Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-22 / 30. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPI/I DOKTORA SSZOPÍY — Itt vannak a váltók, adósságéi hitellevelek, eladott földekről szóló szerződések, zálogkölcsönök, bekebelezések. Nem tudom, mennyit ért a pénzügyekhez, lehet, hogy még nálam is kevesebbet. De azt megérti belőle, hogy ebben a mappában van az egykori legendás Szilassy-vagyon. Hét év óta, mióta maga a feleségem, úgy elapadt a vagyon, mint a gyertya, ami mellett maga hajnalig bújja a könyveket. Ne értse félre, nem szemrehányásképp mondom, s nem az a napi egy gyertya tett tönkre. De tönkrementünk, kedves Vilma, éppen úgy, mint az édesapja, akitől szintén nem várhatok segítséget. Vilma bele sem nézett a mappába. Ebben a pillanatban nem érdekelte sem a Silassy-, sem a Hugonnai-vagyon. Még arra sem tudott gondolni, hogy ha György kezén elúsztak a földek, akkor a kisfiát miből nevelik fel. Mindabból, amit férje kissé színpadiason előadott, csak azt értette meg, hogy György nem állja útját, hogy elszabadulhat Pándról, lerázhat magáról minden fojtogató kötöttséget, szabad lesz, tanulhat... Az arca lángolt, a szeme tágra nyílt, az ajkán mosoly hasadt ki. Férje, amikor rápillantott, önkéntelenül hunyorított. Úgy érezte, mintha vakító fénybe nézett volna. Egy röpke pillanatig eltűnődött, hogy mitől ragyog a felesége arca, de hamar megtalálta rá a feleletet. Eveken át nem látott ezen az arcon mást, mint beletörődést, keserűséget, lemondást. És most egyetlen odavetett szavától, a lehetőségtől, hogy elmehet, megváltozott az egész arc. Hát ilyen börtön volt neki Pánd? Ilyen börtön az otthona, férje, kisfia? Am jó, menjen csak, egyetlen szóval nem tartja vissza . . . — Valóban elenged? — kérdezte Vilma tétován. — Nem szoktam játszani a szavakkal, nem vagyok sem poéta, sem regényíró. Férfi vagyok. Amit kimondtam, állom. — Kezet rá! — Vilma lassan megindult férje felé, és bátortalanul nyújtotta a kezét. Szilassy erősen megrázta a felé nyújtott kezet. És utána kis gúnyos mosollyal jegyezte meg: — Kézfogás nélkül is bízhat a szavamban ! Csak arra vagyok kíváncsi, mit szól majd hozzá az édesapja, testvérei, a Hugonnai meg a Szilassy rokonság. — Nem tudom — felelte Vilma egykedvűen. — Édesapám bizonyára ellenzi majd az utazásom, de Kálmán ... Kálmán örülni fog! Szilassy György másnap Vilmával együtt Nagytéténybe utazott, és sokáig üldögélt apósával a dohányzóban. Tőle várt segítséget. De az öregúr csendes beletörődéssel hallgatta veje indulatos szavait, némán szíttá szivarját, végül bocsánatkérően mondotta, hogy nem tehet semmiről sem. Kálmán, amikor meghallotta, hogy Vilma Zürichbe akar menni tanulni, nem lepődött meg túlságosan. — Igen — bólintott megértőén —, az álarc lehullt. Vilma kérdően nézett bátyjára. — Nem érted, ugye, miről beszélek? - mondta mosolyogva. - Amikor kislány voltál, és elkísértelek az intézetbe, az igazgatónőd tette ezt a furcsa megállapítást. Azt mondotta, hogy úgy viselkedsz, mintha éppen olyan lány lennél, mint a többi, aztán néha, egy vers olvasásakor hirtelen megváltozol. Mintha alórcot viselnél, és ilyenkor az álarc mögött meglátszik az igazi arcod. Úgy látszik, igaza volt. Az álarcot most végérvényesen eldobod, és álarc nélkül nézel farkasszemet a világgal. Nehéz lesz, Vilma, nagyon nehéz lesz... Most lázas hetek következtek. Hugonnai kijelentette: nincs joga Vilmát visszatartani, ha a férje elengedi, de anyagi segítséget nem tud nyújtani. Vilma nem is várt apjától segítséget. Fiókos szekrénye mélyén őrizte házassága hét éve alatt kapott ékszereit. Milyen közönyösen fogadta akkor a sok csillogó holmit, a mély tűzű rubinokat, a szikrázó gyémántokat,. a tompa fényű gyöngyöket. És most ezek az ékszerek teszik lehetővé a tanulást. György nem kifogásolta az ékszerek eladását. Vilma érezte, hogy férjén valami fásultság vesz erőt, amikor látja, hogy milyen lázasan készülődik az útra, csupa tettvágy, csupa lelkesedés; útikönyveket hozat, azokat bújja, szinte naponta megy Pestre, szerény ruhatárát kiegészíti, fogorvoshoz jár, a padlásról lehozatja a régóta ott porosodó bőröndöket. Vilma maga kérte, hogy jöjjön vele a pesti ékszerészhez, de György elhárította a kérést. — Nem drágám, eleget temettem a családi vagyonból, ne kívánja még azt is, hogy a családi ékszerek temetésén is részt vegyek. Inkább magának adom ezt a briliánsgyűrűt, keresztapámtól kaptam, sohasem hordtam, nem férfinak való az ékszer. No meg itt van ez a gyöngysor. De anyámnak ne mondjuk meg, hogy hová tűntek az ékszerek! Amúgy is elég fájdalmas lesz számára, hogy maga elmegy. Talán . . . talán nem is kellene megmondanunk az igazságot. Mondjuk azt, hogy szanatóriumba megy ... Vilma kényszeredetten mosolygott, tudta, hogy anyósát úgysem lehet félrevezetni. De Szilassy Györgyné meglepő közönnyel fogadta menye utazását. Férje halála óta olyan begubózva élt, állandó halálfélelemben, az öregek természetes önzésével csak saját magával törődött. Nem kérdezte, hogy Vilma miből fog élni Zürichben, még azt sem kérdezte, mi lesz a kis Györgygyel, ki viseli majd gondját. Ki viseli majd gondját? Vilma szívébe beletépett az aggodalom, mikor idáig értek gondolatai. A kis György még aludt, amikor a kocsi hajnalban Pándról Pestre vitte, hogy elérjék a reggeli vonatot. Vilma megállt a gyerekszoba ajtajában, nem akarta, nem merte megcsókolni az alvó gyermeket. Csak nézte a párnán elterülő gyűrűs szőke haját, az alvástól rózsás arcot, már-már megindult, hogy még egyszer odaszorítsa arcát arcához, érezze bőrének selymes érintését, beszívja hajának illatát. De egy lépés után megtorpant. Félt, hogy ha megérinti, nem lesz elég ereje, hogy itt hagyja. „Az anyám — villant át rajta az emlékezés —, az anyám sem engedett egyikünket sem a közelébe. Most már értem, most már tökéletesen megértem, miért nem tett sohasem engedményt. Félt. Félt, hogy ha eqyszer elengedi magát, többet nem lesz elég erős .. „A zürichi egyetem első éves hallgatója“ — ezeket a szavakat ismételte magában, amikor búcsút vett Györgytől, amikor felszállt a vonatra, ezt zakatolták a kerekek, mialatt ismeretlen tájakon robogott vele a vonat. Férje hálókocsit akart venni neki, de ő erélyesen tiltakozott a felesleges kiadás ellen. Időnként a nyakához kapott: ruhája alatt kis szarvasbőr zacskóban őrizte az ékszerek eladásából kapott pénzt. Ki tudja, hány évig kell ebből élnie? Nagy nekiruqaszkodással készült az útra, a boldogság lázában nem is gondolt arra: vajon bírja-e majd a tanulást. Hiszen orvos akar lenni .. . az orvosi könyvek, amiket olvasott, tele voltak latin szavakkal, s ő nem tud latinul. A Pröbstlintézetben nem tanítottak latint. És a latinon kívül mennyi minden van, amihez alig konyít. Egyenes derékkal ült a fülke sarkában, a váltakozó útitársak eleinte igyekeztek beszédbe elegyedni .vele, de néhány mondat után belátták, a fiatal szőke lány nem óhajt társalogni. Lánynak tartotta mindenki; fehér galléros szürke útiruhájában, rövid hajával valóban lánynak látszott. És a kezén nem viselt karikagyűrűt. Vizsgálódó szem megláthatta volna gyűrűsujján a fehér csíkot, a hét évig hordott gyűrű jelét, de Vilma elrejtette a kezét. A fehér csík majd lassan visszakapja a kéz eredeti színét, s ahogy barnul a bőr, úgy tűnik mind távolabbra az otthon képe, amelyhez olyan kevés szép emlék fűzi. És nem szabad visszanézni, csak előre, csak előre, mindig csak előre ... Az ajtón kopogtattak. Vilma felriadt. Gépiesen mondta: „Tessék!“ Mikor már kimondta, akkor eszmélt rá, hogy németül kellett volna szólnia. De a kopogtatók nyilván megértették a magyar beszédet, mert hamarosan nyílt az ajtó, és nyolc fiatal teremtés lépett be; a panzió valamennyi lakója: hat orosz, egy bolgár és egy finn lány.- Érezze magát jól közöttünk! - mondta a finn lány, Lydia Seemann. - Háziasszonyunk elárulta, hogy magyar, így hót valójában rokonok vagyunk. Mert mi, finnek, büszkék vagyunk arra, hogy a magyarok nyelvrokonaink! (folytatjuk) mű máromi „Dunatáj” írja június 24-én: árhullám Komárom felé közeledik!” Ugyanazon az oldalon: „Mocs és Pat tragédiája!” „Hívunk mindenkit!” Június 25-ről: „Tizennyolc méteres mélység!” A szánalom már egyféle megosztása a bajnak. De ez több volt annál, segítés volt. Nem egy árvízi hajós volt, hanem nagyon sok. A csicsói gátszakadást követő hatodik napon ott álltam a nagymegyer—bogyai vasúti töltés hídján. Alattam megállíthatatlan vízáradat. Kétezer méterrel arrább már a síneken csapott át a víz. Három bogyai ember a tiltás ellenére is megpróbált visszajutni a faluba. Kettő halálsápadtan visszafordult. A sínek fölött már vállukig ért a víz. — Kis híján odavesztünk — mondták reszketve. A harmadik, a halált is vállalva, „hazament szétnézni”. Nagyfalu utcáján ladikkal hajózunk végig. A víz még mindig zúdul, mint hivatlan vendégeket, kifelé sodor a faluból. Erő-A k< „Az DOBOS LÁSZLÓ Egy szál ingben (RÉSZLET) vei tudjuk csak a házak közt tartani magunkat. Időnként megállunk, s a csónak orrában ülő ember fölemelkedik, tenyerével tölcsért formál a szája elé. — Emberek! — kiáltja elnyújtva. — Van-e még itt élő?... Emberek! A víz zuhogásával nehezen birkózik a hang, de ha közel szorulunk a házakhoz, hallható. A csónak nagy, erős vízi jármű, favágók használják. Motorja is van, de a faluban kockázatos volna használni. Két katona van velünk, most ők eveznek. A kormányos dunai vízi ember, favágó, itt ő ismeri legjobban a járást, a falvakat, az utakat, s ha a mezőség vizein vagyunk, sorolja a dűlőneveket is. Így, a víz tetejéről is tudja a határt. Nem veszélytelen, amit teszünk: ha csak nem vagyunk ház vagy emelkedő védelmében, megperdül velünk a ladik, köröket fordulunk a sodrásban, és rohanunk a vízzel. A dunai ember magabiztos, ő nem fél. Néhány erős mozdulattal „kivesz” bennünket az árból, csöndesebb vízre igazít. — Emberek! — kiáltja ismét a borostás arcú.
