Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-22 / 30. szám
Kóma. Orvosi szakkifejezés. Az értelmező szótár szerint különféle betegségek vagy mérgezés következtében beálló, mély öntudatlansággal járó állapot, amely gyors orvosi beavatkozás hiányában halállal végződhet. Kóma. Botrány, amely sokáig foglalkoztatta az amerikai közvéleményt. Egy híres amerikai kórházban játszódik. Most egy másik kórház esete foglalkoztatja az amerikai közvéleményt. Néhány héttel ezelőtt röpítették világgá a tájékoztatási irodák a hírt, hogy a Las Vegas-i Sunrise kórházban leleplezték a „halál angyalát". Jane Adams, a kórház egyik nővére az oxigénpalack ki- és bekapcsolásával végzett a páciensekkel, közben fogadásokat kötöttek, melyik beteg mikor hal meg. A botrányt egy új alkalmazott robbantotta ki, aki nem akart ily módon pénzt szerezni. Jane Adams-t letartóztatták, az orvosok semmit sem tudtak az ügyről. A kórna-botrány más volt. Orvosok, osztályvezetők, főorvosok játszottak szerepet benne. Robin Cook bűnügyi dokumentumregénye tárgyilagosan, mégis érdekesen tárja az olvasók elé a történteket. 19' 6. február 14. Ns ncy Greenly a 8-as műtő asztalán feküdt, a ’hatalmas üstdobszerű mennyezeti lámpákat bámulta, és igyekezett megőrizni nyugalmát. Már megkapta a műtét előtti injekciókat, amelyektől, azt mondták, elálmosodik. De nem álmosodott el, sőt sokkal idegesebb, sokkal feszültebb volt, mint az injekciók előtt. A 8-as műtő ugyanolyan volt, mint a Memorial többi műtője: a falakat világos csempe borította, a padlót apró mintás műanyag burkolat. A műtéti kiírásban 7.30-kor egészségügyi küret — rutin nőgyógyászati műtét — szerepelt. A beteg neve Nancy Greenly, altatóorvos dr. Robert Billing segédorvos, műtősnő Ruth Jenkins, beosztott nővér Gloria D’Mateo. A műtétet a fiatal George Major nőgyógyász szakorvos végzi. Míg a többiek a műtét előkészítésével voltak elfoglalva, George Major bemosakodott, és felvette a steril köpenyt. Nancy Greenly tizenegy napja vérzett. Először azt hitte, a havi vérzése jött meg idő előtt. A szokásos menstruációt megelőző kellemetlenségek azonban elmaradtak, talán csak az első napon voltak bizonytalan alhasi görcsei. Attól kezdve semmije se fájt, a vérzés azonban hol erősödött, höl csökkent. Ügy kezdődött, hogy Kim kiment a konyhába elkészíteni az italokat. Nancy a kanapén feküdt, lábát kényelmesen felpolcolva, s a Globe vezércikkét olvasta. Hirtelen valami furcsát, szokatlant érzett a hüvelyében, mintha egy puha, meleg daganat nőne-növekedne benne, amely nem fáj, és különösebben nem is kellemetlen. Fogalma sem volt róla, mi lehet az, de mikor valami meleg buggyant ki a lába közé, rájött, hogy vérzik, méghozzá igen erősen. Nem esett kétségbe. Törzsét nem mozdítva a konyha felé fordult, és közömbös hangon kiszólt: — Kim, légy szíves, telefonálj a mentőknek. — Rosszul vagy? — sietett be a konyhából Kim. — Erősen vérzek — felelte nyugodtan Nancy —, de nem kell megijedni. Szerintem csak rendellenes menstruáció, de azért, azt hiszem, okosabb, ha bemegyek a kórházba. Nézte a hatalmas műtőlámpákat, s csak olyankor nyugodott meg egy kicsit, amikor arra gondolt, hogy egy óra múlva vége lesz az egész átkozott lidércnyomásnak, és élete újra a szokott kerékvágásba kerül. A lámpákon kívül nem nézett senkire és semmire. — Kényelmesen fekszik? Jobbra pillantott. Sötétbarna szempár nézett le rá az operálómaszkból. D’Mateo nővér egy harántlepedővel leszorította a törzsét és a jobb karját a műtőasztalhoz. — Igen — válaszolta Nancy a lehető legtárgyilagosabb hangon. Valójában pokoli kényelmetlenül feküdt. Dr. Robert Billing az altatógéppel volt elfoglalva, kiváló altatóorvos volt, ezt tudta is magáról. Sőt feltételezte, hogy mások is tudják. Büszke volt rá, hogy soha egyetlen komolyabb komplikációja sem volt, ami tényleg elég ritka. Akár a Jumbo Jet pilótája, ő is másodpercre lebontotta teendőit, és jegyzéket készített róla, mikor mit kell tennie. A mytét előtt a jegyzéket a műszerekkel együtt mindig magával vitte a műtőbe. Eszerint most, 7 óra 15-kor a 12-es pont következett, azaz a gumicsövet föl kellett hurkolnia a gépre. A cső egyik vége a lélegeztető ballonba ment, melynek kapacitása 4—5 liter, s amellyel az operáció bármely pillanatában lélegeztetni tudja a beteget, a másik vége a szódatartályba, mely a beteg által elhasznált széndioxidot köti le. A 13-as pont szerint ellenőriznie kellett az egyenirónyú lélegeztető csövön a szelepet, hogy a megfelelő irányba van-e fordítva. A 14-es pont szerint az altatógépet rá kellett kapcsolnia a falba épített központi sűrített levegő-nitrogénoxidul- és oxigénelosztókra. Az altatógépre, rendkívüli esetre oxigénpalackok is voltak szerelve. Dr. Billing mindkettőn ellenőrizte a nyomást. A palackok tele voltak. Elégedett volt. — Most elektródákat teszek a mellkasára, hogy a szívműködését a monitoron ellenőrizhessük — mondta Gloria D’Mateo, lehúzta a lepedőt, ■ és fölhajtotta a kórházi hálóinget. A hálóing épp hogy eltakarta a mellbimbóját. — Kicsit hideg lesz — tette hozzá a nővér, és három színtelen, kocsonyás valamit nyomott Nancy csupasz mellkasának alsó részére. Nancy mondani akart valamit, de nem tudott elég gyorsan eligazodni vegyes érzelmei között. Egyrészt hálás volt, mert segítenek rajta, másrészt pokolian dühös testi-lelki lemeztelenítése miatt. — Most egy kis szúrást fog érezni — mondta dr. Billing. Gumicsővel elszorította a bal csuklóját, és megpaskolta a keze fejét, hogy a vénái jobban kidagadjanak; Nancy érezte a szíve lüktetését az ujjhegyében. — Jó reggelt, Miss Greertly — vonult be a műtőajtón a fiatal dr. Major. — Remélem, jól aludt, pár perc múlva túl leszünk az egészen, és visszavisszük a szobájába, hogy kipihenje az izgalmakat. Mindjárt elalszik, Nancy — folytatta dr. Major. — Ugye, Billing doktor? Szerencséje van, kislány. Billing doktor kiváló szakember. — Dr. Major tekintet nélkül betegei korára, mindenkit kislánynak szólított. — A nyolcas tubust legyen szíves, Gloria — mondta dr. Billing. — Maga pedig, Major kolléga, mehet bemosakodni. Fél nyolcra készen leszünk. — Helyes — mondta dr. Major, és elindult az ajtó felé, de aztán meggondolta magát, és Ruth Jenkinshez fordult, aki a műszereket rakta ki a Mayo állványra. — Készítse ki az én hüvelytágítóimat és küretkanalaimat, Ruth. A múltkor valami középkori vackot adott a kórházi felszerelésből. — És mielőtt a műtősnő válaszolhatott volna, kiment. Nancy valahonnan a háta mögül hallotta a szívmonitor radarhoz hasonló bip-jeit. Szívdobogása betöltötte a műtőt. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, de egyre idegesebb lett. Hálás akart lenni, de nem tudott parancsolni érzelmeinek, és ki tudja, miért, egyre dühösebb lett. — Talán jobb lenne altatás nélkül — mondta dr. Biliingnek. — Nem lesz semmi baj — nyugtatta meg dr. Billing az orvosok szokásos monoton hangján, és kipipálta listáján a 18-ast. — Fél perc múlva aludni fog — tette hozzá, és légtelenítette a kezében levő fecskendőt. — Most kap egy kis Pentothalt. Nem álmos? — Egy csöppet sem — felelte Nancy. — Miért nem szólt? — korholta dr. Billing. — Mert fogalmam se volt róla, mit kellene érez. nem — vágott vissza Nancy. — Jól van, ne idegeskedjen — mondta dr. Billing, és odahúzta az altatógépet Nancy fejéhez. Gyakorlott mozdulattal ráillesztette a Pentothalos fecskendőt az intravénás kanül szájadékára. — Most számoljon szépen. Nancy erős akaratú teremtés volt, de bármennyire szeretett volna elaludni, agya ellenállt az altató hatásának. Sokáig tisztán hallatszott, hogy számol, és dr. Billing még egy adag Pentothalt nyomott bele. Huszonhétnél tartott, mikor a két gramm altató végre hatott. Nancy Greenly 1976. február 14-én, pénteken reggel 7 óra 24 perckor elaludt. Egyszer s mindenkorra. (folytatjuk)
