Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-22 / 30. szám
ö a járásból jött. A háta mögött úgy mondják: „a járási”. Napok óta vízen van már. — Nem láttam én azt még aludni se — mondja a dunai. — Enni is csak éppen, ö hajt bennünket is. Először haragudtam rá, de most már értem őt. — Hivatalból teszi — jegyzem meg kelletlenül. — Ez nem olyan, veszélyben azt megérezni ... Ez félti az embereket, jót akar. Főleg az öregekkel van baj. Nem akarnak elmenni. Nehezen fogadnak szót a kitelepítési parancsnak ... Félnek e szónak még az említésétől is. Bujkálnak a padlásokon. De a víz sok, több, mint bármikor azelőtt, a házak meg gyengék, különösen a régi építésűek... Nagy részük kő és alap nélküli ... Mi kell annak? Csak egy hétig álljon a vízben, öreg faluk ezek ... — Emberek! —.hangzik a rekedt kiáltás. Szorosan a kerítések mentén haladunk, szinte háztól házig. Hiába csukták be a kapukat, kinyitotta őket a víz: az egyik udvarból kifelé folyik, a másikba befelé szakad, dühösen és kiszámíthatatlanul, mint a vadállat. — Ez a legrosszabb, az ár eleje. Ilyenkor nagy az esése, és nyomása van. Míg el nem egyenlít alacsonyt a magassal, így tesz! Zúg meg kavarog — magyarázza hátam mögött a kormányos. Szétnyílt nagykapun bekanyarodunk egy udvarba, így parancsolja a járási ember. Alacsony parasztház. A hátulja — innen kaphatta először a vizet — megroggyant; az eleje rémülettől meghökkent ember ábrázata. Próbáljuk az ajtó kilincsét, zárva. Az ablak alá evezünk, ez is gondosan zárva. Az alsó ablakszem magasságáig víz áll a házban. Az utca felőli szoba kísérteties látvány. A benti víz mindent megemelt: a bútorok lebegnek, egy szekrény — ajtaja kettényitva — fehérneműdarabokat ereget magából a megadás jeleként. — Siralomház fehér zászlókkal — dörmögi a dunai ember. A két fiatal katona sápadtan mered be az ablakon. — Uszoda — mondja az egyik csehül, s körmeivel megkocogtatja az üveget. Lélegzet-visszafojtva várunk, ösztönösen reménykedve, de semmi jel, nem is lehet. A katona még egyszer kopog, de ez már idegesítő: olyan mozdulat ez, amit megismételni nem lehet. Két paplan lebeg a vízben, s lassú süllyedésben forognak. — Bent is áramlik — motyogja maga elé a másik katona. Valóban a víz kering, s vele a tárgyak is. Időnként össze-összekoccannak, az ágy lába a szekrényhez koppan. Előbb fadarabok verődnek egymáshoz, aztán vasak kondulnak össze. Faluvégi kovácsműhelyekből hallatszott úgy a nagykalapács. Emberi beszédnek is visszhangja kél, nekem úgy rémlik. Hátrafordulok. Semmi! Az áradó víz zuhogása a legmélyebb és a legmagasabb hang, de közben a kettő között van valami, amit hallok. — Ne csodálkozzék — segít zavaromon a kormányos. — Ezt a víz teszi... Nagy messziségből is elhozza a hangokat. A víz teteje jeleket hoz, így mondták a nagyon öregek is. Olyan csoda ez, mint a villany. Van, de nem látni... A víz is él, még ha gonosz is ... A természet minden dolgából magába vesz valamit, földből, levegőből, kövekből, fényből... Széles fakeretben tükör is úszik a szobában. Az asztal és az ágy között lebeg. Fényét a ráhullámzó víz tompítja, de így is benne van a mennyezet egy része. Jól látszik a repedés is: a tükör mutatja a szélesedő hasadékot, napfény tör be rajta, s egyszerre az ég egy darabja is ráesik. Fejünk fölött reccsenést hallunk. A csónak elmozdul az ablak alól, s a padfeljáró nyílása alatt állunk meg. — Van-e itt élő? — kérdi hangosan a járási. Felülről neszezés hallik, majd erőtlen macskanyávogás. Még egyszer szól az ember, de a válasz ugyanaz. A járási és a kormányos összenéznek. Szótlan faggatózás: „Vigyük, ne vigyük?” Tovább úszunk a fal mentén. A fáskamrának használt egykori istállóból fadarabokat hoz a Víz: az ajtófélfáig lassan lebegnek felénk, szűkölő állatok módján közelednek. Mintha szemük volna, előbb a világba bámulnak, majd a kert felé kapja őket a sodrás. A kert mélyebben fekszik, most azt temeti a víz. A tengeriszáraknak már csak a hegyük látszik, s vízben topped a fák koronája is. — Fiatal telepítés — mondja szomorúan a kormányos —, alig ötéves... Mennyi munka, míg idáig is elér egy kert. Itt nálunk a háborúig valójában nem is termett gyümölcs. Nem nézték sokba, legfeljebb a szilvát. Tengernyi szót kívánt ez is, míg megértették ... Ügy tartjuk, minden rossz jó valamire, talán ez az istenverte víz is. Csapás ez, ami megtisztíthatja az embereket. Ilyen küzdelmet... A segítség ilyenkor nagy dolog.' Ezt sokan érzik és tudják ... Csak nagy az ára mindennek. Ez a sok szép fa meg a többi... A koronák alja már sárgul. Elpusztulnak ... Két fa között félrebillent tyúkól lebeg, az udvarról vihette oda a víz. Fáradt szárnycsapkodás és rekedt vartyogás hallatszik belőle. A dunai ember odakormányoz. Ez is zárva van, gondosan lakatra zárták. Balta fokával törjük ki a rácsokat. Ázott szárnyasok buknak a víz színére, barnák, szürkék, feketék, vergődnek, néhányat felfog a fák koronája, de nagy részüket a kertek mögötti mezőségre kapja az ár. Minden térdel, a házak, arfák, a kerítések, mind a földre tört. S ez a félelmetes, ami kilátszik a vízből, ez a csonka lábú, roggyant világ. Az író—olvasó találkozó emberélmény Közösségi életünk egyik megnőtt, elterebélyesedett ága az író-olvasó találkozó. Vannak külsőségei, olykor talán mutatvány és látvány is, de jellemzője nem ez: együttlevés, beszélgetés, elmondás, egymáshoz beszélés, kimondás, kibeszélés — az ilyen szavakat vonzza. Vannak vélemények, mely szerint az ilyen találkozó: önmutogatás. Írók önjárkáltatása. Érzékeny vagyok a külsőségekre, ha tehetem, minden emberi megnyilvánulásból leszámítom azt. De ha jól meggondolom, a mi közösségi összejöveteleink inkább puritánok, mint ceremóniálisak — ide értem az író-olvasó találkozókat is. Nincs ceremóniánk, már annyira sincs, hogy az ünnepélyesség határait is mossa a dísztelen egyszerűség. A nemzetiségi szellemi élet fogalmai több jelentésűek, ilyen az író-olvasó találkozó is: alkalma népművelésnek, az irodalom dolga is, van közösségi jelentése, jelzi a kultúra igényét, igénylését. S nem utolsósorban, emberélmény. Ezután mondhatnék történeteket, eseteket, példákat: Az ilyesmi jól hangzik, a könnyítő anekdotizálás sejtelmesen félrehúzott függöny — kicsit nemzetiségi műfaj is. Ehelyett az. ilyen találkozók minősítésével próbálkozom. És már kérdezem is magamtól, mi a kimutatható haszna, értelme az írók-olvasók összejövetelének? Hányán voltak? Elsőként ezt szokták kérdezni barátaim, kollégáim, ha megtérek egy ilyen útról. Sokan? Kevesen? Hányán? Tehát a számok, a számszerűség. Kulturális, irodalmi rendezvényeink értékét az esetek nagy részében számokkal fejezzük ki. Illetékes intézményeink létbizonylatként, gondos kimutatásokat vezetnek akcióik számáról, a megjelentek számáról, a kiadott könyvek számáról, a eladott könyvek számáról. Sarkíthatnám egészen az abszurditásig. Életünk, munkánk legtöbbször számsorokban, statisztikai tételekben summázódik. Számokkal érvelünk, és számokkal cáfolunk. Igen, a számok okossága ma már nélkülözhetetlen eszköz, de nem lehet egyetlen, mindent helyettesítő bizonyítási eljárás: a kimutatás. Nem pótolhatja a társadalmi és szellemi folyamatok, az emberi megnyilvánulások, az értékek minősítését. Mert kimutatható a ház, az utak, a világítótestek száma. De milyen a szellemi kultúra mértékegysége? Vagy az emberi magatartás mértékegysége? Az író-olvasó találkozók tárgya a könyv, egy adott könyv. Ez adja, illetve adná a megbeszélések konkrétságát. Kérdés az, mennyire tárgyilagos, tárgyszerű az illető könyvről folytatott disputa? Amikor ilyen alkalommal az emberek elé ülök, hangosan vagy magamban azt mondom köszönöm, hogy megtiszteltek jelenlétükkel. S miközben hallgatom a bevezető szavait, azon tűnődöm: hányán is olvashatták a könyvem? Aztán az író beszél önmagáról, a könyvét világra kényszerítő élményről. Számomra ezek a kínlódás percei, öntestem teregetem száradni mások szeme elé. Akármit mondok is, nagyképűségnek érzem, szeretném összehúzni magam, törpe-kicsire. S úgy beszélni, mintha az idők messziségéből szólnék, évszázaddal okosítva meglátásom és értelmem. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy e szerephez túl fiatal vagyok, s gyenge azokhoz a szavakhoz, amelyeket mondok, s hiányzik belőlem a bölcsesség rendelkező ereje. Mert az olvasó közösségek elvárásai nagyok, az írótól, az írott szótól a bölcsesség rendelkező eligazító erejét várják — így érzem. Ezért minden üres szó, könnyű szó, felületes szó nemcsak nagyképűségnek tűnik, komikusnak is. Mondom ezt mindenkinek, de főleg magamnak. Ezután „irodalmi beszélgetésünk, kérdezz-feleiünk”. Az első kérdések a könyvvel, az írással kapcsolatosak. Azt tapasztalom, az olvasói vélemény konkrét, ha az olvasás élményéből merít. Ez a kérdések első rétege. A második, a beszélgetés felszínre hozta élményközösség, a nemzedéki, szociális, háborús, történelmi élményközösség. Az együtt voltunk, együtt éltünk, együtt láttunk. Talán ezek a legszebb pillanatai az ilyen találkozásoknak. A sorsok mondása, tudatosítása, a sorsok egymásérintése, sorsok emberi, irodalmi visszaigazolása. A csehszlovákiai magyar népközösség egyik történelmi-társadalmi jellemzője nemzedékek sorsának hasonlósága és egymáshoz hasonulása. Többek között ebből is ered az irodalmi találkozások egyik ismérve: az élet gondjainak kibeszélése. A jelen és jövendő sorsunk kérdezése. A mondottak által majd minden író-olvasó találkozó eltér tárgyától, a könyvtől. Kiszélesül, általánossá válik. Az iskola, a kultúra, az érvényesülés, a nyelv, a többség és kisebbség viszonya, nemzetiség és nemzet, nemzetiség és a világ viszonya, a nemzetiségi lét összefüggései, összehasonlítások, nagyjából ezek a párbeszéd területei. Alapjában ez már nem is irodalmi beszélgetés, hanem valami általános fórum. Egyszerre vagyok több és kevesebb, mint író. Hazafelé menet a szervezőkre gondolok, akik nemsokára szerkesztik a következő találkozó programját. A fáradhatatlan közösségszervezőkre, irodalmunk továbbmondóira, a nemzetiségi „mindenesekre”. Hálával DOBOS LÁSZLÓ cnra L
