Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-07-15 / 29. szám

C2S£mláda kör

VALLOMÁSOK A HŰSÉGRŐL

i.

— Mondtam neki: ne gyere többször, így is ki akarnak rakni az utcára, mert hogy partizánokat bújtatunk éjszakánként. Pedig nem volt igaz, a Józsi is csak egyszer volt otthon. Húzta a szíve. Józsi is a jobb életet akarta, a fiának, a feleségének meg mindenkinek. Köszönöm, hogy eljöttek. Látják, most is milyen szép minden. Csupa virág. Viszek majd a temetőbe is a sírjára. Mert csak én gondozom, mindig kijárok. Az otthonból nincs hová mennem, ott jó, de néha unalmas.

Száztíz ember állja körül az emlékművet, Tóth József partizán mellszobrát. A talapzatán szlovák és magyar felirat:

Ezen a helyen végezték ki a fasiszták Tóth Józsefet, a Kozlov partizáncsapat tagját.

Hagyomány, hogy a Marxizmus—leninizmus Esti Egyetemének végzősei virágcsokrokat helyeznek a hős partizán emlékművére, s néhány perc csönddel adóznak emlékének.

Száztíz ember az emlékmű körül, díszesen, mint a virágcsokros talpazat. A gyűrűben a tipergő anyós már könnyeit sem törli. Tán nem is tudja, hogy folydogálnak.

— Ügy fogták el, hogy hazaindult. Nem bírta ki a Kálmánka nélkül, meg a feleségét is igen szerette. Megkínozták. Nem sokáig, de nagyon. Aztán felakasztották mindenki okulására. Mi meg sírtunk, mit is tehettünk, hiszen mi is olyan szerencsétlenek voltunk. Kálmánkát én neveltem, mert a felesége, a lányom, másodszor is férjhez ment. Tudják, négy gyerekem is van, a Józsi Kálmánkája az ötödik. Igen jó gyerek, kőműves, dolgozik. De én már nem bírok. Azért is jó nekem a szociális otthon. Mert hívnak a gyerekek, fél éve is, amikor itt volt a fiam, mondta menjek, dehát én már csak arra vagyok jó, hogy kijöjjek Józsihoz. Mindig hozok neki virágot, de néha már másnapra ellopják. Hát látják, ilyenek a népek.

Milyen fiatal volt, és milyen szép. Még most is innen lenne a hatvanon. De neki el kellett menni. Sokan voltak magyarok, jól harcoltak, a férjem is ott volt, ő túlélte. Józsi el akarta vinni a lányom is, meg Kálmánkát, de mondtam, elég ez a nyomorúság is, ami van. Te csak menj, ha annyira akarsz, de a feleséged meg a gyereked hagyd itt. Hát itt hagyta, örökre. Nyomorúság volt az élet, mindig csak a semmi, nincstelenség, a gyerekeket mégis föl kellett nevelni. Meg is értettem én őket, a férfiember másképp van, az nem tűri a nyomort. Megfogták a puskát, harcoltak, értünk mentek a hegyekbe. A gyerekeim nem Rozsnyón laknak, azért is jobb így, akkor ki gondozná a Józsi sírját. Én az öregotthonban lakom, nem hozhatok mindig virágot. De most sok van itt, innét viszek a sírjára is. Azért vannak jó emberek. Mennyien voltak és mennyi virágot hoztak. Ha akkor nem akar hazajönni, még most is élhetne.

Tóth József a rozsnyói járás területén is működő Kozlov partizáncsoport tagja volt, amelynek részét képezte a Petőfi-brigád is. Kozlov egységeiben több magyar harcolt, így nem lehet biztosan

tudni, hogy Tóth a magyar brigád tagja volt-e, vagy csak egyike azoknak a magyaroknak, akik különböző egységekben harcoltak a fasiszták ellen a Szlovák Nemzeti Felkelésben.

Emlékszobrát évente többször is megkoszorúzzák, virágokkal halmozzák. A háttérben mindig egy csöndesen sírdogáló fekete ruhás asszony táblából. Tóth József anyósa, Rencsokné Kocsis Mária.

II.

— Bakpusztán születtem 1909-ben, nem messze Rozsnyótól. Apám cseléd volt, gazdasági udvaros. Négyen voltunk testvérek, néha — szó szerint — csak egy harapás kenyér jutott, ötéves se voltam, amikor elvitték a háborúba. Minden munkát vállalt anyánk, így is a cselédek-összelopkodta kenyeret tudta csak adni. A kendője alá szurkodták, hogy a gazda észre ne vegye. Alig jött meg apám,

1920-ban meghalt édesanyánk. Akkor már kondásinas voltam. — Barczi Pál hangja elcsuklik, de könnyeit visszatartja. Négyszer vitték el kommunista meggyőződéséért, ahogy mondja: kétszer a csehek, kétszer a magyarok. Egyszer se tudták szóra bírni. Most is megkeményíti magát.

— 1932-ben léptem a pártba, amikor leszereltem. Előtte már ifjúmunkás voltam, a katonaság is jó iskola volt. Május elsején az őrszem feje fölött is kitűztük a vörös zászlót, volt is belőle hercehurca, de nem találták meg a „tettest”. De hogy is volt?! Hazajöttem a katonaságtól, azt mondja a mostohaanyám: mehetsz jelentkezni a munkanélküli blokkra. Az meg mi? — kérdem magamtól meg az öcsémtől, aki már ismerte a lenini tanokat. Megmagyarázta még a gazdasági válság lényegét is. Azt is, hogy ez a szegénységet még jobban nyomorítja, összeverődtünk gyorssegélyt kérni. Fábry Józsi, Gál Miklós, Marko Béla — ifjúmunkások, kommunisták. A jegyzőségen kedvesen fogadtak, hellyel kínáltak. Aztán tudtuk meg, miért. Hogy legyen idejük kihívni a csendőröket.

Sztrájkok, összejövetelek, tiltakozó felvonulások éveit sorolja, a sok-sok titokban kinyomtatott röplapot. Neveket: Tonhauser Pál, Vojtkovszky András, Tóth József, Lőrinc Márton, Balogh Tibor, Fábry Ferenc, Vanyo Ferenc, Bordiga Borbála, Juhász Pálné, Filicky János és felesége. A bebörtönzés éveit: 1935 és 36, majd 1938 kétszer.

(Barcziné Oravecz Júlia: 1938-ban házasodtunk össze. Alig voltunk együtt, elvitték. Még meglátogatni se nagyon engedték. Ha igen, jelszavasán híreket vittem neki. A nyomorúságnak nincs olyan fokozata, amit át ne éltünk volna. De mindig ment, azt mondta, azért megyen, hogy nekünk jó legyen. Aztán szövetkezeteket alapított. Mindig oda tették, ahol éppen nem ment. Így persze pénz se jött. De ő csak ment, szervezett, agitált. Hányszor fenyegették őt is, meg engem is. Aztán végül mindenütt megszerették. 1965-ben megrokkant, kétszáznegyven korona nyugdíjat kapott. Aztán összeszedte magát és megint agitál, brigádokat szervez, kulturális életet. Még az ifjúsági klub diszkóján is ott van.)

— A háború után nehéz volt. Nem ismertem én addig, mi a sovinizmus. Fiatal voltam, a távolabbi helyekre a hegyeken át csak én mentem. Rozsnyótól északabbra, a szlovák elvtársakhoz is, mindig mindenben megegyeztünk. Aztán még a pártigazolványom is csak negyvenhétben kaptam vissza. 1948 után aztán hozzáfoghattunk annak az építéséhez, amiért annyi mindent vállaltunk. Mezőgazdasági titkár lettem a járási pártbizottságon, aztán szövetkezeti elnök három helyen is. Nyugdíjba traktorosként vonultam.

(Szabóné Barczi Márta: 1972-ben érettségiztem Rozsnyón az egészségügyi szakközépiskolában. Ott lettem párttag. Nem hiszem, hogy másképp tudnék élni. Nevelés kérdése ez. Nem azért vállalok társadalmi munkát, hogy apám szemébe nézhessek. Egyszerűen meggyőződésem, hogy a léhaság sehová se vezet. Lehet, hogy van átmeneti időszak, amikor a gumirugalmú álbecsületesség egyformán értékelődik az elkötelezettséggel. De végül mindenütt a becsület lesz a mérce.)

Eljár a diszkóra is, pedig a munkásdalárda formálta zenei ízlését. De végre működik az ifjúsági klub, összejönnek a fiatalok.

— Beszélni kell velük, .éreztetni, milyen fontosak, és figyelmeztetni őket, hogy mi hol követtünk el hibát. CSEMADOK-klub, mégis járnak oda szlovák fiatalok is. Olyan szépen megvannak együtt, mint mi annak idején az ellenállásban az elvtársakkal. Ök talán már ilyenek maradnak.

Sietett. Gyűlésre ment, Barczi Pál három társadalmi szervezet elnöke. És most, szénagyűjtés idején, mind a háromban brigádot szervez.