Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-01-23 / 4. szám

Ez az ember Thököly Imre, a hites ura, az élettársa, akinek hűséget fogadott, és iö Ilona — hű és szerelmes. Neki kell derűt hoznia az elborultnak, neki kell örömet adnia az örömtelennek, neki kell küzdelmébe vetett hitét épségben tartania. És bele tud simulni úgy a karjába, olyan önfeledten és szerelme­sen, hogy a megrokkant férfi meg­remeg belé. Milyen igaza volt, hogy ezt az asszonyt kívánta, öreg? Nem öreg. Lángoló szív és erő. Teste törékenyebb, mint egykor, megviselte a súly, melyet reárakott a sors, de arca vonzóbb, mint valaha. így fonódik össze hosszú ölelésben a két élettárs. Most már könnyebb, most már elviselhető lesz minden, hiszen együtt vannak ők, akik együvé tartoz­nak. Orsi és Esvány is összeölelkeznek. Érzik bizony ők is, hogy egy a gyöke­rük. Az élet is könnyebb, ha a másik karja fonja át. A kuruc urak nem néz­nek egymásra, restelik meghatott tekin­tetüket. Ki a lovát nyugtatja, ki jártatja lépésben föl-aló, ki elnéz a májusi rét szikvirógzása felett Erdély felé: Erdély felé, hová visszatérni nem lehet. Még az a szívósság és kitartás, az a hit és odoadás, mely ebben az emberpárban lakozik, méq az sem tud­ja visszasegíteni őket többé. THÖKÖLY OLDALÁN Most Palánkán van háza. Palánka nagy rác-bolgár lalu az Al-Duna köze­lében. Thököly palánkkal öveztette kö­rül rablók, garázdák és a Magyar­­országról átportyázó betyár labancok ellen. Palánka alatt a mezőn lakik vont sátrakban a velük bujdosó kurucság, vagy kétezer-ötszáz ember. A nándor­fehérvári török kormányzó, a szsrdár parancsol valamennyinek, ő adja az engedélyt Thököly Imrének, amikor Pa­lánkéról kimozdul. Ilona szájában keservesen fut össze a szó: — Thököly Imre rövid száron .. . Legyint. Az egésznek az a titka, hogy semmit sem kell szívre venni. Azért többé-kevésbé pontosan meg­kapják a szerdártól a pénzt — amely 41. DÉNES ZSÓFIA isiim HM NA EEs] minden eshetőségre a határvédelem­nek szól -, török módra erszényekben. Ebből tartják fenn mindnyájan magu­kat, s a kuruc élésmesterek a nándor­fehérvári révben veszik ót az udvar és a sereg élését, melyet a Duna és a bolgár Morava vízi útján szállítanak dereglyéken Palánkára. A pénz ugyan nem elégséges Thö­­kölynek, aki fejedelmi méltósága sze­rint él, minthogy ezt megszokta — és mert ilyen a természete —,-de van egyes helyeken hitele, és meg is gyűlik az adóssága. Ez nem baj — gondolja Ilona —, ezentúl úgysem kell már annyi adós­ságot csinálnia, Hozott ő magával aranyakat is meg épp elegendő örök­lött holmit, az jó lesz eladogatásra. Minek is cipelnének annyi ládát ma­gukkal? Ami fontos: Ilona úgy látja, a szer­dór nagyjából barátságos arccal for­dul Thököly felé, aminek oka, hogy a német fél tőle. Zernyest óta, ahol meg­mutatta, mit tud, erősen él a császá­riak emlékezetében! Amikor nyugtalan­­kodnak a Duna-Tisza közén a zsoldo­sok és labancok Bádeni Lajos keze alatt, a szerdór felmutatja Thökölyt, mint fenyegető kardot. Szegény! - szomorodik el Ilona. - Mostanában oly beteg, hogy ketten segítik lóra . . . De katonai erényéből, hadvezéri lángeszéből és bátorságából ez mit sem von le — vigasztalja önma­gát. És ha újból verekedésre kerülne sor, megint csak megmutatná, mit ér Thököly a harctéren. A házat, melyet itt a rác faluban rezidenciául adtak nékik, eléggé lak­hatónak találja. Megérkezése előtt Thököly Vidinböl kőműveseket hozatott, és gondosan megtisztíttatta, áttataroz­­tatta. Kert is van hozzá, az élésmeste­rek ablakai alatt konyhokert gyümöl­csössel, az ő ablaksora alatt virág­szőnyeg. Most nyár van. a tárt-nyitott ablakokon át részegítően száll be a jázminok és a rózsák illata. Soha még nem látott ilyen rózsákat. Csupa isme­retlen, nemes rózsatő, a szerdár ked­veskedése Zrínyi Ilonának, az ő kertje részére hozatta már kora tavasszal Anatóliából és Perzsiából. Ennek az ajándéknak örül. Minden reggel végig­látogatja a rózsákat ... És a szerdár­­nak viszonzásul nagy kosár édes süte­ményt süttstett, fűszerszámosat, illato­sat, ízelítő-ízes tésztafélét magyar kony­haművészettel. Csupán a ház belső falait találta megérkezésekor barátságtalannak Ilo­na. Idegenül meredt rá a sok csupasz, rideg, frissen meszelt fal. Eszébe jut­tatták, hogy idegenben jár, és hogy ez nem lehet otthona neki. Mégiscsak, mégiscsak az otthonom ... — erőskö­­dött Ilona, és a frajokkal kirakta a szőnyeges, képes, régi fegyveresládák­ból a holmit, függönyöket is előszedett, és maga aggatta, szegelte a falra a sok emléktárgyat. Igen sok elpusztult belőlük, igen sokat elraboltak, azután sok maradt vissza a gyermekeknek, de még mindig jutott a régi otthonokból emékeztető az idegenbe bujdokolt Thö­­kölyéknek is. Mire felöltöztette a mez­telen falakat, polcokat, asztalokat, ablakokat - alig is lehetett rezidenciá­jára ráismerni. Színes lett, derűt fa­kasztó és vidánn a sok színes cserepes virággal együtt, amit a kertből beho­zatott. Derűre és jókedvre pedig szük­ségük van. Jókedvre kell hangolnia minden alkalmatosságával Thökölyt és híveit, merthogy a kedveszegett ember nem képes küzdelemre .. . Nekik pedig céljuk, életcéljuk a küz­delem ! Hogy Ilonának a vidámsághoz meny­nyi lelkierő kellett, mennyi fegyelemmel nevelte rá magát, hogy házát elszomo­rodott bujdosók boldog kis tanyájává avassa, azt legfeljebb csak két ember sejtette. Maga Thököly Imre, aki azon­ban éleslátását sohasem fedte fel Ilo­nának, hanem úgy tett, mintha mindent elhinne felesége színlelt könnyedségé­nek, szórakozásra szomjazó vágyának. A másik ember Thököly Imre új ti­­toknoka volt, Komáromy János szekre­­tárius uram, akit Ilona most, Palánkán ismert meg. Eleinte csak nézte, figyelte ezt a kis keménykötésű magyart, vajon megérdemli-é, hogy Thököly valóban bizalmába fogadta: személyes leveleit és politikai szerződéseit, titkokat rejtő közléseit már csak egyes-egyedül Ko­­máromyval íratja. Vajon nem jár-e vele bizalmában úgy, mint Absolon Dániel kancellár urammal, kinél nagyobb áru­lót Ilona nem ismer. . . — Hol szedte fel Komáromy őkegyel­­mét, szívem-uram? - kérdezte Thököly­­től már az első estén.- Nem szedtem fel - rázza fejét Thököly vlmre —, nem olyan ember a', akit fel lehet szedni. Vagy gyün a’ magától, vagy nem gyün sehogy se. Teleki Mihály uramat szolgálta Erdély­ben a kancellárián, a Felvidékről került oda. Földim ... A szót, hogy földim, sötét hangszín­nel mondta. Mélységből bukkant fel. Nosztalgiát hordoz. Kífejezhetetlen dolgok gyűlnek hátterébe. Mivelhogy földije annak is van, aki elvesztette hazáját. Ilona bólint. Érti, hogyne értené. Megsimogatja Thököly karját, és csen­desen nógatja, beszéljen tovább.- Tanult ember, eszes, tudja a nyel­veket. latinul kitűnően, lengyelül elég­gé jól, és töri még a franciát is. Be­tűvetésben remekel . . . Ezeken kívül eszes, magyar és egyenes. Karaktere, mint az acél . . . Kisember volt, dolgoz­ni. akart, Teleki uram megböcsülte. Amikor kancellár uram kiszállt a kan­celláriából négyezer labanc élén, hogy ellenem jöjjön Zernyest alá, szekretá­­riusát magával vitte. Ö meghalt a harc­téren, Komáromy uram foglyul esett. Sátramba hivattam, beszédem volt vele. Foglyom volt, visszaadtam sza­badságát. Rábíztam Teleki holttestét, vigye haza Görgénybe Veér Juditnak. Én nem étettem meg. Becsületes harc­ban terítettem le. Legyen neki könnyű a föld a Teleki-portán. De Komáromy uramnak már nem kellett Erdély. Nem kellett a labanc föld. Beszélt velem. Eljött utánam, és azt mondta: engem szolgál, mert belátta az én harcom igazát. Hogy aki magyar és böcsüle­­tes, az engem szolgál tűzön-vízen ót. Így maradt nálam. Béfogadtam. Hi­szem, hogy ő nem Absolon. — Nem! Nem! Kegyelmednek van igaza! — hagyta rá Ilona. Thököly el­beszélése meggyőzte. — örvendek, hogy új szekretáriusunk ilyen böcsületes lélek. A franciák - véli Ilona Palánkán, napjai folyásában, ahogy figyelgeti a dolgokat — még mindig szeretik őket. Igaz, hogy ennek ma nem látják túl nagy hasznát, mivel inkább udvarias­kodás az egész, de azért mégis jólesik Munkácsvár egykori asszonyának, hogy XIV. Lajos nándorfehérvári követe, De­­lora márki, nem lakik a szerdár váro­sában, hanem kedvükért ideköltözött Palánkára, az ő házuk tőszomszédsá­gába, titkárával, monsieur Fontonnal és kiváló tudású orvosával. Olyan ez a dolog látszatra, mintha Thököly feje­delem udvartartásához kiküldött diplo­mata tartózkodnék őnáluk PaJánkón. Ilona nem tartja különösebb kitün­tetésnek. Nem mintha ezt szóban vala­ha is kifejezné, hiszen bizonyára nem is válik benne ez az árnyalatnyi meg­becsülés tudatossá, de valahogy úgy áll a dolog, hogy emberfia őt ki nem tüntetheti. (folytatjuk) HERMANN KANT Az ágy alatt feküdtem, ott feküdtem hát. Azt hiszem, poros volt az ágy al­ja. Szájam sarkában por keveredett zsírossággal. Szalonnáztam épp az imént még, sült szolonnát fogyasztot­tam. Ittam hozzá teát is, de a szalon­na íze kitartóbb, és most akkor még a por ize is hozzá jött. És ott feküd­tem az ágy alatt. Nem csatoltam be a derékszíjamat; a csat jobboldalt nyomott, lógyéktájt. A gallérom bal szárnya is laza volt, párnául szolgált a pofacsontomnak a padlódeszkán. Csendben feküdtem, de nyugalmam nem volt. Lapultam csak, mint a nyúl, ha vadászt látott éppen. Hallottam én is az imént a vadászt, és ott feküdtem az ágy alatt. Egy évszá­zad telt el azóta, hogy az imént még az asztalnál ültem, öltem, s mert te­leettem, teleiltam magam, ótmeleged­­tem, biztonságot érezhettem végre, el is álmosodtam. Az alvásról beszéltünk. Elég lett volna felállnom, épp csak fel­egyenesednem és előrezuhannom. Ak­kor az ágyon találtak volna meg. így most az ágy alatt találnak meg. Mert megtaláltak mór. Ott feküdtem' egy ágy" alatt valami­vel délre a Kutno és Konin közti úttól, nagyjából Kolo magasságában. Nagy­jából valamivel; nem volt se irány­tűm. se térképem. Január húszadika volt, mint azóta már tudom; nem volt naptáram, és nem volt órám. Utoljára január tizenharmadikán láttam órát, s hogy hány óra, ezt utoljára január ti­­zenhatodikán mondta meg nekem va­laki, de azt is csak úgy kábé. Nehéz is másképp mondani ilyesmit, ha nincs már más rend, mint hogy nappalra jő az éj. Ha nem szabály már az sem, hogy este lefekszünk, reg­gel fölkelünk, és reggelit kapunk, ebé­det kapunk, és vacsorát is kapunk, hogy kettőtől négyig őrség, vagy így is mondhatnám: tizennégy hától ti­zenhat hóig, hogy sorakozó hét hákor, és Lale Andersen dalol nulla óra körül — ha mindez nem érvényes, nehéz megsaccolni, hányra járhat ilyenkor meg olyankor. És ha van olyan, hogy vasárnap' délelőtt lőjük agyon a kan­tinos katonát, ahelyett, hogy a temp­lomban zengedeznénk istenről, akinek földjén a vas kinőtt, és ha csak az van, hogy az ember emlékszik, havat minden addigi fenntartása ellenére először egy világos téli reggelen evett, és ha belegondolunk, hogy hónapokig is meg lehet lenni kályha melege nél­kül, akkor igazán nem fontos, mikor is fekszünk egy lengyel paraszt ágya alatt, mert kopogtak éppen. Fontos csak az, hogy kopogtok. Ele­gendőképp fontos volt ez ahhoz, hogy a zsámolyról a rejtekedbe pördülj: visz­­sza az utolsó fedezékbe, a legmélyebb barlang legszűkebb résébe, oda kelle­ne most, vissza a barázda rögei közé, a porba vissza, ó, a porba, mely min­dent eltakar. Szabálytalan volt itt már minden. Szabálytalan és szabályzattalan, és a

Next

/
Thumbnails
Contents