Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-23 / 4. szám

Életrajz,

másodfokon

hősi eposzok világát se idézte. Mert olyan nincs, ugye, hogy ellenséges területen az ember leül az ellenség asztalához, és fal, és egyéb se jár az eszében, csak az, hogy most úgy istenigazából megtörni a gyomrát. Nem gondol alvásra, ha előtte nem biztosította magát. Puskacső végén tereli be az ember, ha egyedül van, a háziakat a kamrába, rájuk zárja az ajtót, és a legokosabb az, ha még a szájukat is biztosítja, erősen, és akkor láthat falatozáshoz, lövésre kész puskájának csöve az ajtóra szegezve, egyik keze a tavaszon, a szalonnán csak a másik.

így él a katonaember, a könyvek szerint, és másképp nem lehet hosszú életű ezen a bombatölcséres földön. Nem ugrik, hogy ágy alá másszon; mert nem a fedezék a legfontosabb, hanem a kilátás; innét viszont milyen kilátás nyílik? Itt csak érzetek vannak, érzések; azokból pedig a háború meg nem él. Ha az emberre ilyen szalonnázás helyzetben rákopognok, szépen fel kell tenni a sisakot, fogni a karabélyt, és mint egy lovaskatona Kleistnéi, kiszólni ércesen: Benn tágosabb, hallodd-é, te! csak ne légy szabólegényke! És ha nem szabólegényke kopogtatott, hanem valami puskás hadfi, akkor durr bele, a szeme közé azt az ólmot, és ha többen vannak, hadfiak, akkor több ólmot, több szem közé, s kiáltani hozzá Schiller huszárjaként azt kell, hogy: Engem meg nem fogtok, kutyák! És számolni a lövéseket, s mondani: Az utolsó, az utolsó, nekem babám szeg, koporsó!

De ágy alá nem mászunk. Viszont én az ágy alá másztam.

Meg aztán már sokkal korábban meg is állíthattam volna őket, vagyis az ellenséget, nem itt, az ágy mellett. Kólótól valamivel délre, és korábban vissza is kellett volna vetnem őket, vagyis el azt az ellenséget Klodavától, át az Ural túloldalára. Tehát már régóta nem követtem a nagykönyvekbeli előírásokat, amikor az ágy alá vágtam itt magam.

Ahelyett azonban, hogy az ellenséget ilyképp vetegettem volna, magam vetemedtem futamodásra, egyszerűen mert az ellenség — lőtt. Nem a nagy egészet néztem, globálisan, hanem a magam kis személyes részét; az irhámat akartam menteni, a gyomrom korgását csitítani, és tekintetem mindegyre a lábamra szegeződött, némi fagyások okán. És amikor a kantinos katonát agyonlőttem, azért tettem, mert különben ő lőtt volna agyon engem. Én, magam, engem: csupa ilyesmi. Túlságosan önmagomra összpontosítottam, ahelyett, hogy arra gondoltam volna: az ellenség helye az Uralon túl van, az én helyem pedig semmiképp sem egy lengyel parosztágy alatt.

Viszont hát ott feküdtem, előrenyújtotl karral, kezem tenyérrel a deszkapadlón, lábam kicsit kifordítva, csizmám belső talpszegélye csakígy ezeken a deszkákon. Nyitva volt a szemem; emlékszem még a matrac lelógó rugójára a petróleumlámpa negyedelt fényében; a rugóról tudok még, a szájam sarkában érzett porról-zsírosságról, meg ahogy a lágyékomat a csat

nyomta, orról. Azt is tudom még, milyen jól hallottam. A jobbik fülem, tehát a bal, a gallérom párnájára lapult, hanem azért a fennmaradóra se lehetett panasz: behozta a hangokat. A parasztasszony kiáltott, kiabált, mindegyre nagyon lengyelül; addig némának hittem. A férfi az ajtó felé kiabált, majd lengyelül kezdeti harsogni, és nekem is bekiáltott valamit az ágy alá, azt németül. Jöjjek elő, azt kiáltotta, és mintha sietős lett volna neki a dolog, és az ajtó felé azt kiáltotta, hogy én már jövök, most mászom elő az ágy alól, várjanak még azzal a tüzeléssel, és ezt is úgy kiáltotta, mint akinek életre-halálra sürgős.

Nem állíthatom, hogy derűs hangot ütött volna meg, holott meglett volna rá az oko: távozni készültem. Senki se örül, ha valaki ott hasa1 az ágya alatt. Senki se örül, ha valaki, puskával a kezében, megáll a küszöbén. Énnek ellenére beengedett, ha nem is boldogan, de — meggyőzve.

Meggyőző lehettem, hátamon az éjszakával, kölyökszakállam mocskával, német karabélyommal. A karabély igazi rohamfegyver; könnyű a kezelése, és megbízható, és egy megbízható ember igen gyorsan tüzelhet vele. Az olyan ember meg, aki kizökkent a szabályok rendjéből, mert nem kapott időben enni, és már régóta nem, sajnos, az ilyen megbízhatatlan ember még gyorsabban lő egy német karabéllyal, és az, akinek a küszöbén megáll, éjfélkor, háborús időben, tudja, mit kell tennie: az ilyen embert be kell bocsátani, de gyorsan I

Az ember, aki éjszaka engem ilyen gyorsan bebocsátott, most az ajtó felé ordibált, feltehetően arról, hogy a lehető leggyorsabban ki fog engedni megint, nekem pedig az okot is beordította az ágy alá: hogy odakint sokan állnak, sok fegyverük van, és nekik nem ő kell, nem is a szalonnája, hanem-engem' keresnek, engem, aki most ott lapulok az ágy alatt.

Ügy vélem, lövöldözésről beszélt; azok ott kint, úgy.vélte, arról beszéltek.

Nem csodálkoztam. Akkoriban mindnyájan sokat beszéltünk lövöldözésről. És ritkán álltunk meg a puszta szónál. És az a játékszabály sem állt, hogy: Állj, vagy lövök! mert senki se kiáltott állj!-t, csak lőtt. Lerövidült így a folyamat; megállt az illető egy jól célzott lövéstől így is. A kantinos katona, például, akit én lelőttem, rosszul célzott. Előbújt a bunkerjából, meglátott engem, már kapta is a fegyverét, bal keze a tár előtt a csövön, jobbja a tuson, és tüzelt. Rám, mert odamerészkedtem a másik tüzéhez, beleszaglintottam egy kicsit a gőzébe, de hót ha olyan bodros jó illatokat hozott felém az a gőz: a tükörsima hóvilóg és fagyvilág felett bab szaga szállt, ó, hagymáé, szalonnáé, fokhagymáé, ott, a nagy téli éhezés közepette, o napokon, kilométereken át gyötrő átkos éhség világában. A havat fűszerező éhség közepette fokhagyma- és babszag csapta meg az orrom, álmomban már babhegyet másztam, ahol hagymatorony állt a magasban, és a lejtők szalonnásan csillogtak. Akkor jött a gonosz szokács, ajtaján kidugta a fejét, akkor kijött az ajtón egy fehér kötényes katona, és keresztüllötte az ólmomat. Én pedig keresztüllóttem a fehér kötényt, mögötte pedig a katonát. Tizennyolc éves voltom. S utána valaki ott rohant máris a téli erdőn, mert tudhatta: sok szakács őrzi a katono kotyvalékát, sok szakács állna bosszút a társért, sok szakács ragadna kanál helyett fegyvert, hogy odapörköljön a pörkölt mellől.

Ezért rohant az az illető az erdőn ót, de úgy, hogy nem figyelt a kecses őzekre, a fürge mókusokra, nem hallotta az uhu huhogását és a tündérek szárnya suhogását, hanem csak rohant, ahogy a lába bírta.

Azaz — rohantam. így. Meddig, nem tudom. Hová, nem tudom. Hogyan, nem tudom. Hogyan fut valaki a hétnapos futás hetedik napján! A hétnapos éhezés hetedik szakaszán. Hogyan fut az, akinek fagytól feketék az ujjai a fekete retek alatt? Ha oka van, fut. Egy halott szakács az ember legközelebbi múltjában: nyomós ok. És az ilyen nyomaték szárnyakat ad. Szárnyaim voltak.

Megálltam-e? Igen, méghozzá nem a szárnyalást hagytam abba, hanem ahogy az meg volt írva: berogy vala térdem... Térdem berogya, és én egy árokba zuhanók. A hó alatt egy felhasított zsák cement volt, tömbbé meredve; mi közöm ehhez; jó ez nekem? Megálltam egy kereken mozgó tyúkketrecben; sarkaiban szalmahalmok, két halom összeszart szalma; belebújtam a szalmába, legyen a tyúk a szakácsoké, enyém a tikszaros szalma.

Elérkeztem egy kunyhóhoz — vagy ház volt? Kastély? Várerőd? Utolsó erődből juss be abba a várba, ha nem vártak is, asztal várhat, tányér. És bemászhatsz még egy ágy alá.

Olt feküdtem hót, az ágy alatt, holott az imént a helyzet ura voltam még. Zsámolyon trónoltam, nem is olyan rég, kezemben a villa volt a jogar. És királyion böfögtem. Elfelejtettem hadaimat, miért ne! A sereg is rég megfeledkezett rólam. Megfeledkeztem az ellenséges seregről, ám rólam az nem. Aztán az is minden királyi és közkatonai regulát farba rúgott, ahogy házigazdáimnak felvilágosítást adtam :

Német? — Igen. Egyedül? — Igen. Rég? — Azt hiszem.

Miért? — Jöttek a többiek is, és szaladtunk; először még sokan, aztán kevesebben, majd megint többen, majd egyre kevesebben, végül csak én.

Hol vannak a többiek? — A hóban, ott vannak; egy golyó köldök alatt, egy lövés a lép tájára, egy a fülbe, sok-sok lövés.

És az ellenségre, ha az így lödözött rátok, ti nem lőttetek? — De, lőttünk, úgy volt muszáj. Eleinte sokat, aztán már nem olyan sokat. Egyszer, már nagyon a vége felé, kiszabadítottuk magunkat az ellenség öleléséből. Kiszabadultunk, de nem sokan.

Kiszabadultatok? — Igen, lőttünk és szabadok maradtunk, így éreztük; és futottunk, mert az ellenség már jött oz erdőszélen, ugráltak ki a kocsiból a katonái. Azóta vagyok magam.

És gyakran szabadultál meg így?

Eléggé, mondtam, és a tányért megtámasztottam a karabélyom csövén. Mert volt még a tányérban némi zsír, és kenyerem is volt, a parasztnak nem meséltem el a kantinos katona esetét.

Jött más, aki megmondja.

Dörömböltek az ajtón. Mintha lórúgás érte volna a fát, úgy zehgett. Mintha faltörő kossal jönnének az ajtónak. Háromszáz szakács dörömbölt háromszáz nudliszaggatóval. Háromszáz mongol paripa döngette a deszkákat. Háromszáz lóerővel támadtak a paraszt portájo ellen, az én portám ellen. Az I. belorusz front kollektív ökölcsapásától recsegett-ropogott a várerőd.

Akkor, mint később visszoemlékeztem rá, az üres tányért és töltött karabélyomat megragadva, az ágy alá vágódtam.

Ez is. szabályellenes volt; se tányérokkal, se fegyverekkel, se önmagommal nem bánhattam így, ilyen vagdosólag; az ellenséggel meg éppen ellenkezőleg kellett volna elbánnia a német katonának, ugye.

Nem csoda, hogy moccanatlan feküdtem, szájam sarkában zsíros porral, a lógyékomban a derékszíjam csatjával, pofacsontom a galléromon, jóllakotton és nagyothallón, a paraszt ágya alatt, valamivel délre a Konin és Kutno közti úttól, egv téli éjszakán, háború idején.

Nem csoda, hogy feltápószkodtam, amikor a paraszt azt ordította, hogy felállni. Akkor az ajtóhoz mentem. Akkor a magasba emeltem a kezem.

TANDORI DEZSŐ fordítása