyolultabb matematikapélda előtt. - Miért nem tanulhattam mindezt gyermekkoromban? Miért kellett szemrontó hímzéssel, festegetéssel bajlódnom, amikor egyikhez sincs tehetségem?“ Lákótársnőivel gyokran beszélgettek arról, hogy mennyi nehézséget okozott hiányos előképzettségük. Oroszországban éppen úgy nem voltak középiskolák a lányok számára, mint akár Magyarországon, akár Finnországban vagy Bulgáriában. Pulherija nevetve jegyezte meg, hogy náluk nem szabad középiskolát követelni a lányok számára, mert mindjárt rójuk sütik, hogy nihilisták, forradalmárok, és előbbutóbb Szibériába száműzik őket. — Nézz körül az egyetemen — mondta Pulherija —, mi, oroszok vagyunk a legnagyobb számban. Nemcsak azért, mert tanulni akarunk, hanem mert nem tudjuk elviselni a szellemi börtönt, ahová minden értelmes, nyitott szemű orosz embert, akár férfi, akár nő. bezárnak. Inkább vállaljuk a szegénységet, nélkülözést, csak hogy szabadok lehessünk. — És ha végeztek, nem mentek vissza hazátokba? — kérdezte Vilma meglepetten. — Hiszen neked férjed van — fordult Pulherijához. — Férjem? Valójában nem a férjem — felelte Pulherija kis vállrándítással. — Szergej, akár a többi diák, csak a nevét adta, hogy külföldre juthassak. Szüleim nem engedtek volna el tanulni. De Szergej hajlandó volt feleségül venni, és így szüleim mór nem rendelkeztek velem. Vilma arca mély megdöbbenést árult el. Pulherija elmosolyodott. — Látod, kis gráfnő. mennyi minden van a világban, amiről neked fogalmad sincsen! Azt hiszed, te szenvedtél a legtöbbet mindannyiunk között? — Én, én ... — Vilma szólni akart, de barátnője el hallgattatta. — Tudom, sohasem mondtad, hogy mennyit szenvedtél, de abból, amit elmondottál, érzem, hogy keserves, nehéz évek vannak mögötted. De mögöttünk is. Nézd például Maját. Apját sohasem ismerte, elhagyta anyját, mielőtt még Maja megszületett volna. Anyja belehalt bánatába. Egy nagynénje nevelte, művelt, okos teremtés, aki mindig azt hangsúlyozta: legyen önálló foglalkozása, ne legyen kegyelemkenyérre utalva, ha nem megy férjhez, vagy nem sikerül a házassága. És a többiek is, honfitársnöim, mind sokat küszködtek, amíg eljutottak ahhoz, hogy tanulhatnak. És anyagilag mind nehezebben élnek, mint te. — Mint én? — Vilma elmosolyodott. Ha tudná Pulherija, milyen féltő gondossággal néz meg minden kiadott fillért, milyen szűkre szabja a napi élelemadagját, nem mondaná, hogy a többiek nehezebben élnek. Igen, megérkezésekor nehéz, rézveretes disznóbőr bőröndöket raktak le a kocsiról, a címeres névjegy elárulta grófi származását. Pulherija sok mindent tudhat a világról, a világot megrengető szabadságmozgalmakról, az emberi és női jogokról, de az eszébe sem ötlik, hogy a grófok között is akadnak szegény emberek .. . — Látom, kinevetsz — Pulherija is elmosolyodott —, jobb, ha nevetsz, mint ha szomorkodsz! Vagy talán azért van jókedved, mert kedves levelet kaptál ma? — Igazad van, nagyon kedves levelet kaptam — felelte Vilma —, egy rokonom, aki egyben barátnőm is. írt. Azt hittem, haragszik rám, amiért nem is tudattam vele elutazásomat, és csak innen írtam néhány sort, de nem, nem haragszik, sőt azt írja, hogy karácsonykor meglátogat. Vilma vegyes érzelmekkel várta a találkozást, örült, hogy láthatja szeleburdi, örökké csacsogó barátnőjét, akin az évek múlása mit sem változtatott, de egyben félt is attól, hogy kizökkenti szigorú rendjéből. Napjai pontos beosztás szerint teltek, korán kelt, mielőtt bement az egyetemre, elolvasta az előtte való nap jegyzeteit. Pulherija szoktatta rá, hogy minden előadást jegyezzen. Eleinte nehezen ment, de később megszokta, hálás volt a tanácsért. Ebéd után visszasietett az egyetemre; ilyenkor voltak a gyakorlati tárgyak: boncolás, kémiai, fizikai gyakorlatok. Aki akart, tovább is benn maradhatott. Vilma csak akkor ment el korábban, ha Schultess tanár úrnál volt órája. Rendszerint csak vacsorára érkezett haza. A vasárnap volt csak kivétel, ilyenkor a lányokkal kisebbnagyobb sétára mentek. Ezeket a sétákat nagyon élvezte, a kanyargós erdei ösvényeken mindig feljebb, feljebb jutottak. Vilma volt az, aki mindig magasabbra akart mászni. — Ti nem értitek ezt — magyarázta a többieknek —, nem tudjátok, mit jelentenek alföldi embernek a hegyek. Mindig csak lapályon éltem, ameddig a szem ellátott, csak síkság vett körül, örültem, ha akácfák vagy nyírfák néznek le rám; ha fenyvesek közé kerülünk, úgy érzem magam, mintha karácsony lenne. Talán azért volt környezetemben mindenki olyan kicsinyes, szűk látókörű, mert sohasem láttak hegyeket . . . — A ti országotokban nincsenek hegyek? — kérdezte sajnálkozva Maja. — Dehogynem! Csak én éltem mindig síkságon, leánykoromban és később asszonykoromban is. Vilma elhallgatott, nem akart beszélni sem Vasadról, sem Pándról. Ó, azok a vasadi őszi délutánok, amikor sórtengerben fuldoklóit, ha kimerészkedett a házból, “az eső verte szünet nélkül a tetőt, és vad, zabolátlan szél tépte, cibálta az ablaktáblákat. Itt a hegyek felfogják a szelet, még a tó hullámai is csak szelíden fodroznak, mintha a természet is lábujjhegyen járna, ha a város felé közelít. A pályaudvaron Fruzsina hangos sikoltozással borult Vilma nyakába, ölelte, csókolta, ahol érte. Vilma kicsit feszélyezetten tűrte a viha'ros szeretetkitörést, riadtan körülnézett, nem lát-e ismerőst, nincs-e kinn valamelyik diáktársa. Szerencsére senki sem vetett ügyet rájuk, s feltűnés nélkül szólhattak be egy kocsiba, még a rengeteg poggyász is belefért. — Mesélj, hogy vagy, hogy élsz, jaj, de gyönyörű ez a város! Ilyen szépet még életemben nem láttam, ehhez képest eltörpül Kolozsvár, sőt Pest is! Jaj. milyen tiszták az utcák, s mennyi kirakat, hetekbe telik majd míg mindegyiket megnézem! Kár, hogy ennyi ruhát csináltattam, itt bizonyára szebbeket lehet kapni s divatosabbakat! Györgyöt is meglátogattam... A kisfiad gyönyörű, férjed pedig undok medve, a te helyedben én is otthagytam volna, és szegény nagymama . . . Pergett, pergett Fruzsina nyelve, csak akkor hagyta abba. amikor a szálloda elé értek. Egy pillanatra még őt is megérintette a hely varázsa, a decemberi délelőttön hideg-fényesen csillogott a tó, a víz partján házak sorakoztak egymás mellett, tetejüket mintha cukorral vonták volna be. olyan tiszta fehéren borította a hó, a körbefutó hegyek is hósipkát viseltek, s a derült kék égből a fák hócsipkés ágain játékosan villant meg a napfény. Fruzsina hamarosan rádöbbent, hogy Vilma merőben más életet él, mint t azok, akik az Hotel Baur au Lacban laknak. Már a penzió szerény bútorzata miatt is nehezen tudta visszafojtani rosszallását, de még jobban elképedt, amikor a lakótársnőket megismerte. Nagy erőfeszítéssel igyekezett barátságosan mosolyogni, beszélni egyikkel sem tudott, mert Fräulein Else hiába igyekezett az intézetben németre tanítani, nem sok eredményt ért el vele. És ami keveset meg is tanult az intézetben, azt évek folyamán tökéletesen elfelejtette. A penzióbeliek is furcsán néztek Fruzsinára, drága bundájára, hatalmas tollas kalapjára, nagy karmantyújára. Pulherija, amikor kettesben maradtak Vilmával, meg is jegyezte: —- Most ihég jobban tisztellek, Vilma, mint azelőtt.- Ha ilyen környezetből, ilyen emberek közül, mint barátnőd, el tudtál szabadulni, nagyon erős akaratod lehet. (folytatjuk) KRÓNIKÁS AZ IDŐBEN 1 Ifjúságom zöld vadonéból, hiszen, kijutottam. Éghet hát — és égjen is — a mögöttem hagyott rengeteg, láttassák a lángcsóvák a múltat, ifjúságom égő dzsungelét — vadjaiban, szárnyas állataiban, de a sűrűjében megbúvó társakban sem tehet kárt a tűz, hiszen őket mind magamba menekítettem. Ülnek is éberen a szivemben, vagy sereglenek a szívem körül: dalszájúak és kérges kezűek, ősz halántékúak és pelyhedző állúak, hajukat szélnek felkínálók és a zúzmarát Mont Blancként tűrök; magúikba nézőik és előre látók nagy serege veszi körül a szívemet, hogy ahova minden emberfia elér az emberélet útjának felén, ama nagy sötétlő erdőbe, onnan ezer kezükkel és ezer eszükkeL kivezessenek. Mondják, s ha mondják, pecsétes az igazság, hogy az ember életében a harmincadik év megrázkódtatásokat és megtisztulásokat rejteget, választások elé állít, és el is veszejthet. Igaz volna? Ami bizonyos: harmincadik évem küszöbén egyre nehezeb-
