Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-24 / 26. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET I vilpi/i DOKTORTISSZOnY Más életet élt az anyám vagy a magafajta úriasszonyolt? Mire vágyik azt mondja meg nekem! Nézzen a szemembe, és úgy mondja meg I Vilma nagy kék szemét ráemelte a férjére. — Igen, más életet ígért — felelte határozottan —, szerelmet és szeretetet ígért. És mit kaptam helyette? Azt hiszi, mert nem beszélek, nem tudom, mi van körülöttem? Azt hiszi, azok a környékbeli asszonyok, akik összesúgnak-búgnak felettem, a szemembe meg hízelkedök, jóindulatúak, nem pletykásak? És ha nem pletykáznánok, magamtól nem tudnám, nem érezném, hogy maga már nem szeret? Azt hiszi, nem tudok a kártyázásáról, a váltókról, a Pesten töltött délutánokról, a divatárusok s az ékszerész számláiról? Azt hiszi, nem tudom, hogy Marsapuszta létezik? Szilassy György eleinte igyekezett egykedvű arccal hallgatni a felesége szavait, majd mind ingerültebbé vált. Az arca belevörösödött, a torkához kapott, letépte a nyakkendőjét. És amikor Vilma kimondta Marsapuszta nevét, felemelte a kezét, hogy megüti az asszonyt. De amilyen hirtelen lendült a keze, olyan hirtelen lohadt le. Mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán. Cask nézte a feleségét, szikrázó dühvei, vad indulattal. Vilma pedig állta a tekintetét, csak az arca pirossóga és a halántékán kidagadó erek mutatták, micsoda háború dúl benne. A kezel ökölbe szorult, a száját összeszorította. Nem, nem mond többet, kár volt, hogy ennyit is beszélt... A dada lépett be, jókedvűen, nótaszóval. Amikor meglátta a házaspárt, elakadt a jókedve. A gyerekhez tartott, aki nagy igyekezettel próbált felmászni egy magas székre. Már-már felkapaszkodott, de hirtelen visszahuppant, a földre pottyant, s megütötte magát. Keserves sírásra fakadt. A dada kétségbeesetten lépett hozzá, felkapta, ölelgette, csókolgatta, ott ahol érte. György, mint aki örül, hogy végre bűnbakot talál, rátámadt a dajkára: — Mit kényezteti úgy azt a gyereket? Mit babusgatja? Anyámasszony katonáját akar belőle nevelni? Mit csinál ilyen cécót abból, hogy a fenekére potyogott? Egy Szilassy ne sírjon, ha leesik! Azonnal tegye le a fiamat! A dajka riadtan tette le a földre a kis Györgyöt, s közben Vilmára nézett, kétségbeesetten, de kicsit vádlóan is. Miért nem szól az aszszonya? Miért hagyja, hogy az ura még a gyerekszobában is parancsolgasson? Eddig legalább ide nem jutott el a haragja. A házban néha úgy járt-kelt, összehúzott szemmel, zord ábrázattal, hogy mindenki igyekezett kikerülni. De a gyerekszobát elkerülte. Most már itt sem lehet meg senki békességben? Es ez a fiatalasszony sohasem veszekszik, sohasem lármózik, még a szavát sem hallani. Nem jól teszi, az egyszer szent! A kisfiú, amikor újra földet ért, mintha megérezte volna, hogy most jobb lesz csendben maradni, elhallgatott. Bómész szemmel nézett anyjára, apjára. Szilassy György nem sokáig állta a kisfia ártatlan, csodálkodó tekintetét. Szótlanul kifordult a gyerekszobából. Vilma nagyon szégyellte, hogy nem tudott uralkodni magán, és olyan volt, mint a többi féltékeny asszony. Elhatározta, hogy többé nem tesz említést az ügyről, igyekszik kedves-közönyösen viselkedni, s remélte, hogy férje sem beszél majd a lezajlott jelenetről. György egy-két napig nagyon csendesen viselkedett, délutánonként otthon maradt, sőt hívta Vilmát, jöjjön, kocsizzanak ki egy kicsit, nem jó, hogy mindig otthon ül. Azt is megkérdezte, nem akarna-e reggelenként lovagolni. Idősebb Szilassyné hallotta ezt a beszélgetést, és elégedetlenül csóválta a fejét.- Ugyan, mi jut az eszedbe, édes fiam? — kérdezte ingerülten. — Ki hallotta már, hogy férjes asszonyok, anyák hajnalban kilovagoljanak? — Az édesanyám is lovagolt, amíg egészséges volt — jegyezte meg Vilma —, de ne tessék félni, nem fogok lovagolni. Szilassyné nagyot nyelt, nem akarta Vilma édesanyját megbántani, csak magában gondolta, hogy úgy látszik, az az üvegfúvómester unokája hamarosan felvette a mágnásasszonyok szokásait. A Szilassyak nem mágnások, nem is akarják utánozni őket. A császárné, akiből hamarosan magyar királyné lesz, igaz, sokat lovagol, de a császárné azt tehet, amit akar. Egyébként a lovaglását rossz szemmel nézik az udvarnál, különösen anyósa, Zsófia főhercegnő. Szilassyné a fiatal Erzsébettel szemben anyósának, Zsófiának adott igazat. Györgynek is a császárné jutott eszébe meg a küszöbön álló koronázás, amiről naponta írtak az újságok. És hirtelen elhatározással fordult a feleségéhez: — Vilma, kedves, nem volna kedve végignézni a koronázást? Azt hiszem, ilyen nagy élményben nem lesz egyhamar részünk. Én feltétlenül látni akarom a menetet. Egyébként is boldog vagyok, hogy idáig jutottunk! Nem hittük volna ezt még két év előtt sem I Vilma bár nagyon rokonszenvezett a fiatal, gyönyörű Erzsébettel, nem akart Pestre menni a koronázásra.- Nem szeretem a nagy tömeget - mondta -, de ha kedve van, menjen csak el. Azután hazajön, és elmeséli, hogy mit látott. György megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Vilma nem jön vele Pestre. Katalint bizonyára nem kell kétszer hívnia. Katalin kétszer annyi idős, mint Vilma, és sokkal több életkedv van benne, mint a feleségében. Tulajdonképpen jobban járt volna, ha Vilma helyett Katalint veszi el... így György a koronázásra egyedül ment fel Pestre. Katalin csak másnap érkezett. Vilma nem bánta, hogy férje elutazott. Fullasztó meleg napok jártak, a dadával állandó harcot kellett folytatni, hogy kevés ruhát adjon a kisfiúra, s engedje meg, hogy a kis kádat kitegyék az udvarra - abban pancsoljon a gyerek. — Hol szeded ezeket az egészségtelen dolgokat? — támadt Vilmára anyósa, amikor látta, hogy a kis György majdnem meztelenül bemászik a napmelegitette vízbe. - Majd tüdőgyulladást kap a gyerek, aztán szaiajthatunk orvosért! Azt hiszed, hogy amiért azt a sok ostoba könyvet elolvastad, értesz valamit a gyerekneveléshez? Fiotal vagy még, tapasztalatlan; ahelyett, hogy rám hallgatnál, mész a magad makacs feje után! Én nem bánom, csak figyelmeztetlek rá, hogy beteggé teszed a gyerekedet! — Nem hinném, hogy a naptól vagy a langyos víztől megbetegszik a gyerek — felelte Vilma —, csak vigyázni kell, hogy meddig legyen a napon. Szilassyné dohogva otthagyta a menyét, majd bement a házba, s férjének panaszolta, hogy Vilma szántszándékkal beteggé teszi a kis Györgyöt. Az öregúr egy darabiq hallgatta felesége kifakadását, végül megsokallta. — Kedvesem — mondta csendesen hagyjon már fel ezzel az áldatlan viselkedéssel! Mit akar ettől a szerencsétlen fiatal teremtéstől? Méa azt az örömet sem hagyja neki, hoay a gyerekét úgv nevelie, ahoqy iának látja? Inkább a fiát leckéztethetné, arra jobban ráférne! Most is felment a koronázásra. a leanaavobb doloaidöben. és ott éli viláqát. Azt hiszi, hoqv a Szilassy-vagvon mindent kibír? Maaa akkora lármát csap. ha pazarol a személyzet, hoqv reng belé n ház. egy összetört tojásért a fejét akarja venni a szakácsnőnek, a fia meg ezresekben kártyázik! — A fiam? Éppúgy a maqa fia, mint az enyém! — válaszolta harciason Szilassyné, de titokban kicsit megszeppent. Ügy látszik, rosszul bánnak Vilmával, ha még az ő galambszelíd férie is észreveszi. — Ez igaz! Éppen úgy az én fiam, mint a magáé. És én is hibás vagyok abban, hogy nem foqtuk szigorúbban. Legalább ne házasodott volna mea! — Hát bizony ez az asszony nem hozzá való! Nem tudja lekötni. — Szilassyné újra csak Vilmát okolta. És azt is az ő hibájának rótta fel. hogy György csak egy héttel a koronázás után jött haza. Igaz, akkor mindenkinek drága ajándékot hozott. Vilma gyönyörű gyönqysort kapott. És nem győzte mesélni, hoqy milyen csodálatos véletlen folytán jutott be a templomba, így láthatta a császárt és a császárnét, amint magyar királlyá és királynévá koronázzák. Vilma elgondolkozva nézett maga elé. Vajon a kiegyezés jót jelent az országnak? - töprengett. György lelkesedik érte, de apósa, ha megkérdi, szelíden elhárítja a kérdést, és a virágairól, gyümölcseiről beszél. Milyen jó lenne, ha Kálmánt kérdezhetné meg: mi a véleménye, a kiegyezés nem megalkuvás? (folytatjuk) CÉL e] agyogó napra ébredtek, a kér fái, bokrai s a kerten túl a: erdő rügyei kipattantak. Mint ha óráról órára sűrűbbé vál volna az a lenge zöld fátyol amely a fákat borította. Egy ilyen napon nem lehet temetés, és semmi, ami az elmúlással kapcsolatos. Vagy inkábt ilyenkor kell elmúlnia mindennek, ami életképtelen, kimerült, hogy helyet adjon a növekedésnek, virágzásnak? Vera egyedül járkált a kertben a kerítés mellett, amelynek másik oldalán az erdő kezdődött. Nehezen tudta elviselni már a közös reggelit is. Mindenki olyan mosolygós, derűs volt, mintha nem is ma temetnék szegény anyukát ... Azaz miért lenne szegény? ö már semmilyen. És ez nagyon-nagyon fáj. Többször kellett volna lejönnie. Legyünk csak őszinték magunkhoz. Könnyebb volt Valérra és minden másra hárítani a mulasztást! Túlságosan lefoglalt az életem. A saját problémáim, melyeket anyukával nem tudtam megosztani. De hát miért nem? Nem a legtermészetesebb dolog, hogy ORDŰDY KATALIN KErErE egy lánynak az anyja legyen a bizalmasa? De mintha anyu megelégedett volna azzal, hogy lánya néha eljön, hogy egészséges, jól öltözött, kedves és vidám. Hogy a nyugodt külső mögött mi van, arra soha egy szóval se kérdezett rá. Mintha titkos elégedetlenség élt volna anyuban vele szemben. Ez az érzés már kamasz lány korában is átfutott rajta egyszer-kétszer, bár semmi konkrétumra nem alapozhatta. Mintha nem az vagy nem olyan lenne, amilyennek anyu szerette volna. De milyennek szerette volna? Soha nem adott okot semmiféle kifogásra. Anyunak Géza volt a kedvence, ezt a családban mindenki tudta, és a maga módján el is fogadta. Sokáig szinte búskomor volt, mikor elvitték, és egy évig hír sem jött felőle. Az alatt az év alatt sokat romlott az állapota. — Ha én egészséges vagyok, ha én utánajárhatok — hajtogatta makacsul —, akkor ez nem történik meg. Apu eleinte vigasztalta, magyarázta, hogy egyszerűen semmit sem lehetett tenni, elsősorban azért, mert nem hozták a szülők tudomására, hogy hová viszik a fiúkat. Anyu ezt mintha nem hallotta volna, csak ismételte a magáét, százféle változatban ugyanazt a szemrehányást, amely bár senki felé nem irányult határozottan, apunak csak magára kellett vennie. Egyszer aztán elege lett belőle. — A te drága fiadnak, úgy látszik, nem vérzik úgy a szíve utánunk! Már rég visszajöhetett volna. Él. És semmi
