Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-06-24 / 26. szám

baja! Legalábbis így írja. Miért nem rohan haza? Más kihurcolt fiúk már otthon vannak.

Anyu akkor egy ideig hallgatott, megsebezhette a dolog, hiszen végül is apunak igaza volt. De azért nem hagyta magát.

— Géza a te fiad is. S ha nem jön, biztosan tudja, hogy miért. Ha rágondolok, hogy egész nap idegen emberek zsivaja hallatszik ide hozzám ... Hát milyen világ van itt? Ezt csak úgy lehet? Beköltöztetni idegen embereket a házunkba? Az otthonunkba? És persze te ez ellen sem tudsz tenni semmit. És ne nézz úgy rám, kérlek, nem baj, csak hadd hallják meg. Akár fel is jelenthetnek.

ö ott állt az ajtóban, és dobogó szívvel figyelte, hová fejlődik szülei veszekedése. Az utóbbi időben elég gyakran esett köztük ingerült szó, de hósszabb, elmérgesedő vitára csak ritkán került

sor.

— Hát ide figyelj! — apu az ágyhoz lépett, egészen közel hajolt anyához,

és összeráncolt szemöldökkel, nagyon kemény hangsúllyal, de aránylag csöndesen beszélt. — Te nem tudod, mi folyik odakinn. Mert kímélni akarlak. Nem tudtál róla, mikor csak egy hajszálon múlt, hogy át nem löktek minket a határon egy kis batyuval. De ez már elmúlt, nem is akarlak vele izgatni. Vedd tudomásul, hogy te egy „gazdag építkezési vállalkozó” lánya vagy, én pedig a péti intéző fia. Ki tudja, hol lennénk már, ha az a politikai fantaszta, vagy mit tudom én már, talán nem is fantaszta Gyula bátyád nem húz ki a csávából?

Mire ideért, kissé lecsillapodott, és enyhültebben tette hozzá:

— Hát van nekem éppen elég bajom, ne kínozz örökösen te is.

Anyuka aztán nem is szólt, de úgy látta az arcán, hogy magában nem mentette fel aput.

Rendkívül érdekesnek találta, amikor Gyula bácsiról kiderült, hogy már prágai diák kora óta kommunista. Otthon úgy beszélték, hogy ez most tiszta szerencse. Éppen azért nem értette, miért mondta olyan keserűen, mikor egyszer náluk volt látogatóban:

— Hát a tagsági könyvemet, úgy látszik, a kalapom mellé tűzhetem. De még az sem biztos, mert el tudom képzelni, hogy meg is fosztanak tőle.

Apu idegesen járkált, míg ezt a vallomást hallgatta. Többször hallotta beszélni szüleit Gyula bácsiról, akiben hol reménykedtek, mint a jövő zálogában, hol pedig mint valami nyűgről

beszéltek, mint Damoklész kardjáról a család feje fölött. Nem tudta, mit gondoljon Gyula bácsiról, Imri más volt. Ö fenntartás nélkül szerette, és bizonyos volt benne, hogy Gyula bácsi akármit csinál, az helyes, és tökéletes rendben van. Kicsit irigyelte is ezért Imrét. Gyula bácsinak ő volt a kedvence, a kiválasztott, akivel délutánokat kóborolt el az erdőben, akivel nagyszerűen megértették egymást. És ő? ö kinek volt a kedvence? Nyugodtan bevallhatta magának: senkinek. Murika egyformán bánt vele is, Imrével is, de azt gyanítja, hogy titokban neki is a szép, sötét szemű Géza volt a kedvence. Ez akkoriban nem bántotta túlságosan. A családon kívül könnyen tudott hódítani. Sok barátnője volt, fiúpajtásai is szerették, a tanári kar is, mert kitűnő tanuló volt. Nem, igazán nem érezte magát mostohagyereknek.

Talán egyvalami tölthette volna el aggodalommal, de csitri fejjel akkor még nem gondolt rá, azaz nem vette észre. A barátságai addig tartottak, amíg közel volt barátsága alanyához. Mikor kijárta a gimnáziumot, többé nem gondolt egy tanárjára sem, sem azokra a lányokra, fiúkra, akik elkerültek a közeléből. Helyettesítette azokkal, akik éppen körülötte mozogtak. S mintha ő sem hiányzott volna senkinek. Nem nyújtotta ki a karját utána senki. Ez most is így van, és most kezdi érezni, hogy nem jól van. Bennem van a hiba, tűnődött, vagy egyszerűen a körülmények hozták így?

Jaj, anyuka, miért is nem tudtunk erről beszélni egyszer! És jó lett volna beszélni Valérről is. De kímélni akarta anyut. Vagy attól tartott, hogy nem figyelne oda? Amióta Géza elment, anyu csak szórakozottan tudott figyelni rájuk, mintha egy kicsit mindig másra gondolna. Hol van már az az idő, amikor úgy érezték, testestül-lelkestül az övék... Mikor még egészséges volt. Azok a mesélések! Az ágy olyan volt, mint a madárfészek. Anya ült, hosszú fekete haja kibontva, ők pedig az ágy végében, mint borzas kis verebek, szájtátva hallgatták őt. A szavai mint tarka, ragyogó tollú kolibrik szálldostak körülöttük, és minden csodát képesek voltak elővarázsolni.

Talán ha gyereke lenne, az egészen hozzá tartozna.

De jó lenne valakihez tartozni! Senkihez és sehová sem tartozom, ez az igazság. S ennek az igazságnak a felismerése egyre súlyosabb, kibírhatatlanabb teherrel nehezedik rám. Hányszor próbáltam bemérni helyzetemet a családban, a korban, a társadalomban .. . De sosem sikerült.

Az orgonabokorról letört egy duzzadó rügyet, és szétmorzsolta az ujjai között. Ki hinné, hogy ilyen üres az életem, gondolta. Az ismerősök inkább irigylésre méltónak tartanak. És talán az is lehetnék. Talán bennem van a hiba. Azzal, ha Valér elmegy, semmi sem változik. Az űr nem lesz kisebb, és nem lesz nagyobb. Mit nyernék vele, ha visszatartanám? Magamhoz veszem majd Murikát, akinek elhelyezése úgyis problémát fog jelenteni.

ORDÓDY KATALIN

irodalmi estekről

komolyan és vidáman

Első könyvem megjelenése óta számos szerzői esten vettem részt, de időbe tellett, mig rányílt a szemem, hogy az ilyen író-olvasó találkozók közönsége az én számomra jelent fellapozott könyvet, amelyből olvashatok.

Nem minden találkozó olyan könyv a számomra, amit érdemes elolvasni is — ezt meg kell mondanom —, annál inkább tölt el jó érzéssel, ha értékekre lelek.

Irodalmi estek bizonyítják, hogy olvasóink igénylik a ma ábrázolását, valóságuk sokrétű bemutatását, saját életük tükrét, saját gondolataik megfogalmazását. Talán kérdéseik megválaszolását is, erre azonban az író nem vállalkozhat; általános érvényű válasz nincs. Ugyanaz a probléma részleteiben mindenkinél más, a megoldás is csak egyéni lehet.

De jó tapasztalni a szellemi mozgást, ahogy viszonyuk a könyvhöz túlnő azon, hogy a történet tetszett-e vagy nem. Adott esetben szembehelyezkednek az író állásfoglalásával, és véleményüket érvekkel támogatják. Ilyenkor alakul ki az a pezsgő légkör, amely kellemes utóízt hagy íróban és olvasóban egyaránt. Így gondolok vissza például a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) nőszervezet csoportjával való találkozásomra. Az asszonyokat, lányokat, akikkel olyan jól éreztem magam egy délutánon át, az utcán bizony már nem ismerném meg, emlékezetemben mégis őrzöm őket. A besenyői (Besenoii) menyecskekórust sem felejtem, de sorolhatnám még azokat a falvakat, ahol őszinte gyönyörűségem telt a muzsikáló, szavaló együttesekben, amellyel ünnepélyesebbé és egyben közvetlenebbé tették az estéket.

Szokatlan különös élményem nem akadt az ilyen találkozókon, inkább csak egyszer, utána. De hát ez is az irodalmi esthez kötődik.

Egy ízben, miután már búcsút vettem vendéglátóimtól, beültem a kocsiba, hogy visszaszállítsanak a budmericei alkotóházba, ahol éppen dolgoztam.

A hátsó ülésen óvatos gyöngédséggel elhelyeztem a gyönyörű szekfűcsokrot, amivel megajándékoztak, és elindultunk. Az út fele már mögöttünk volt, mikor a kocsival valami baj történt. A reflektorok is kialudtak, és úgy nézett ki, hogy az országúton töltjük az éjszakát. Valahogy még bevergődtünk a legközelebbi községbe, aztán végképp leálltunk. Az utcán mutatkozott még némi élet, megérdeklődtük, hol találunk autószerelőt. Nagy szerencsénk volt, a derék ember felkelt az ágyából, és helyre pofozta a kocsit, anélkül, hogy egy fillért is elfogadott volna. Jóval elmúlt éjfél, mire megérkeztünk a park kapujához. Itt már biztonságban éreztem magam, vettem a táskámat, a virágcsokrot, a gépkocsivezetövel nyugodalmas jóéjt kívántunk egymásnak. Én becsöngettem a kapun, az autó pedig megfordult és eltűnt az éjszakában.

Állok a kapu előtt, fülelek, sehol semmi mozgolódás. Üjabb csöngetés, újabb várakozás — hiába. Akkor már egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat. Kiabálni kezdtem ahogy a torkomon kifért. Magam is megrettentem az éktelen csendháborítástól. Az épület úgy száz méternyire van a kaputól, gondoltam, hátha meghallja valaki.

Mikor minden reményem odalett, határoznom kellett, a kerítés tövében töltöm-e a novemberi éjszakát, vagy egy szívből jövő fohászkodással átvetem-e magam rajta. Az utóbbi megoldás mellett döntöttem. Bokorugrónak egyáltalán nem nevezhető szoknyámban — no, nem ugrottam át — csak felmásztam a kerítés tövében heverő keményre fagyott sóderhalomra, s innét már kínkeservesen meglovagoltam a betonfalat. Csakhogy a másik oldalán már nem volt sóderdomb, csupán a mélység. Sötét volt bár, azért mégis becsuktam a szemem, mikor a táskámat és a csokrot előreküldve ugrottam.

A ház kapujának szerencsére működött a csengője, ajtót nyitottak s én, habár sántikálva, de pár percen belül a szobámban voltam.

Még napokig nyilallt a bokám. Ilyenkor gyorsan a csodás sárga szekfűcsokorra néztem, mely úgy virágzott, mintha csak tudta volna ...

Mire elhervadt, a nyilallás is kiállt a lábamból.

CÜUJ