Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-15 / 29. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET iVILPM DOKTOR/ISSZOríY Amíg még élt az apósa, az öregúrtól sok gyengédséget kapott. Hívta mindig magával, amikor látta, hogy elárvultán lézeng a házban, vagy könyvei közt matat. És Vilma ment, nézte a csodálatos szirmú, tarka virágokat, amelyek idegen földről eredtek, és nézte a rózsákat, amelyekre végtelenül büszke volt idősebb Szilassy György. — Tanuld meg, édes lányom, gondozni a virágaimat — mondta halála előtt néhány héttel mert rád maradnak. — Kár, hogy nem lett belőled orvos, kislányom - mondta eltűnődve az öregúr —, most már az anyósod is belátja: neked tanulnod kellett volna. Nem való vagy te arra, hogy cselédekkel vesződj, sem arra, hogy az lesd, mikor jár haza az urad . .. Vilmának eszébe jutott, hogy György akkor is Katalinnál volt, amikor agyvérzést kapott az édesapja. A lovaslegény már nem is kereste Kátán, egyenesen Marsapusztára ügetett. Katalin kocsiját küldték az orvosért, György pedig rémülten, kínzó lelkiismeret-furdalással hajtott haza. Úgy érezte, hogy az előtte való napi beszélgetés okozta az agyvérzést. Az öregúr szelíd szemrehányásaira indulatosan, nyersen válaszolt. Kikérte magának, hogy beleszóljanak a dolgaiba. És ami-kor apja a rengeteg váltót, adósságot emlegette, György bevágta maga mögött az ajtót. A folyosón Vilma jött vele szemben. Kftében kis táska volt, valamelyik cselédházba hívták: már a bábaasszony is rákapott, hogy szülésekhez segítségül hívja. Férje, amikor meglátta a kezében a táskát, amit gúnyosan „orvosi táskának" csúfolt, csak ránézett némán, de a szeme tele volt gyűlölettel. Vilma tudta, hogy György haragszik, ha elhívják hazulról, de nem törődött vele. Amikor egy-egy betegen tanáccsal, orvossággal, jó szóval segített, meg volt az elégtétele, hogy valakinek mégis szüksége von rá. És jó volt látni, hogy ragyog fel a gyerekek arca, ha belép egy házba. Vilma, amikor a szülés után hazajött, nem találta otthon a férjét. Apósa hajnalban kapta az agyvérzést, s mire az orvos megérkezett, már halott volt. György hamuszürke arccal összetörtén állt az ágy mellett. Vilma úgy érezte a temetés után, hogy most vált igazán idegenné Pánd. Eddig, ha fojtogatta a magányosság, felkereste apósát, leült melléje, és a csendes öregúr néhány halk szava, simogató tekintete megvigasztalta. Most hová menjen? így múltak el hetek-hónapok az öregúr temetése után. Idősebb Szilassyné naphosszat fel sem kelt, vagy ha felkelt, fázósan gubbasztott egy karosszékbe húzódva, és egy "napon átadta Vilmának a kulcsokat. — Már nem soká élek — mondta sírós-panaszosan —, rád bízom a házat. Viseld gondját mindennek! És bocsásd meg nekem, hogy ... rosszul neveltem a fiamat! Vilma megilletődötten vette kezébe az ezüst kulcstartón lógó töméntelen sok kulcsot, s azt hitte, hogy most már lesz valami dolga a pándi kúrián, szükség lesz rá. De hamarosan rájött, hogy a hatalmas kulcscsomó csak jelkép. A személyzet kifogástalanul végezte munkáját, s ez évben látogató alig akadt, nem kellett előszedni a finom porcelánt, a nehéz damasztabroszokat, a súlyos ezüst evőeszközöket. És György éppen olyan keveset volt otthon, mint apja halála előtt. Mostanában gyakran utazott Pestre, ha hazajött, még borúsabb, még rosszkedvűbb volt. Vilma néha riadtan nézte férje arcát: a homlokát mély redők szántották fel, s a szája körül két ránc keseredett. Noha alig beszéltek egymással, az asszonyból mégis kitört a rémült kérdés: — Mi baj van, György? Mi bántja? — Semmi — felelte kurtán a férje. — Mi bántana? Mindenem megvan, ami csak kell. Mi baja lehet Szilassy Györgynek, az egykor híres úrlovasnak, a pándi földesúrnak? Vagy' nem enyémek a legzsírosabb földek a határban? Vagy nem enyém a legszebb ménes meg a legszebb, legmegértőbb asszony? Vilma némán, sápadtan hallgatott. A férfi egy darabig nézte felesége elkínzott arcát, majd gúnyosan folytatta: — Hót nem. A zsíros földek lassanként mind elúsznak, a ménesre már alkuszik a szomszéd birtokos, a legszebb, legmegértőbb asszony pedig vagy a könyveit bújja, vagy a cselédeimet gyógyítja! Megint csak azt mondom: pályát tévesztett maga, kedvesem! Miért nem ment el felcsernek vagy orvosnak, ha ez szebben hangzik? — Miért? Mert nem mehettem! — Vilmában ágaskodott a sok éven át féken tartott indulat. — Tudja jól, hogy nem tanulhattam! Bár tanulhattam volna! Bár lenne önálló életem, hivatásom, ami betölt. Mert mi vagyok én? Amióta a felesége lettem, feleslegesen lézengek itt, hol ide kapok, hol oda, de szüksége senkinek sincs rám! — A régi nóta, megint a régi nóta! — György egykedvűen vállat vont. — Hát menjen, menjen, tanuljon! Igaz, nálunk nem tanulhatnak a nők, de külföldön már igen. Nézze, itt az újság: Zürichben nőket avattak orvossá! Látja, nincsenek lehetetlenek. Aki akar, aki nagyon akar, az tanulhat. — Mutassa! — kapott Vilma a lap után. A Hont járatták. Jókai lapját, megindulása óta. Vilma arca hol elsápadt, hol elpirult, míg a hirt olvasta. Semmi kétség: a zürichi egyetemen valóban orvosnőket avattak. Igaz, egyik sem volt magyar — angol, orosz, amerikai nők voltak —, még a tengerentúlról is eltaláltak Zürichbe. — De boldogok... — jegyezte meg végül, s letette az újságot. Majd kiszakadt belőle a kívánság: — Ha én is tanulhatnék ... A férfi úgy érezte, minha arcul csapták volna. Ez a kiábrándult, lemondó, mindent temető hang jobban bántotta, mintha az aszszony lármázik, kiabál, veszekszik. Hány éves házasok is? György töprengett, s nem tudott rájönni. Hány éves a kis Gyuri? Hat múlt nemrégiben. Így hót hétéves házasok. És a hét év előtti ragyogó szemű, mosolygós teremtésből megkínzott arcú, riadt tekintetű, keserű asszony lett. aki úgy jár-kel a házban, mint egy élő lelkiismeret-furdalás, mint egy üdére. — Tanulni szeretne? Hát felőlem tanulhat! — György keze ökölbe szorult, s az arca beleveresedett a szavakba. — Tessék! Menjen maga is Zürichbe! — Ugyan, hagyja György, ezt a gúnyos hangot! Nincs egyikünknek sem kedve a tréfára. — Vilma fárad tmozdulattal letette az újságot. — Nem tréfálok. — György felállt. s a felesége mellé lépett. — Azt mondtam, menjen Zürichbe, menjen, tanuljon, ha akor! Én nem állok útjába! Vilma is felállt. Nézte a férfi szikrázó szemét, komor, indulat feszitette arcát. Valóban, György nem tréfál. Komolyan beszél. Igazán elmehetne? Elengedné? — Miért néz rám ilyen halálra válton? Mondtam, nem tréfálok, s teljes felelősséget vállalok a szavaimért. Ha akar, elmehet Zürichbe tanulni. Hagyja itt az otthonát, hagyja itt a férjét, a fiát, s menjen el, akár a többi hóbortos teremtés! Tudom, nem tartja vissza semmi! Nem szakad meg a szíve majd sem a férje, sem a fia után. Többet ér majd magának, ha hullákat boncolhat, vagy megtanulja a csigolyák meg a különböző nyavalyák nevét. — Hagyja kérem abba! - Vilma kiegyenesedett, és keményen szembenézett a férjével. - Ha valóban nem gördít akadályt az elé, hogy Zürichbe mehessek és tanulhassak, úgy boldogan elmegyek. — Hát menjen, menjen! De viszsza fog jönni, hamarosan vissza fog jönni, ezt bizonyosra veszem. Majd megtanulja kinn, mi az, diáklánynak lenni. Majd megtanulja a diókpenziókban - a tétényi kastély meg a pándi kúria után! Megtanulja, mi az a diáknyomorúság! Mert azt az egyet meg kell mondanom, hogy pénzt nem adhatok arra, hogy tanuljon. Nem gonoszságból, sem fukarságból. De ide nézzen, kedvesem! György egy hirtelen mozdulattal kihúzta az Íróasztal fiókját. Egy mappát szedett elő, s átnyújtotta Vilmának. (folytatjuk) ItH .várba llarink Nagy udvara van a holdnak, Nagy híre van Vidróckinak. — No, Vidrócki, most gyere ki. Hét vármegye vár odaki. — Mit ér nékem hét vármegye, Tizenhárom jöjjön ide! Jaj, de szépen harangoznak, Talán bizony Vidróckinak, Most viszik őt gyászkocsiba. Tiszta fekete bársonba. Betyár volt ő sok ideig, Harminchárom esztendeig. Kuntapolca — Kunová Teplica, 1966 Gyenes István Ki gondolta volna, hogy egy kisebbség — mely eddig mindenütt az irredentizmus elkönyveltje volt — a mélyponton önmagánál több és más akar és tud lenni, és nagyobb cél felé nyújtózkodva a küldetés szóval próbál kacérkodni és birkózni? Gábor Andor a régi beidegzettség rutinjával a kisebbségi ifjúságot még Adytól is féltette, és irredentizmustól óvta, és elfelejtette, elejtette a lényeget, azt a sarkalatos tényt, hogy Adyban sorsdöntőn és sorsfordítón és immár elválaszthatatlanul találkozott a magyarság az emberrel, és ezzel a kapcsolat megtartó magatartásként emberséggé lényegült. Ady mentő csoda lehetett: amikor elvesztettük magunkat, újra megtaláltuk felfokozott, éltető magunkat: a magyart az űzött magyarságban és az embert az embertelenségben. A nagyobb közösség megmentő és megtartó tényezőnek bizonyult. A kisebbség eredendő és folyamatossági kritériuma: a légy hű önmagodhoz. Jelen esetben: a magyarságtudat; magyarságtudatunk igazát azonban az emberség közösségi mértéke biztosította és szavatolta. A légy hű önmagadhoz követelőn sürgette a kollektivitás próbáját. A kettősség léte vagy nemléte sorsdöntő genezis. Kölcsey egyszerre mondott hazát és haladást, hazát és emberséget. A magyar kisebbség is kétszeresen bizonyít, és mindig kettősséget igazol: a hűség és vállalás, a felelősség és elkötelezettség és mindig kétszeres: magyarságért és emberségért való. együtt és egyszerre. Nehezített talajon a nehezített magyarsághoz való ragaszkodás a nyelvhűség próbáját idézte; amikor aztán Magyarországon bűnök bűnévé vált a szocializmus, majd az antifasizmus, itt, a demokratikusabb légkörben mindez szinte felkínálkozott próbára, vállalásra, változtatásra. Végiglapozva könyveimet, feltűnik, hogy én, a kisebbségi kortárs magyar, mennyi helyet szentelek a magyarországi állapotoknak, a Horthy-Magyarország elmarasztalásának. Ne feledjük el: minden magyar minden magyarért felel. Sose tudhatjuk, hol és mikor csattan arcunkon a pofon sose tudott magyar vétkekért. A kisebbségi magyart elkerülhetetlenül a többségi magyarral mérik, és főként és elsősorban annak tegnapi, bűnös és nemzetiségelnyomó rég volt múltjával. Hogy mondhattuk volna, mi közöm hozzá? Mi a szocialista humanizmus, az antifasizmus szellemében éltünk, és nevében vétóztunk, és mégis - fasisztáknak kijáró mértékben — bűnhődtünk. 1945 után a Horthy—Szálasi-bűnökért a mi hátunkon csattant az ostor. Horthy Lisszabonban fejedelmi módon, büntetlenül élt, de mi az ő feudális-fasiszta vakságáért is vezekeltünk igaztalanul. Cimtévesztés áldozatai voltunk és vagyunk. A mi magyarságtudatunknak semmi köze egy hamis, egy aljas módon eszközként felhasznált, megnyomorított kisajátításhoz, egy elhasznált és így kilúgozódott frázishoz, mely ugyoncsak magyarnak kendőzi és mondja magát. Aki velünk szemben bús-
